Mialatt megszerkesztettem a képeket, s összeraktam az írásomat Malájziáról, Szingapúrról, Szumátráról, Jáváról és Baliról, ismét magával ragadott Délkelet-Ázsia szelleme: az állandó napsütéses, magas páratartalmú időjárás, toronymagas pálmafák, ékszerdoboznak kinéző épületek, vallási rituálék, barátságos emberek, és mesébe illő gyümölcsök. Ugorjunk is fejest a kalandok medencéjébe!
Bevallom hosszú időre elvesztettem a motivációmat az írás és a blog szerkesztése iránt. Miután Kuala Lumpurban Adorjánnal szétváltunk hatalmasat változott minden az utazás körül. Ebbe persze beletatozik ez a blog is. És nem csak azért, mert Adinál maradt a szükséges eszköztár, de hiányzott a bevett menetrend is, amit a majd másfél év alatt együtt dolgoztunk ki. Egészen a mai napig értelmét vesztette a publikálás, úgy éreztem, nem szeretném tovább mások orrára kötni, amit csinálok, amiben élek. Valamiért olyan gondolatok lengték körbe a szocializálódás rám eső részét, ami meggátolta, hogy titeket, akik most olvassátok e sorokat, továbbra is beavassalak ebbe az utazába. Sajnos egy ideig úgy gondoltam, hogy semmi értelme folytatnom az írást és a számomra oly sokat jelentő fotók közlését, mert ez is csak egy egót erősítő felszínes dolog mint a Facebook, vagy a többi hozzá hasonló közösségi oldal. Lájkok, szmájlik, képek arról ki, mit evett, kivel mosolygott egy fényképen, akár ha ez a mosoly csak egy vaku villanásig is tartott … Introvertálttá váltam teljesen, mert sivár ürességet láttam az internet mára mindent körbefonó szövevényes hálóján. Csak a valóság érdekelt. Úgy éreztem minden, posztolással, minden mondattal, amit az idővonalamra írnék, megrövidíteném az életem, a virtuális világ elvenné tőlem az igazit, amiben olyan szépen megtanultam élni.
Ami késik, az jön
Elkezdődött a tényleges visszaszámlálás. Pontosan 50 nap múlva kilövés!!! A héten nagyon sokat haladtunk előre a szervezésben, de pontos részleteket még nem merek írni. Mindenesetre két napja azt érzem, hogy sínen vagyunk, minden kétséget kizáróan ez már az utazás része.