Közép-Amerika / második rész

Előszó

Egyre közelebb érzem utazásom végét, amivel egy új élet kezdődik majd számomra. Bár még majd négy hónap áll előttem, ez az idő eltörpül a mögöttem lévő harminchoz képest. Nem annyira foglalkozok a jövővel, és a múlttal sem, mégis olykor kavarognak  bennem az érzések és csak találgatni tudok, miként fog majd hatni rám a “leállás”. A pillanatban élés mellet van, hogy képeket látok a jövőmből, tükrözve azt, ahogyan és akiként szeretném az életet tovább élni.  És képek ugranak be a múltból is, teljesen váratlanul, biciklizés közben, vagy csak lefekvés előtt a sátramban olyan helyekről, épületekről, emberekről, utakról és kanyarokról, akikkel találkoztam és amiket láttam a három év alatt, míg egyik helyről a másikra vándoroltam. Ilyenkor kerül felfogható közelségbe, mekkora utat is jártam be. Tudom a minőségből, amit bensőmben megtanultam a mindennapokban fenntartani nem fogok lejjebb adni, miután lehorgonyzok. Kicsit elfáradtam és várom, hogy úgy telhessen el majd pár nap, hét, vagy hónap, hogy ne kelljen “harcolnom” a néha könnyen, máskor nehezen megtalált helyért, ahol álomra hajthatom fejem.  Az utazás rutinná válásával, a dolgok már csak ismétlik önmagukat. Egy ideig legalábbis biztosan. Bármennyire is a természetben érzem magam a legszabadabbnak és boldogabbnak, úgy, hogy folyamatosan mozgásban vagyok, képtelenség biztos hátteret teremteni néhány alapvető igény kielégítéséhez. Az otthon nyugodt, melegen tartó, egyenletes hőjét nem pótolhatja semmi, hiába találtuk azt már meg magunkban és visszük oda ahol épp vagyunk, mégsem ugyanaz. Hiszen ahogy a test is kopik, csetlik-botlik,  addig egyben örök szellemi lényünknek ideiglenes otthonául is szolgál, megteremtve a fejlődéséhez szükséges helyet a rá kiszabott pályán és szakaszon. Nem tagadhatjuk  hát meg, befalazva, kenyéren és vízen tartva, még akkor sem, ha már tudjuk,  csak idő kérdése és igaz lényünkről lemálik, a múlt egyre sűrűbb árnyékát magára húzva, mintha soha nem is létezett volna. Miközben ha jól viseljük gondját a bentlakó lénnyel egyetemben, meghálál minden ráfordított pillanatot és mint önmagát kitanított alázatos diák léphet majd egyel feljebb a teljesség iskolapadjában, elhagyva a súlytalan áramlásnak akkor már csak terhet jelentő anyagot.

Ajánlom.

Nikaragua

Nikaraguát hívhatnák a vulkánok országnak is, annyi kúp emelkedik az ég felé a Föld ezen táján. Némelyek füstöt pöfékelnek magukból, mások felhőkkel eltakarva titkos bejáratukat állnak selytelmesen, ősi erőket rejtve bensőjükben, épp úgy mint mi emberek.

Egy ilyen vulkán magasodik Ometepe szigetén is, ahová azért mentünk, mert egy kedves magyar lány, Éva jelezte már jóval korábban, hogy ha arra járunk, látogassuk meg. Személyesen még sosem találkoztunk, de utazásunkat régóta követi ezen a blogon és bátorkodott felkeresni, egyben meghívni Ometepére, aminek nagyon örültem. Eleget téve a meghívásnak kompra szálltunk hát Oswaldóval és alig egy órás hajókázás után kikötöttünk a nagy vulkán szigetén.

Éva a megbeszéltek szerint, másnap reggel bukkant fel, arcán a kedves mosoly eltakarta hátizsákját, amiben két nap kalandozásra elegendő felszerelés volt. Hogy kiegyensúlyozza táskáját,  egyik kezében egy kis mangófa, a másikban pedig egy nagy görögdinnye volt, amire a Földgömb volt ráskiccelve, benne „Boldog 40200 + kilométert” felirattal, mert előzőleg már értesült a számokról… Micsoda kedves ajándék távol az otthontól egy ismeretlen ismerőstől!

Órákon át beszélgettünk egy helyben, amit lehet további órák követtek volna, ha nem szól közbe az éhség érzete, a tudat, hogy el kéne indulnunk felfedezni a szigetet, és a tény, miszerint a kis mangófának otthont kell találnunk mihamarabb. Előző este a templom kertben kempingeztünk, amihez a hórihorgas, kissé szórakozott spanyol paptól kértünk engedélyt, így gondoltuk minek is bonyolítanánk túl a dolgot, ültessük el ott Nikát.

Egy aranyos kis fára, ami évek múlva finom gyümölcsöt terem majd, nem nagyon szoktak nemet mondani, ezért nemsokára már virult is a kis Nika a megöntözött földben, idősebb papaya fák gondos felügyeletében.

Éva, Nika, és én

Missziónk következő tétele egy késői ebéd volt, ami a Nikaraguában klasszikusnak számító babos rizs (gallo pinto), sült banán és kecskesajt kombóból állt. Miközben jóízűen falatoztunk, a kis utcai étterem terasza előtt egy bringás csapat gurult el. Második pillantásra leesett, hogy ez egy család, apa, anya meg három poronty. Az apuka fekvő bringáján egy francia zászló lengedezett a délutáni langymelegben. Annyira jópofák voltak, hogy rögvest felugrottam a babos rizs mellől és utánuk eredtem, bízva abban, hogy megálltak a közeli boltnál, ahol tudok pár szót váltani velük. Sajnos nem így történt, az izgalmas találkozás élménye nélkül hajtottam vissza Évához és Oswaldóhoz, akik előtt már csak az üres tányér volt, újult erőre kapva a folytatáshoz. Ám valami azt súgta, az előbb látott francia zászló még fel fog tűnni valahol a közeljövőben. Gyorsan bejelöltünk a térképen egy pár km-re lévő találkozási pontot, ahová nagy lendülettel megindultunk naplemente nézőbe. Mivel Évának nem volt bringája, lestoppolt egy arra járó kocsit. Mikor újra találkoztunk, a műútról rögtön egy öreg fákkal szegélyezett, poros útra fordultunk.

Kétkerekű társainkat ezen toltuk végig, amíg elértünk a partig. Hamarosan már a fekete vulkanikus homokpadról figyeltük, hogyan áll tovább a Nap, hogy a világ más részein élők is örvendezhessenek hőt árasztó fényének.

Innen már nem mentünk aznap tovább, hanem tábort vertünk és még sokáig beszélgettünk utazásról, országokról, csodákról, nehézségekről, segítségről,  segítésről, boldogságról, kapcsolatokról és változásról, amíg el nem álmosodtunk.

Ahogy reggel sátramból kidugtam a fejem, egy nagy ökrös szekeret láttam, két gyönyörű állattal. Ez nem tudom mit jelent, ha egyáltalán bármit is jelentenie kell, mindenesetre nagyon szép látvány volt és megelégedtem ennyivel. 🙂

A többiek is megébredtek kisvártatva, úgyhogy kezdődhetett az új nap, aminek java részét innen nem messze, a tó partján egy óriásra nőtt fa tövénél töltöttünk, háttérben a felhőket maga köré csalogató hatalmas vulkánnal.

Mielőtt visszahajóztunk volna a szigetről, még egy utolsót kempingeztünk együtt, ami igazán üdítő volt Éva társaságában, hiszen rég volt alkalmam ilyen szépen magyarul cseverészni. Kedves Éva, ezúton is köszönöm a minőségi időtöltést, Nikát, és a Földgömb dinnyét. 🙂

Utazásom Oswaldóval egy picit feszített tempóban haladt innentől, mert két hét és két nap múlva, repülőre kellett szálljunk Panamában a folytatáshoz. Ez persze nem azt jelentette, hogy vágtára fogtuk bringáinkat, viszont nagyobb megállók már nem nagyon fértek bele az előttünk álló ezer kilométerbe. Ometepe után másnap már ismét egy új országgal kezdtünk megismerkedni.

Costa Rica

Costa Ricán, ha lehet, még élénkebben vibrálnak a színek és ujjong az élet. Hatalmas zöld területek töltik ki a horizontot, a városok tiszták, rendezettek, az óceán nagy hullámokat torlaszt fel mielőtt a partokon elterülne.

Minden jóval drágább, mint az előző országokban, de ez a tény mégsem keltette azt az érzést, mint pl. Belizeben, hogy az árak irreálisak volnának, mivel a minőség a közép-amerikai országok között itt a legmagasabb, bármiről is legyen szó. Jók az utak, ivóvíz folyik a csapból, az emberek életszínvonala még európai szemmel nézve is irigylésre méltó lehet. Amikor Szingapúrról azt írtam, hogy Ázsia Svájca, akkor ez most Közép-Amerikánál, Costa Ricára érvényes.

Első esténket egy vöröskereszt mentőállomáson töltöttük, ahol saját szobát kaptunk, zuhanyzóval, konyhával. Sokáig kellett gondolkoznunk, mikor aludtunk utoljára rendes ágyban, arra pedig egyikőnk sem tudott pontos választ adni, mikor járt a kényelemhez még egy légkondi is. Ami egyáltalán nem hiányzik, mégis úgy végigaludni egy teljes éjjelt, hogy nem ébreszt fel az alattam tócsányi izzadságtól átnedvesedett lepedő kellemetlen érintése, az valami egészen más kategória. Majd a reggeli telefonálás után, ami egy warmshowers hely egyeztetését szolgálta kiderült, hogy nagy valószínűséggel hamarosan találkozni fogunk az Ometepén látott francia bringás családdal. Ezen hír hallatán, rögtön izgatott lettem, amit nem tudok megmondani miért volt, de tény, hogy nagyon szerettem volna megismerkedni ezzel az érdekes bandával. Így is lett. Aznap este, már egy csepp, két szobás lakás nem épp higiénikus konyhájában, lapátoltuk vacsoránkat komposztáló üzemünkbe, amikor begördült az ötös fogat. Kissé kérdőn néztünk vendéglátónkra, hogy miként fogunk itt elférni ennyien?  Mert annak ellenére,  minket is bevállalt, hogy a család már előttünk jelezte igényét egy éjszakára, miközben a hely kapacitását alapból kimerítette a három ott lakó. Tehát tízen fogunk egy három személyes lakásban éjszakázni. Szokatlan és egyben izgalmas pillanatok következtek, ezért a lehető legtöbb éberséget vittem figyelmembe. Néztem miként fogadják a szituációt a szülők, és legfőképp a gyerekek. Tudtam ez a helyzet rengeteget el fog árulni róluk és utazásukról, aminek örültem, hiszen az volt a célom, hogy minél jobban megismerhessem őket. Ez csupán azért volt, mert az elmúlt majd három év alatt egyszer sem találkoztam egy komplett családdal, akik épp úgy bringán utaztak, mint én. Amióta a szigeten elsuhantak előttem kíváncsi voltam rá, hogyan lehetséges gyerekekkel így utazni, ami néha egyedül is rendkívül embert próbáló.

Elsőnek Antoine, az apa mutatkozott be, majd Innes (13) a legnagyobb lány, aztán Geraldine, az anyuka, negyediknek a kis szöszi Alban (8), végül pedig a sort, a trónörökös fiúcska Joseph (11) zárta. Egyáltalán nem tűntek zavartnak, csak egy kis fáradtság látszott az arcukon.

Antoine

A gyors ismerkedést követően mindenki tette a dolgát, teljesen szervezetten zajlott a szállás elfoglalása. Alban a biciklik kereke és a bejárati ajtó közé kuporodva találta meg privát szféráját, ahol egy mesét kezdett nézni.

Alban mesét, míg a fal túloldalán, vendéglátónk anyja rémhíreket néz

Testvérei eközben egymást váltva mentek a három négyzetméteres fürdőszobába, hogy lemossák magukról az aznap megtett 90 kilométernyi, nagyon forgalmas út porát. Csakis a legszükségesebb dolgokat kérdezték meg, fölösleges mondatok, nem hangzottak el tőlük. Felosztottuk a padlót, ki hol alszik. Antoine már kezdte is az utcafronton lévő, ráccsal lekerített teraszon elkészíteni a családi vackot, egy benzin főzővel a közepén, amin Geraldine rögtön neki látott főzni a vacsorát. Nem mértem, de onnantól, hogy leszálltak a bringákról, nagyjából negyven perc telt el és már tisztán, csendben, az esti mese után, egy kört alkotva ültek a földön. Öröm volt rájuk nézni, ahogy szépen csendben kanalazták egészséges zöldségekből készült vacsorájukat. Amitől kezdetben tartottam, hogy a hely körülményei nem lesznek számukra megfelelőek, egy árva jel sem mutatkozott. Ok, ezek a srácok profik. Ez csúcs! Itt egy öt fős család, akik tudnak úgy együtt bringatúrázni, hogy közben nincs nyafogás, csak mert a rózsaszín macival épp a nagyobbik testvér játszik.

Innes

A szülőkről pedig kis túlzással a dalai láma nyugalma tükröződött vissza, nulla stresszel, vagy türelmetlenséggel. Miután végeztek a vacsorával, a mosogatásban aznapi soros Albán volt, aki alig érte fel a mosogató feletti csapot, mégis szó nélkül végezte a rá bízott feladatot, egy idegen ház zsúfolt, nem épp európai szabványnak megfelelően felszerelt konyhájában.

Alban

Miután végzett a munkával volt egy kis szabadidő, amit rajzolással töltött anyukája és jó pár színes ceruza társaságában. A nagyobbak füzeteket és könyveket vettek elő és tanulni kezdtek. Ugyanis hiába, hogy egy éven át tekeregnek Kanadától, Peruig, a suliból nem esnek ki, mindent pótolnak házilag. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb.

Joseph

Miután a gyerekek lefeküdtek lehetőségünk adódott a szülőkkel kicsit jobban elbeszélgetni, aminek a vége az lett, hogy mindenki örömére másnaptól együtt fogunk utazni egy ideig. Juhéj, micsoda fordulat világkörüli utazásomban, igazi mestereket vehetek közelről szemügyre, akiktől sokat tanulhatok! Így vált Costa Rica, utam közép-amerikai szakaszának, hanem az egész utazásnak az egyik fénypontjává, mert bár már egy ideje tudom, nem a hol számít, hanem a hogyan, azt sosem gondoltam volna, hogy megkapom az úttól a lehetőséget „jövőm” ilyen szinten specifikus tanulmányozására  is…

Az első közös reggel

Ahogy követtem őket a szép tájon suhanva, sokszor megható érzés fogott el, látva, hogyan küzdik le a nehézségeket. Nevetgélnek, játszanak, tanulnak és tanítanak anélkül, hogy tanítani akarnának.

Ha nem bicajoznak, akkor is bicajoznak. Egy kis játékra mindig van idő

Tisztelettudóan viselkednek egymással és másokkal, nem kifogásolnak, de azért néha pár könnycseppet elhullatnak, vagy elbóbiskolnak, ha elfáradtak.

Majd újra nyeregbe pattannak, egymás kezét fogják, a meredek emelkedőn a gyerekek gyorsan előre tepernek, a bringákat a dombtetőn hagyva visszaszaladnak segíteni anyjuknak, aki a bicaj elejére szerelt ülésbe kötve, mint egy kenguru az erszényében, viszi a legkisebbet. Ám neki is tekerni kell, ingyen nem hull az ölébe az a sok izgalmas élmény és tapasztalat, amit szereznek útjuk alatt.

Kenguruzseb szívószállal

Amíg együtt bicajoztunk, megszálltunk templomnál, tűzoltóságon, kempingeztünk a Csendes-óceán partján, szakadó esőben piknikeztünk kocsibejáró fedezékében, vagy puha pázsiton napsütötte mangófa árnyékában, vizsgáltunk iguánákat, hídról figyeltünk óriás aligátorokat.

A legtöbbet viszont az utat koptattuk, gurultunk szabadon, szótlan egyetértésben, szívünkben teljességgel, lelkünkben örömmel és hálával, amiért merünk és tudunk is a magunk módján boldogok lenni.

Felejthetetlen élmény volt. Köszönöm! Merci beaucoup! A francia bringás családról itt olvashattok bővebben.

Costa Rica utolsó előtti megállóját egy üres faház jelentette számunkra, ahol már ismét csak ketten voltunk Oswaldoval. A szomszédban lakó idős hölgytől kaptunk engedélyt az ideiglenes beköltözésre. Még egy szék sem volt a házban, mégis számunkra tökéletes menedékül szolgált, olyannyira, hogy két éjszakára is ott maradtunk.

Nagyon ritka, hogy pihenésre tudjak fordítani egy teljes napot, de ezen a helyen ezt tökéletesen sikerült megvalósítani. Nem csináltam mást, csak az árnyékban felkötözött függőágyamban feküdtem és a karnyújtásnyira lévő fáról levágott kókuszt szürcsölgettem egész nap, készülve egy sétára a naplementében, az óceán partján horgászó helyiek között.

A házhoz visszatérve már magasan fent volt a hold és a kókuszpálma levelei közt átszűrődő fénye bágyasztóan hatott az éjszaka közeledtével, különös álmokat hozva magával. Arról az utazásról álmodtam, amit napközben élek majd három éve. Csodálatos álom volt úgy emlékszem, ébren pedig biztosan tudom, hogy életnek még csodálatosabb.

Costa Rica jelmondata: Tiszta élet, teljes szívvel

Bár Costa Rica nem nagyon szorul faállományának növelésére, a panamai határhoz közel mi mégis ott hagytunk egy apró jelet, ami még jópár évig fog ottlétünkről tanúskodni. Egy halálra ítélt kis fát menekítettünk ki fogságából és ültettük át egy tágas, szabad helyre, ahol már bátran törekedhet a Nap felé. Ennek megfelelően a Survivor, azaz Túlélő nevet kapta. Hogy véletlen egybeesés e, vagy misztikus jel nem tudom, és nem is lényeges, mindenesetre szíven ütött a felismerés, ami kilométerekkel arrébb, már biciklimen ért utól, miszerint ma van húsvét hétfő, a feltámadás napja…

Survivor a 38.  elültetett fa utam során

Panama

Közép-Amerika utolsó országa kezdésnek meglehetősen komoly feladatot hozott számomra. Az úgy volt, hogy miután a Costa ricai határőrök az ország elhagyásáról szóló pecsétnek nagy nehezen kisakkoztak egy helyet a már alaposan megtelt útlevelemben, a panamai oldalon, a sok viszontagságot és huszonkilenc országot megjárt okmányt nem találták megfelelő állapotban ahhoz, hogy beléphessek vele a harmincadikba, történetesen Panamába. Ez olyan nevetséges kifogás volt, amivel sehol sem találkoztam addig, úgyhogy először nem is tudtam komolyan venni, azt hittem túl jó a kedve a fináncnak és csak poénkodik ráérésében. De hamar be kellett lássam mégsem vicces a helyzet egy cseppet sem, komolyságát bizonyítva pedig már vezettek is vissza nulozni a nemrég beékelt Costa ricai plecsnit.

NULO

Szépen vagyunk mondhatom, hat napunk van a repülőig ezek meg itt egy kis szakadás miatt, a legnagyobb szigort bevetve dobnak vissza Costa Ricába. Na, sebaj, valami majd csak lesz, kezdésnek pár csepp pillanatragasztóval, kis kávéval meg sárral javítottam úti okmányom, amúgy tényleg egyáltalán nem vészes állapotán, aztán meghoztuk a nagy tervet, miszerint megvárjuk a hajnalt és remélhetőleg az őrségváltást követően, a csere brigád már nem fog kötekedni egy ilyen semmiség miatt. Így is történt, a rövid éjszaka után hajnali háromkor már ott kukorékoltunk egy újabb pecsétért, csakhogy a Costa ricai bódéban nem volt egy lélek sem. Reggel hatkor nyitott a hivatal, így bár három órás várakozást követően, de elsőként dughattam újra át a kis ablakon a felturbózott útlevelemet, egy következő sakkjátszmára. Ez simán ment, eddig sem volt gond a kilépéssel, viszont azt hittem rosszul látok, amikor a kettes színpadon ugyanazok a panamai határőrök fogadtak a folytatásban. Naná, hogy felismertek és a tegnapitól még egy fokkal komolyabb arcukat magukra rántva dobták vissza ismét a Panamába jutásom lehetőségét.

Ejj a nem jóját, ez most már tényleg jókora böszmeség, csak hogy Fecó szótárából húzzak egy örökzöldet!

Nincs mese, össze kell hívni az égi tanácsot, hogy közös erővel valami megoldást találjunk. Két lehetőség közül választhattam, vagy pecsét nélkül megyek Panamába, amivel hatalmas kockázatot vállalok, vagy pedig megpróbálunk egy másik határon átjutni, ami mint kiderült, legközelebb ötven km-re innen, a hegyekben van. Viszont most nem érvénytelenítették a Costa Ricát elhagyó pecsétemet, azaz illegálisan tartózkodok jelenleg itt, ami egészen addig így is marad, amíg el nem érünk a másik határátkelőig. Ha meg aztán kiszúrják, hogy hivatalosan nem ott, hanem itt léptem ki az országból, akkor azzal megint jókora kalamajkába keveredek. Előhúztam az ilyen esetekre kormánytáskám zsebébe bújtatott japán „szerencseérmém” és a magasba pörgettem hüvelykujjammal. Sorsomra a válasz pár pillanat múlva a tenyeremben landolt. Irány a hegyi átkelő, mutatta az érme, és azzal a lendülettel, már tekertünk is a tervezettnek ellentétes irányba.

Kora délután értünk az új reményt nyújtó helyszínre, ahol úgy tűnt rajtunk kívül senki más nem akart aznap Panamába menni. Először itt is a Costa ricai határőrhöz mentem, hátha ad egy másik kilépőt, de mivel megtalálta, amit az előző határon kaptam, vakargatni kezdte a fejét. Oswaldo, hogy mentse a helyzetet, valami hirtelen összeeszkábált történetbe kezdett. A fiatal, okos tekintetű őr, mélyen ülő szemében a szánalom, a leplezett szórakozottság és a megértés keveréke tükröződött vissza ránk, ahogy türelmesen hallgatta a mesét. Mikor útitársam végzett, az igencsak gyenge lábakon álló sztorival, jobbnak láttam, ha bekapcsolódok a beszélgetésbe és elmondom mi is történt valójában. A határőr persze már magától is rájött, hogy valami ilyesmi lehet az útlevelembe nyomott pecsétek hátterében, majd amikor megerősítettük benne, csak csóválta a fejét, hogy milyen szánalmasak panamai kollégái.

  • Figyeljetek!

Kezdte mondani szépen, értelmesen.

  • Sajnos ebben az esetben én nem tudok semmit se tenni. Nem adhatok másik pecsétet, ha már egyszer van egy az útlevélben. A rendszerben benne van, hogy elhagytad az országot, Te azonban mégis itt vagy, ráadásul 50 km-re onnan, ahol lenned kéne. Megértem, sőt teljesen egyet értek veletek abban, hogy a panamai kolléga csak vissza akart élni pozíciójával és mivel megtehette, meg is tette. Ez igencsak sajnálatos. Viszont innentől csakis egy dolgot tehettek. Menjetek tovább a következő épületbe, ami már a panamai oldalhoz tartozik, adjátok oda az útlevelet és reménykedjetek, hogy az őr nem fogja megkérdezni, miért egy másik átkelőtől van benne a kilépő. Ha mégis észre venné, és kérdezősködésbe kezdene, ajánljatok fel neki húsz dollárt kávéra, és azzal nagy valószínűséggel pontot tehettek az ügy végére.

Húsz dollárt? De hiszen ennyi pénzből négy napig utazunk. Néztünk össze Oswaldoval. Mindegy legyen, ahogy lennie kell, tovább kell jutnunk, hiszen a repülőjegyet már megvettük és el kell érnünk a járatot, ha nem akarjuk bukni az árát.

Megköszöntük tanácsát, valamint, hogy ilyen megértően fogadta a helyzetünket, majd áttoltuk a bicajokat a másik épülethez, ahol várnunk kellett, mert a hivatalnok épp ebédelt. Ez idő alatt egy kb. húsz főből álló, svájci szenior hegyikerékpáros csoport vette be a helyet, hogy szintén útleveleikbe pecsételtessenek, csak ők a miénkkel ellentétes irányba haladtak. Ez pont kapóra jött és már álltam is át az első helyről az utolsóra, gondolván, mire végig ér a finánc a soron, nem lesz már annyira éber, szeme könnyebben átsiklik majd a szabálytalanság felett. Hasonló érzések kavarogtak bennem, mint amikor az iskolában vizsgatételt kellett húzni és tudtam, nagy eséllyel olyan akad majd a kezembe, amiről egy szót sem fogok tudni mondani, hiszen egész felkészülési időszakban gördeszkáztam, vagy snowboardoztam a barátaimmal. Viszont mégsem buktam meg soha, valahogy csak sikerült jó hatást gyakorolnom a bizottságra, de tény, hogy az esetek többségében nem a tanagyaggal kápráztattam el őket. 🙂

Rám került a sor, berántottam a dumagépet, csakúgy Oswaldo is, és nagy lendülettel, mintha régi barátunkat üdvözölnénk, beléptünk a szobába. Az asztal mögött egy közepesen szigorú arcú, egyenruhás ember ült és természetesen első szava a passport volt. Odaadtam hát neki, jöjjön, aminek jönnie kell, miközben mindenféle alibi kérdést intéztünk hozzá felváltva. El is kezdett válaszolgatni, ahogy az útlevelet lapozta és lehet kicsit tényleg megszédülhetett a sok hülyeségtől, amit menthetetlenül hordtunk neki össze, mert vagy négyszer is nekifutott a kiskönyv vizsgálatának, mire végül én mutattam meg neki, hol van amit keres. – Bueno, mondta – majd visszalapozott a főoldalhoz és lehúzta a szkenneren. Mi épp szerintem a monitor színét dicsérgettük, milyen szép fekete és éreztem, hogy már nyerésre állunk, de csak azután mertem táncra perdülni miután az ember lenyomta végre a nehéz vaspecsételőt, ami nagy kattanással átfordult és lenyomatát végérvényesen útlevelemben hagyta. Még aláírást is kaptam hozzá az őrnagy úrtól, hogy biztos legyen minden, majd kezét felemelve további jó utat kívánt. Úgy fordultam ki a folyosóra, majd az épület elé, ahol a bringák várták, komoly “csatából” visszatérő gazdáikat, mint aki megnyerte a Tour De France-t és a sok munka után méltán megengedheti magának az ünneplést. Ha lett volna nálam pezsgő biztos megöntözöm vele a géppuskásokat is, akik mit sem tudtak az arcomról levakarhatatlanul széles vigyor eredetéről.

Vidáman gurultunk tovább, kezdetben a hűs panamai hegyekben, majd két napra rá, már újra a Panamerican Highway tűzforró aszfaltján.

A Panamerican highway

A fővárosba, ami egyben hatalmas szállítmányozási és tengeri forgalmi kikötőnek is helyszíne, két nappal a repülőnk indulása előtt, a tervezett időben sikerült megérkeznünk. Így volt lehetőségünk nyugodt körülmények között bedobozolni a bicajokat, meg pár fotót is tudtam készíteni az Atlanti óceánt a Csendessel összekötő, elképesztő méretű mesterséges csatornáról.

Hajó fut ki a Csendes óceánra

Oswaldo előtt a Panama csatorna főhadiszállása, háttérben Panama várossal

Óriás rakodók

A rövid, másfél órás repülést követően, (amire azért volt szükség, mert a sűrű dzsungelben nincs kiépítve út Panama déli fele és Kolumbia között), megkezdődött utazásom utolsó előtti szakasza. Dél-Amerikában két hónapot fogok tölteni, mialatt Kolumbiából, Kartagéna városából, az ekvádori Quencába kerekezek. Innen fogok legközelebb jelentkezni, utolsó előtti bejegyzésemmel. Addig is, ha kétségetek támadna, hát biztosítalak benneteket felőle, hogy az élet szép!

Szeretettel Szalag

Medellin, Kolumbia

42.500 km

2018. április 27.

Közép-Amerika / második rész” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Lesz miről mesélni az unokáknak! A határátkelős sztoriból már csak az hiányzik, hogy a Costa ricai határőrrel cinkosan összenéztek, miután végeztetek a túloldalon…
    További jó utat!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.