A bezárult kör

Előszó

Mit tanulunk életünk során? Mivé lesz a tapasztalás és tudás? Hogyan hat ránk az, akivé leszünk? Észrevétlenül válik sajátunké, kezdetben csak a mindennapok lassan mozgó, látszólag változatlan rendszere felé emelkedve. De legtöbb esetben olyan lassan történik ez a felemelkedés, hogy érzékelhetetlen marad az egyén számára. A gyerekként utált ízeket hosszú évek alatt kedveljük meg, de a játékot felnőttként naponta elfeledjük. Mintha csak lecserélnénk a homokozó lapátot a tökfőzelékre.

Utazásommal egy belső hívásnak engedelmeskedtem, hogy visszaszerezzem homokozó lapátomat. Ezzel felgyorsult a tapasztalás folyamata, ami kilökött a hagyományos társadalom burkából.  A fejlődésre, a megszokott emberi léptékkel mérve, szokatlanul nagy lehetőségem nyílt.

Hagyományos társadalom alatt azt értem, hogy áttekinthető környezetet alkotunk magunk köré, mindent szeretünk irányítani és akarunk is. A pillanat okozta, sokszor spontán ajándékok megélését időnk híján először csak későbbre tesszük. Majd mivel nem vár ránk, mi meg, hogy egyel kevesebb gondunk legyen, emlékezetünkből teljesen kitöröljük és a „gyerekes” jelzőt nyakába varrva a pincébe temetjük. Felelős felnőtté válunk mind, amivel a felelősség gyeplőjét a gondviselés kezéből kirántjuk és saját, ügyetlen szabályainkat felállítva fonjuk köré reszkető ujjainkat. Kávét kezdünk inni, amit magunknak főzünk.

Hazaértem a hosszú utazásból. Itt ülök az íróasztalomnál, kényelmes környezetben, az út alatt megszelídített bizonytalan hiányában. Alig egy hónap telt el és már érzem, hogyan akar magáévá tenni a társadalom. Itt nem lehet bizonytalanság. Minden kiszámított, mégsem működő. Nem egy biciklin ülök, rajta mindennel, ami az élethez kell. Furcsa, de egyszerű szembesülni a tényekkel. Az, aki voltam három éven át, most valami másnak adta át magát. Olyan mintha semmi sem történt volna, régi életemet úgy kezdem újra, mintha csak kenyérért mentem volna le a boltba. Mégis minden más. A minőségi változás nem látható, személye rejtve marad, bent él. De megtörtént. Az, akivé lettem nem más, mint aki eddig is voltam, csak kiteljesedettebb, de még mindig nem teljes. Vagyis lehetne az, ám maradt némi kondicionált szemét, aminek tudom is a helyét, de hogy a tapasztalások eltakarítsák, még a körülmények nem látják elérkezettnek képzeletbeli idejét. Képzeletbeli. Ez lesz maga a szemét. És ahogy ezt kimondom, szertefoszlik a kétely, csakis a jelen létezik, az oly erősnek hitt kondicionáltság, a zavartalan csendben magára marad. Ezt figyelve mindennél szórakoztatóbbnak és igazabbnak találom, hogy mégsem a társadalom tesz magáévá, hanem én leszek maga a társadalom. Ezrével jöhet ilyenkor a tudattalanság. Sokaságából eredő ereje, s káoszba kiáltozott hangja, vezényszóra halkul el, esik szét, mert egyetlen jól megválasztott eszköz azonnal ki tudja javítani rosszul összerakott szerkezetét.

Telefonszám, internet, virtuális kapcsolatok, felesleges határidők és feladatok. Rögtön rám szakadni látszottak, de miért kéne, hogy elhiggyem így van rendjén? Csak mert körülöttem így tesz a sokaság? Számomra rendezettebb a bizonytalan, mert megtaláltam benne rajtam túli önmagam. Egy szakasz ugyan lezárult, de nem érzem, hogy az utazásom véget ért volna, csak megálltam megpihenni, módszert viszont nem szándékozom váltani. Nem tagadom, egy kicsit megzavart a hirtelen változás, hiszen a bicaj a garázsban, én meg felette egy kényelmes szobában, de a jelen kimeríthetetlenül szervezi tovább az utat, csak most ezt nem konkrétan utazásnak hívják. Ha ebben a nem utazásban nem tudnék helyt állni és ragaszkodnék ahhoz a szépséghez, amit évekig éltem, mi haszna lett volna? Nem érzek űrt, mint amikor elvesztünk valamit, vagy valakit, aki fontos volt. Érezhetnék, de az a múlthoz kötne, ami meg ugyebár nincs többé, mert elmúlt.

Hetekig nem értettem, miért nincsenek akaratlanul is felbukkanó emlékeim az útról, és ez miért nem ébreszt sóvár vágyat bennem a folytatásra, ha egyszer életem legszebb időszaka volt. Aztán rájöttem, hogy valószínű, csak kondicionált elmeműködésem kérdezi ezeket, és „hiányolja” a nélkülözésből adódó „szenvedést”, amit az utazás abbahagyása okozhatna.

Ez pedig nem jelenthet mást, csakis azt, hogy megkaptam, amit mindig is szerettem volna. Tényleg jelenben élek, már csak emlékként gondolva magán az emlékeken való gondolkodáson is. Automatikussá vált itt és most lennem. Ilyenkor a tudatosságra sincs akkora szükség, ami arra figyelmeztet, hogy elhagytam a legkiválóbb minőséget és állapotot. Hát van ennél fantasztikusabb? Biztos van, de az is ebből fog fakadni. 🙂 A jövővel meg azért nem foglalkozik az elmém, mert nincs olyan, amin változtatnék, hiszen most beszéltem meg magammal, hogy annál, ami most van, nincsen fantasztikusabb.

Eltekintve tehát attól a néhány zavarban töltött órától, zökkenőmentesnek mondható a landolásom, Föld körüli utamról. Lehet, amikor azt a kérdést teszik fel az emberek, hogy; -na, és milyen itthon?- nem ilyen válaszra számítanak, és talán úgy tűnhet nem is a kérdésre válaszoltam az itt leírtakkal, de mindenkinek magának kell kibogoznia belőle a választ és az értelmet, ami amúgy ott van benne. Számomra legalábbis minden kétséget kizáróan… 😉

Nincs szarakodás, ha már élünk, éljünk igazán.

Mit is ajánlhatnék mást?

Újra Európában

Június 18-án, Ekvádorból 11 órás repülést követően érkeztünk meg Madridba. Utoljára szereltem össze a repülőn kartondobozban utazó, időközben Ms. Holidayre keresztelt Mighty Voyagert. Innen már nem választott el földrajzi akadály, hogy beteljen a kör.

Oswaldóval kiléptünk az európai nyárba és szívem elkezdte a ritmust, amire titkon évekig készült. Azért mondom, hogy titkon, mert nem is sejtettem, milyen lesz ez az érzés. Este volt már, de a Nap, mint felpörgött kisgyerek, hiába közelített az lefekvés ideje, változatlanul ontotta energiáját. Ilyen hőt három éve nem éreztem. Ahhhh, EURÓPAI NYÁR!!! Semmihez sem fogható. Egy pillanat alatt lettem szerelmes újra, de úgy igazán, nem csak magába a szerelembe. Hiába a sok egzotikum, óceánok, sivatagok, vagy például a Himalája, a szív tudja hova tartozik. És ha el is távolodik, miközben tapasztal és gyarapodik, amint megérzi az ismerőset, ösztönösen felismeri benne az otthont (bár a Himalájában is érzett hasonlót… 🙂 ). Otthon az egész univerzum, s vele a Föld, de ott ahol beszélni, járni, barátkozni és megismerni tanultunk, mint emberi ésszel felfogható hely vésődik belénk, bármennyire is változzunk életünk során. Csodás izgalmamban az alvás elkerült. Napi három-négy óra bőven elegendő volt még egy hétig, csak újra ébren legyek és érezhessem, amit csak az érezhet, aki sokáig távol volt az otthonától, de visszatért. Álmok? Ugyan! Rusnya szörnyek az ébrenlét valóságához képest, amit majd szétvetett az erő. Határait ténylegesen a bőrömön belülről éreztem, mint áldott állapotú asszony a hasát rugdalódzó életet. Ha pedig nem testben lettem volna, hanem anyagi korlátok nélkül, biztosan bevilágítottam volna a legsötétebb feketelyukat is, ami vonyítva veszett volna belém.

Madrid amúgy korlátokkal együtt is nagyszerű hely, ami szerelmes állapotomban szórta számomra szikráit, színes fénycsíkokat húzott nappalokban és éjszakákban.

Az önzetlen segítségnyújtásért pedig örök hálám Zsuzsinak, aki ismeretlenül fogadott be minket otthonába, amivel megalapozta utolsó szakaszát az utazásnak.

Ez a tábla sokaknak jár Európában is

Innen rögtön egy következő köszönetnyilvánítással folytatnám, ami már Segoviába szól, Juditnak, Balázsnak, na meg a kölyköknek.

Változatlanul nem akart szűnni az áldott állapot, fáradhatatlan „inszomniásként” élveztem az ébrenlétet, ami kitöltött és körülvett. Ezt maximálisan támogatta a város és környéke, fantasztikus épületeivel és természeti adottságaival a következő napokban is.

Majd jöhetett Baszkföld, vele első állomásunk egy Gernika melletti kis erdei település. Égett az aszfalt a bringák kerekei alatt, lábaim atomerőműként hajtották a vasat, míg odaértünk.

Itt Eric és családja voltak a vendéglátóink.

Szemem előtt a szikrák nem enyhültek, kicsattantak az egészségtől a búzaföldek, vöröslő tengerként és illatos női ruhakölteményként hömpölyögtek a pipacsok és a mezei virágok. A napraforgók pedig, méhek nászutas lakosztályaként ringatóztak a meleg nyári szellőben.

Az utak, amiket választottunk, olyanok voltak, mintha csak azért készültek volna, hogy a hosszú távollét után, feldíszített célegyenesként kísérjenek át a kanyargósra feszített rajt/célszalagon.

Az estéket erdőkben, mezőkön, folyóparton, töltöttük, egy esetben még egy barlangot is belaktunk.

A spanyol – francia határon San Sebastiannál gurultunk át, ball kézre az Atlanti óceánnal. A Pireneusok vonulatai itt már simábbak, egyszerű és kellemes volt a bringázás. Hamarosan ráálltunk az EuroVelo 3-as útra, megcélozva Bordeux-ot, majd onnan a Loire-al kezdődően a folyók mellett haladó EuroVelo 6 volt tervben.

Bordeux az egyik kedvenc európai városom, ezért reggel, napfelkeltét követően, miközben átgurultunk rajta, kattintgattam párat a fényképezőmön, hogy gyűjtsek még néhányat a már sokezres földkörüli albumba.

Domborultak a szőlő ültetvények mindenfelé, rajtuk itt-ott kastélyok törték meg a finom íveket, a természethez képest erőszakosan szép formáikkal. Ilyen egy igazi francia borvidék, egy külön világ, amely méltóságával érzékelteti különleges minőségét. Annyira romantikus ez a környék, kortalanul öreg hagyományaival és berendezkedésével, hogy Humphrey Bogart és Audrey Hepburn csókja közönséges bunkóságnak tűnne mellette a feketén-fehéren sistergő filmvásznon.

Három napig tartott, mire elértük a Loire-t, Toursnál. Franciaország szerintem Európa legtöbb arcú országa. És ráadásul gyönyörű.

Gól

Amíg Toursban voltunk kipattant egy ötlet a fejemből. Alapját a foci világbajnokság adta, azon belül is a döntő, amit a Francia válogatott játszott a Horvátok ellen. Erre két nap múlva került sor és, bár nem nagyon dobbantja meg a szívemet ez a sport, gondoltam, ha nyernének a Franciák, biztosan eget rengető buli kezdődne a fővárosban. Úgyhogy felkerestem Lajos barátomat, aki Párizsban él családjával, hogy mit szólna, ha felugranánk hozzá egy-két sörre, míg a fiúk Moszkvában rúgják a bőrt? Oswaldónak ezt meglepetésként szántam, mert ő amúgy is szerette volna megnézni Párizst, de idő híján nemrég kihúztuk az állomásaink közül. Szóval kis logisztika Lajossal a telefonban, aki másnap már ott is volt értünk Orleansba, ahová időközben átkerekeztünk. Délben, rögtön miután beszereztünk kellő mennyiségű remek belga sört, már Párizs utcáin sétáltunk sok ezer kék-fehér-pirosra festett arcú és zászlót lobogtató, ember között, akik alig várták, hogy elkezdődjön a nagy játék. Már akkor olyan volt a helyzet, mintha egész Párizs egy nagy házibuli lenne, a közös szellem összekovácsolta az amúgy egymásnak idegeneket, ismeretlenül is mindenki integetett, ölelgette a mellette elhaladót. Te jó ég, csak este nyerjen a csapatuk, különben itt kő kövön nem marad, félő hogy még az Eiffel toronynak is piros lapot adna ez a tömeg.

Az előző bejegyzésből ismert kolumbiai barátaink is épp Párizsban voltak

Fél órával a meccs kezdete előtt már Lajosék lakásán voltunk, beröffentettük a tévét, még átjött pár kollégája, szisszentek a sörök és kezdődhetett a 2018-as francia-horvát VB döntő.

Egyetlen mozdulatot, vagy gólt sem tudok felidézni az emlékeim között, annyira érdekelt maga a meccs, viszont rendkívül jól szórakoztam a többieken. Arra azonban emlékszem, hogy az utcáról és a környező lakásokból ordítozás, petárdák durranása hallatszott, ha valami komolyabb megmozdulás történt a pályán.  Önző módon azért szurkoltam kicsit a franciáknak, mert a kellemes párizsi kiruccanásunk, a végső eredmény függvényében könnyen átváltozhatott volna háborús övezetben történő „bujkálássá”. Ám a végeredmény nekünk kedvezett, így a lefújást követően még mindenki magához vett egy két üveg bármit, amit talált (szerencsére az extra szűz olívaolaj, meg a mosogatószer a helyén maradt) és lerontva a lakásból már úsztunk is bele az utcákon hömpölygő elképesztő extázisba.

Elképzelésem sincs, hogy lehetne felülmúlni azt, amiben a következő órákban volt részünk. Mindenhonnan üdvrivalgás, öröm és tomboló energia vett körül. Teljes káosz, az autókban 10-en ültek egymás hegyén-hátán, a tetőkön ugrálva integettek menet közben a rendőröknek, akik épp úgy nevettek és élvezték a műsort, mint a többi kb. kétmillió őrült szurkolótársuk.

Az épületekről, fákról, buszmegállók tetejéről, lámpapóznákról lógtak az emberek, rakétákat lövöldöztek mindenfelé, de mivel mindenki barátságból tette, amit tett, a gondviselés kezeskedett a biztonság felől. Biztos vagyok benne, hogy ennél nagyobb ünneplés nem létezik a világon, aminek ráadásul ez a város adott otthont és mi részesei lehettünk.

Lajos, barátocskám, neked csak annyit így a végére, hogy örök élményt kaptam újra Párizstól, amiben Te épp annyira voltál 2014 után ismét fontos szereplő, mint a 11+x tagú ünnepelt válogatott. Hálám sírig üldöz. 😉

Mercy monsieur

A folyók mentén

Párizsból visszabuszoztunk a bringákhoz Orleansba és újra nyeregbe pattantunk. Következő megállónk már Svájcban volt célul kitűzve.

Az orleans-i katedrális

A Loire völgye és a rajta húzódó bringaút egyértelműen a kedvenceim közé tartozik. Ezt csak fokozza a Canal de Bourgogne, aminél egyszerűen nem ismerek varázslatosabb csapást, ha könnyed biciklizésről van szó. Dijonig tart a mesés túra, amin már gurultam ezelőtt négy évvel, csak akkor az ellenkező irányba.

A csatornán olykor hajók úsznak nagyon lassan, ugyanis általában pont olyan szélesek, mint az alattuk simuló víz. Zsilipekkel emelik vagy süllyesztik őket a kellő magasságba, amikor változás történik a vízszintben. A bringaút leginkább murvás, de sok helyen aszfalt, közvetlenül a csatorna mellett halad, extraként sok fával, híddal és kastéllyal felszerelve a környék.

A mustár mennyországát elérve nagyon felgyorsult minden. Érezni még nem éreztem, de tudtam, hogy közel az utazásom vége. Alig két hét volt hátra, hogy összeérjen az egyenes két vége és beteljen a kör. Hányszor játszottam el képzeletben a gondolattal a három év alatt, bringám nyergében ülve, vagy sátram magányába burkolózva, hogy milyen lesz majd megérkezni. Mit fogok majd mondani és egyáltalán kiknek? Mi lesz, amikor betolom a bicajt az egri házam udvarára, és rázárom belülről a kaput? És legfőképp régi környezetemmel való újra találkozásom tükrében ki fog e derülni, mi változott bennem és milyen mértékben?

Annyit tudtam, hogy megtanultam és tudok is bármikor szabadon úszni az élettel, de ilyen helyzetben még sosem próbáltam, hiszen sosem érkeztem még haza egy ekkora útról. Még csak távol sem voltam ennyi ideig az otthonomtól. Ezalatt sok barátomnak gyereke született, van, akinek kettő is. Ezen gyerekek közül a legtöbben már elsajátították a járás, a beszéd, az ismerkedés bonyolult és összetett módszerét, kialakult alapvető személyiségük, sőt szüleik által, akik ebből a blogból olvastak és meséltek nekik barátjuk utazásáról, engem is megismertek kicsit, úgy, hogy még soha nem találkoztunk. Ám a találkozás ideje egyre közeledett.

2015-ben Nikiéktől indultam el. Azóta megszületett Zoé (balra) és már fut, beszél és tudja ki vagyok

Bíztam az úton tanultakban, bíztam önmagamban, hogy csak azt kell majd otthon is folytatnom, amit ezalatt az idő alatt elsajátítottam. Figyelni, engedni, lélegezni, befogadni, jelen lenni, semmit sem akarni, de amit kell, megtenni. Nincs másra szükségünk ez minden, amivel a legtöbbet érzékelhetjük a valóságból. A megérkezés valóságából, ami pár pillanat lesz csak, egy kis ünneplés és már vége is. Vége! Semmit sem szeretnék majd kihagyni ebből a pár pillanatból, rendszerint ez járt a fejemben és ahhoz el kell érnem, hogy amikor megérkezek, semmi se járjon a fejemben. Ez megy is normál esetben, de most kicsit több lesz a normálistól, komoly hatások fognak érni… mindenesetre a legjobb, ha már most elkezdem az ezen való nem gondolkodást… 🙂

Elhagytuk Franciaországot is és első svájci éjszakánkat egy madárlesen töltöttük. Ezek a kalandos helyszínek mindvégig éles motívumai voltak az utazásomnak. A szálláskeresés épp oly meghatározó része egy alacsony költségvetésű utazásnak, mint az út, a tájak és az emberek. Azt nem tudom, előzően meséltem e már róla, de amellett, hogy egyébként sem szokványosnak mondható módját választottam a Föld megkerülésének, külön szabályként állítottam magam elé, hogy szállásra nem költhetek, csakis ha már egyszerűen nincs más megoldás. Ez, amellett, hogy ekkora tételben szinte kivitelezhetetlen lett volna anyagilag, a velejáró, mindennapos feladatok megoldásában kulcsfontosságú leckeként szerepelt az utazós enciklopédiámban. Utóbbin volt leginkább a hangsúly. Ezáltal megismertem a természet és a társadalom egy olyan arcát, amit másként lehetetlenség lett volna. Mindig addig mentem, amíg meg nem találtam azt az ideális helyet, ahol a lehetőségeimhez képest a legnyugodtabban tölthetem az éjszakát. Az 1161 éjszakából nagyjából 700-at töltöttem sátorban, a legváltozatosabb környezetben. Sátram díszítette három óceán partjait is, sok ezer kilométeres szakaszokon, erdők, mezők, dzsungelek, tengerek, tavak, folyók szolgáltak hátborzongatóan gyönyörű ideiglenes otthonnal, vagy eltörpülve vesztek bele óriás hegyek havas ormaiba.

Hagytam magam maximálisan kiszolgáltatni a természetnek, pusztán emberi leleményességemre és a gondviselésre hagyatkozva. Modern ősemberként éltem le eddigi életem 10% át, és azt kell mondjam, sokkal jobban tetszik ez az életforma, mint a kényelmes, de vesztébe rohanó, fogyasztásra ítéltetett városi előadás. Semmi sem lehet tökéletes, csakis a természet. Mi mégis azt hisszük valami nagyot alkottunk. Azonban káoszt teremtettünk magunk köré, amit a jóllét és szórakozás szőnyege alá söprünk, elhitetve magunkkal, hogy jó az, amit csinálunk. Közben meg szinte alig van olyan, aki le tud ülni magával és a csenddel, mást sem csinálni, csak igazán figyelni, engedni, lélegezni, befogadni, jelen lenni, semmit sem akarni. Majd az ebből eredő állapotból kiindulva vesz részt a napokban és látja el a rá szabott feladatokat.

Ülj le kicsit

De térjünk vissza az útra, amit újabb köszönettel folytatnék, mégpedig Gabesz barátomnak, akivel Belpben, csapattunk elég komolyat, háttérben már az Alpok vonulataival. Ennek a régiónak számomra egyik fő erőssége az Aare folyó, amin hosszan lehet lecsorogni, vízi fesztivál hangulatban. Ezt meg is tettük, egészen Bernig úsztunk le, kisebb megállókat beiktatva. Őrült jó móka sodródni a hűsítő, türkiz árral, miközben körülöttünk mindenfelé emberek teszik ugyanezt, ha épp nem a parton piknikeznek. Néhány helyen pedig, ahol sekélyebb a vízszint, futni is lehet, persze csak jelképesen a vicc kedvéért, hiszen az ellenállás miatt a víz felszíne alatt lassított felvételnek tűnik az, ami felette amúgy gyorsan történik.

Gab, Veró (pocakjában Boldizsár), Bence, Máté, Szalcs

Gabesztól alig kellett bringázni, hogy ismét egy meglepetés találkozás következhessen. Mégpedig Kola barátommal, akivel, ha jól számoltunk a szülinapi kerti parti alatt, úgy 12 éve nem láttuk egymást. Remélem a következőre nem kell ennyit várnunk tesó. 😉

Kolával, akinek a fején két tutajos kisgyerek kötött ki 🙂

Magyarország közelsége miatt valamiért olyan volt innentől minden, mintha nem is a másik irányba indultam volna el három éve, hanem egyszerűen csak egy rövid kirándulásról tartanék haza. Kezdtem visszaszokni az Európai mentalitáshoz időjáráshoz és tájakhoz.

Persze hiába kicsi ez a kontinens, mindenhol azért mégsem jártam. Ilyen volt Tirol is, ahol nem bringáztam ezelőtt, csak télen, snowboardommal húztam csíkokat a lejtőket beborító porhóba. És hát mit is mondjak, örülök, hogy a végső befutó előtt, a bicaj nyergéből is megismerhettem ezt a régiót. Mutatom miért:

Volt, hogy egy napon belül háromszor voltunk Svájcban és ugyanennyiszer Németországban. Végül a Bódeni tavat megkerülve értünk végleg német területre, majd hamarosan a sógorékhoz Ausztriába.

Kis szünet után ismét a hegyekbe vezetett az út, aminek a túloldalán már Innsbruck volt. Olyan napi átlagokat kezdtünk menni, amit addig csak különálló napokon mentem. Magyarország közelsége már mágnesként húzott, de amennyire csak tudtam próbáltam lassulni, praktikusnak találtam beiktattam még pár megállót, hiszen ismerősöktől hemzseg a környék. Jó volt újra látni régi barátaimat. Kufsteinben lakik Mario, hozzá tartottunk a folytatásban. Mikor lejöttünk a hegyekből az Innt követtük és szerintem ezen a napon megdőlt a napi átlagsebesség rekordom. Innsbrucktól Kufstein 90 km-re van. Három óra sem kellett, hogy odaérjünk úgy, hogy délelőtt már jó 60km-t letoltunk a hegyekben. Mariot snowboardos berkekből ismerem, de barátságunk egyszerűségünkből adódik. Mindketten a „hippi” életformára szavaznánk, ha választás elé állítana a legyen ön is milliomos vetélkedője. Még jó, hogy nem is megyünk ilyen „műsorokba”, hanem helyette feltúrázunk a hegyekbe, közben eleresztünk pár hátra szaltót, gátak, tavak vizeibe, vagy télen a deszkánkkal tesszük ugyanezt fák között és ugratókon.

Mario, Kufstein felett

Hazatérés a magyar valóságba

Most elakadtam az írásban, mert próbálnék még érdekes történeteket lapra vetni, hogy ne kezdjetek el ásítozni, de innen már tényleg nincs sok tovább. Az Inn után a Dunát követtük, majd jutottunk Magyarországra. 47.000 km kerékpározás után megpillantani, hogy az ország, ahonnan elindultam 1 km-re van, elég szürreálisnak volt mondható. Márpedig ezt mutatta az a gyönyörű tábla. Erre nem lehet felkészülni. Egy darabig minden alkalommal felkaptam a fejem, amikor magyar beszédet hallottam, de aztán rájöttem fölösleges a csodálkozás, hiszen itt ez a szokás. Megjöttem a földre, ahol egy nyelvet beszélünk.

Mosonmagyaróvár volt az első hely, ahol megálltunk és barátaim közreműködésével itt ültettük el a második magyar fát. Az első több mint három éve került a helyére Kiskunhalason, mielőtt elhagytuk volna Magyarországot. Most pedig újra itt vagyok, igaz akkori társam nélkül, de megszámlálhatatlan sok élménnyel gazdagodva.

A második magyar faültetés…

Rögtön felfigyeltem rá, mennyire másként látom a magyarságot, mennyire máshonnan érzékelem ezt az országot. Ahonnan divat mostanában lelépni, elszakítani magunkat elvékonyodott gyökereinktől. Politikusokra, munkára, meg az árakra fogni szívbemarkoló döntésünk alapját, hogy “muszáj vagyok elhagyni a hazát”. Kifogásolni a körülményeinket, mi miért nem jó és miért nem működik. De szomorú a magyar sorsa, jaaaaj!

Hát mondok én valamit kedves hazafiak! Túl jó dolgunk van, azért ez a sok műbalhé. Azt gondoljuk, hogy a fejlődésben a jóllét a mérce. Ami még nem is áll annyira távol a valóságtól, csakhogy anyaghoz mérjük, ami viszont nem illik a képbe. Aztán ott van a morál, meg a jókedv. De sajnos ezek is olyan irányba változnak, amilyen irányt az anyagban vetett hitünk mutat meg. Kis pénz, többre vágyás, nagy pénz, tékozlás. Se ezzel, se azzal nem tudunk mit kezdeni. Emberi minőségünk nem sokban változik, bármelyik oldalon is álljunk. Pedig mennyire úgy örül, vagy sír a milliárdos is, mint a nincstelen, mert az érzések közt semmi különbség nincsen. Vagy kitöltjük a bennünk létezőt, vagy nem. Ha igen, kihívásokat, majd megfelelve neki, sikerélményt kapunk cserébe ajándékul, aminél nincs jobb.

Siker. Legalábbis a partról nézve. A vízből viszont már más a helyzet…

Mert nem sikerélmény talán, ha ránk mosolyog a lány, aki szembejön az utcán?  Vagy jól elvégezni a munkát, majd felbontani egy sört és elégedetten ránézni alkotásunkra.  De lehet embereken is segíteni, akik önmaguktól nem képesek életüket rendes mederbe terelni. Lehet akár egy többmilliárdos beruházás, vagy „csak” a csöpögő wc megszerelése, amivel megszűntetjük a talaj ázását. De még az is siker, ha az előzőleg említett szerelvényről reggel úgy állunk fel, hogy jól odatettük magunkat, mert kiürítettük a bennünk született, de világra kívánkozó kupacunkat.

Mégis legtöbbször nem töltjük be személyre szabott feladatunkat és üresség marad utána, amit a legkülönbözőbb módon próbálunk betömni, csak ne kísértsen már a csendes, egyedül töltött perceinkben a haszontalanság érzése. Hangot adunk mindenféle gondolatainknak anélkül, hogy előbb átrostálnánk őket. Érthető, hisz azok tükrében, leszünk valakik, akik felé szánk fordul. Visszaigazolják igazunkat, vagy vitatkoznak. A panaszkodás pedig nagyon könnyen utat talál és egységbe kovácsolja az együtt helyeslőket. Íme, az érdektársadalom, viszont, aki nem úgy gondolkozik, mint én, nem barátom. Lehurrogom, megdobálom.

– Orbán a hibás, meg a spanja Mészáros!

– Dehogyis ők szentek, rendbe rakják az országot!

– Hahaha, ne röhögtess, ezek csak lopnak és hazudnak! Télen embereket kilakoltatnak! Ilyen kormánnyal nem lehetek önmagam, …mert izé… , nincs hozzá elég fizetésem. Épp, hogy a rezsit ki tudom köhögni, vagy tíz éve a cigiről is le kéne szokni…

– Miről beszélsz? Rezsicsökkentettek, nincs munkanélküliség, mér nem mész el dolgozni? Van Net, Tv, meg utak. Igaz azok kátyúsak, de szerintem jövőre elkezdik a munkálatokat.

– Áh, értelmetlen veled beszélni, könnyen vagy, a hiteled nem kell havonta fizetni.

Ez most a közhangulat, ami sokakra ráragad. És amikor elér minket is, könnyebb lelépni, mint egy mosollyal az acsarkodók szemébe nézni. Ó pedig mennyi más, izgalmasabb és ragyogóbb dimenzió létezik. Amiben se, Orbán, se a másik, de még a hitel sem zavar be, kezdésnek ott lenne saját hitünk önmagunkba vetve. Vágom, hogy nem egyszerű elindulni, a mocsárból egyedül nagyon nehéz a felszínre kerülni. Egyszerűbb feladni és lefelé haladni. Kell az elhatározás;

– Ebből ki fogok szabadulni! Megcsinálom, gyerünk! Ha másnak sikerült nekem is fog. Mert másnak sikerült, tudom. Ismerem középsuliból, rossz tanuló volt és sokat nevetett. Harmadikban majdnem megbukott matekból, de úgy hallottam azóta felépített egy komoly üzletet. Boldogságot ad és vesz, nem csak tünetet. Most ha visszagondolok, egyszer a szünetben azt mondta a többieknek, nem számít semmi más, csak higgyetek, s aztán cselekedjetek…

Szóval, ahogy a magyar kátyúkat kerülgettem fütyörészve, eszembe sem jutott, hogy nem jó irányba tartok. Tisztában voltam az előbb leírtakkal, nem a könnyelműség homályosította el a szemem, csak nem hallgattam a negatív véleményekre. Mert bizony sokan figyelmeztettek, meg kérdezgettek, hogy;

– biztosan haza akarsz jönni? Ide?

– Naná, még szép! El is mondom miért;

Úgy éreztem eljött az ideje a hazatérésnek. Nem adott már igazán újat az utazás. Annyi szép helyen jártam, hogy megszoktam. Lemehettem volna még Tűzföldre, majd át  Afrikába és úgy Északra, vissza Európába. De az utazás már nem az tényleges úton levést jelenti többé számomra. Minden utazás. Legfőképp a magunkra találás. Tudom, állandóan ezzel jövök, de tudjátok mit? Fogok is, amíg emberként élek, mert ha ez megvan, nem számít többé, hogy hol vagyunk csak az, hogy mit csinálunk és, hogy azt tiszta szívből tegyük.

Értelmet az életnek látszólag a cselekvés és a mozgás ad. Akkor érezzük jól magunkat, ha tevékenyek vagyunk. Kitartunk valami mellett és haladunk egy kitűzött cél felé. Ám miközben haladunk célunk felé a hozzá szükséges folyamatra figyelünk, nem pedig a célra. Ez az, ami jó érzést ad. Lefoglalja az elménket, így gondolatainkra nem jut figyelem. Ezért az érzéseink is elhalkulnak, mert az érzéseink legtöbbje a gondolatokból fakadnak. A legjobb érzés pedig nem érzés, hanem pusztán a tapasztalás állapota, vagyis a bármilyen út és nem a valamilyen cél.

Ami számunkra az öt érzékszervünkön keresztül történik, tehát amit tapasztalunk, azt érezzük valóságnak. Ám mi történne akkor, ha minden érzékszervünktől megfosztanának? Nincs többé látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás. Egyik sem létfontosságú szerv, azaz épp úgy életben volnánk. Ekkor persze még mindig ott lenne az emlékezetünk, ami így az előzőeket alapul véve a hatodik érzékünk. Hiszen, ha becsukjuk a szemünket is tudjuk, hogy néz ki egy pöttyös labda, bár csak két dimenziós képünk lesz róla, ugyanis a teret csukott szemmel nem érzékeljük.

Kicsit fokozva mindezt, ha nem életünk során veszítenénk el ezen képességeinket, hanem eredendően így jönnénk a világra, nem tudnánk semmit az anyagról, ami körbevesz bennünket. Lebegés a semmiben. Nincsenek érzések. Semmi sincs, de mi mégis létezünk. Na ez a lélek, és mi ezek vagyunk alapvetően mind. Az összes többi, amiről mi a valóságot K É P Z E L J Ü K, a Föld, és vele a hozzá tartozó dimenziók tulajdonságaiból ered. Az univerzumban megszámlálhatatlanul sok galaxis létezik, szóval tényleg olyan biztos az a földi három/négy dimenzió…?

( Dimenziók ügyében katt a “semmire” )

Aki a tudományban keresi a választ  kezdésnek ezt a linket ajánlom a figyelmébe, bár nem nagy szám 🙂

Ám tudatosságunk által lehetőségünk van gondolatainkat megvizsgálni, miközben mégse kötődünk hozzájuk. A tudatosság távolság! Egy üres tér köztem és a gondolataim közt. Mint például amikor buszon utazunk. Egy a sebességünk, minden bukkanóra úgy reagálunk, ahogy a busz zötyög. Ha lassít, mi is vele lassulunk. Ő diktál most, mi csak utasok vagyunk. Majd jön a megálló és leszállunk. Át kell szállnunk. Az ajtó becsukódik mi a padkán maradunk és látjuk, hogy hajt tovább a szerkezet. Most a tudatosság megállójában vagyunk. Már külső megfigyelői annak, aminek pár pillanattal azelőtt még ki voltunk szolgáltatva. A köztünk lévő távolság pedig a tér, ami lehetővé teszi, hogy külső nézőpontból vizsgálódhassunk. Új busz jön, megnézzük a számát, de nem jó nekünk, így tovább engedjük. Csak arra szállunk újra fel, ami a célunkhoz közelebb visz.

Ilyenek a gondolatok is. Ha megtanulunk nem hallgatni minden gondolatra, csak azokra, amelyek segítségünkre vannak, többé nem tévedünk el. Az élet értelme tehát nem csak a cselekvés és a mozgás, hanem azok tudatosan történő kivitelezése és legfőképp a velük való nem azonosulás.

Magyarország mindig is tele volt potenciállal, őseink nem véletlenül találtak rá erre a helyre. Szellemüket pedig bármikor fel lehet idézni, amivel az ország értéke lakóiban újra helyére kerül. Nézzük csak a nyelvet, hogy egy fontos dolgot kiemeljek, ami rengeteget elmond egy népcsoportról. Ugyan nem vagyok nyelvtudós, de az biztos, hogy a magyar nyelvtől nehezen találni kifejezőbbet. Végletekig kidolgozott, akár egy finomra csiszolt drágakő, amelynek ékszeres dobozául anno a Kárpát-medencét választotta Álmos a brigádjával.

A Dunakanyar Verőcéről

Én nem kételkedek a döntésükben, sőt bejárva a világot még tisztábban látom, mennyire jó hely ahova magyarként születtem. Félre ne értsen senki, ez nem valami nacionalista maszlag, hanem egyszerűen érzem hol a helyem. Nyilván számtalan remek hely van még a világon, de olyan, ahol a gyökereink vannak, csak egy létezik. És a gyökerek, különösen földi értelemben véve, fontosak. Kérdezd csak meg egy fától, mi lesz vele nélküle?

Made in Hungary

Egri vitézek

Augusztus 20-án, az államalapítás ünnepén állt meg velem Ms. Holiday. Az egri Dobó térre érve, úgy 100 ember fogadott, beleértve azt a több mint 20 barátomat, akik az utolsó 6 km en csatlakoztak Föld körüli utazásom legvégéhez.

Győzelem! Foto: ( Lenartfoto)

Találkozás bátyámmal három év után. Gergő  (Kóbi) a háttérben rengeteget segített. Foto: (Lenartfoto)

Az utolsó kilométerek, csodás kíséretben. Foto: (Lenartfoto)

A kardját magasba emelő egri várkapitány szobra alatt együtt örültünk egy nagy kaland beteljesedésének. Fejemben csend volt, a szemekben pedig büszkeség. A Föld körbe bringázása után, most kis pihenő jön, de aztán ismét rajtam lesz a sor, hogy visszaadjam mindazt a segítséget és szeretetet, amit utazásom alatt kaptam itthonról és szerte a világból.

Mindent köszönök! Foto:  (Lenartfoto)

Az utazás kezdete óta írtam ezt a blogot, aminek most ezekkel a sorokkal érek a végére. Ám ez nem jelenti azt, hogy végleg el is búcsúzok tőletek. Élő szóra fordítom, amit eddig írásban tettem. A hivatalos előadássorozatot a Felsőtárkányi faluház nyitja október 15-én, 17:30 kor. Majd a Nem adom fel kávézó és étteremben megrendezésre kerülő este következik október 25-én 19.00 órai kezdettel. Ezt követően Egerben folytatódnak az utazásról és önmegvalósításról szóló előadások. Novemberben Kiskunhalason, majd újra Budapesten, a Járatlan utakon fesztiválon találkozhatunk. Ezeket a rendezvényeket egy nagyon szép kiállítással tesszük majd még érdekesebbé, valamint interaktív beszélgetésre is lesz lehetőség.

Utazásomat dokumentumfilm készítéssel is folytatom és szó van egy különleges könyv megjelenéséről…

Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kísérte ezt a csodálatos három évet.

Sziasztok.

Biciklivel a Föld körül 2015-2018. Foto: (Lenartfoto)

Szeretettel, Szalag

Eger, 2018. október 04.

47.000 km

A bezárult kör” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..