Közép-Amerika / első rész

Előszó

Előző bejegyzésem óta ismét sok minden történt velem és 6 kis fácskával lett gazdagabb általunk a bolygó. Akik rendszeres követői ennek a blognak, ismerhetik indíttatásom, miszerint a Földünk megkerülése mellett, ami benső énemben is egy kört ír le, célul tűztem ki a mindenki számára tudatos életre való ösztönzést és bátorítást önmaga megismerésére. Úgy gondolom semmi sem fontosabb az életben ezektől a tételektől, mert általuk válhatunk igazán képessé a szeretetben való békés együtt élésre. Az emberi lélek teljességével, annak mélybúvárkodásával, valamint tudatosságával foglalkozó gondolataimat ezúttal a kapcsolatok és a környezetünk fényében vizsgálom. Emellett természetesen elmesélem merre jártam, s miket láttam az elmúlt több mint két hónapban.

Kik vagyunk?

Életünk legmeghatározóbb képei mindig valamilyen kapcsolathoz köthetők. Lényegében mondhatnánk, ezek vagyunk mi. Különböző minőségű és intenzitású kapcsolatok váltakozó folyama. Identitásunkat legnagyobb mértékben a kapcsolataink alakítják. Az, akinek gondoljuk, és ahogy érezzük magunkat, könnyen változhat különböző emberek társaságában, vagy élethelyzetben. Van, akivel nagyon jól kijövünk, de az is megesik, hogy egyesektől mihamarabb szeretnénk megszabadulni. Persze olyan is van, aki teljesen semlegesen hat ránk. Ez azért van így, mert mindannyian hordozunk egy bizonyos töltésű energiát, ami energia egy adott frekvencia tartományon belül rezonál az esetek túlnyomó többségében. Ez a tartomány mindenkinél különbözik, viszont egyes értékei könnyen összecsenghet másokéval, ekkor fedik egymást, vagyis együtt rezegnek. Ez határozza meg a hasonló dolgok egymás felé közeledését, azaz vonzását. Ám ez sem állandó, a rengeteg külső hatásnak köszönhetően, amibe természetesen a másokkal való érintkezés is vastagon beletartozik, folyamatos változásra kényszerül energiaszintünk. Extrém esetben még a megszokott tartományból is kilenghet a mutató pozitív, vagy negatív irányba. Eufórikus katarzis, vagy ingerült dühroham. Ezek a változások olyan gyorsak lehetnek, hogy sokszor észre sem vesszük őket, ráadásul egy napon belül akár többször is bekövetkezhetnek. A jókedv hamar el tud illanni, egy kellemetlen szituációban, vagy ha valaki rossz hírt közöl, főleg ha rosszul. És ez fordítva is igaz. A megfelelő ember társasága, az élet szörnyű terhétől sújtotta mogorva hétfő reggelen igencsak fel tudja turbózni kedvünket, mosolyt varázsolva arcunkra valamely cselekedetével. 🙂 Kijelenthetjük tehát, hogy leginkább energiaszintünk a felelős hangulatunkért.

Egyúttal azt is könnyen beláthatjuk, hogy igencsak ki vagyunk téve a környezetünknek, ami szintén ki van téve a folyamatos változásnak. Márpedig ha ez így van, akkor akaratunktól függetlenül a mi hangulatunk, azaz energiaszintünk iránya is folyamatosan változik. Ez óvatosságra kéne intsen, mert ahogy a környezetünk hat ránk, épp úgy mi is hatással vagyunk rá. Minden cselekedetünk valamilyen szinten, jobban vagy kevésbé, de befolyásolja azt, aki, vagy ami a hatósugarunkban van. Ráadásul a hatósugár határa nem teljesen ismert… A három pont itt arra utal, hogy nem csak az van, amit látunk, hiszen az érzékszerveinkkel való érzékelésen túl még sok más dimenzió létezik. Ilyen dimenzió a kollektív energiamező is, amit a példa kedvéért az internethez tudnék legjobban hasonlítani. Bár láthatatlan, mégis behálózza az egész Földet, temérdek információt és széles tartományú energiát szolgáltatva. Ennek az energiamezőnek minden egyes ember a rendszergazdája még akkor is, ha erről közben mit sem tud. Hisz a tudattalan, alacsonyabb energiákat épp úgy magában foglalja a mező, mint pl. Jézus, Buddha, Einstein, Tesla, Beethoven, Picasso, Tolle, stb. magas energiát hordozó gondolatait és érzéseit, amik az emberiséget és vele az egész bolygót nagyon hatékonyan terelgetik a fejlődés útján.

Nyolc milliárdan, sőt még az állatok is és minden érző lény, nap, mint nap formáljuk, hozzáadunk és elveszünk, fel és letöltünk gondolatokat, érzéseket a mezőből, és ez így zajlik a kezdetek óta. Számomra az a logikus, ezért úgy is hiszem, hogy az energiamező hamarabb létezett, mint mi emberek és azok a létezők, akiket kezdetben vezetett ez az éteri információ. Ám a tapasztalás körének beindulásával, ami az élet egyik fő tulajdonsága, megszületett az ego és ezzel óhatatlanul megkezdődött az egymásra hatás, valamint eltérés az eredeti iránytól. Hogy ez milyen eredménnyel jár, ahhoz elég csak bekapcsolni a tv-t, vagy felütni egy mai hírlapot és rögtön láthatjuk, mit tartanak a legtöbben fontosnak, mi a mai világ értékrendje.

Helyi művész alkotása, egy kis falu boltjának falán

A szenvedés, butaság, és gonoszság alacsony rezgése (ami, nem más, mint a tapasztalás által szerezhető tudás nagyfokú hiánya), negatívan befolyásolja, míg az öröm, boldogság, kreativitás és alkotás magas rezgésszámú energiája pozitív irányba hat az energiamezőre. Ezért, ha a következmények teljes mértékében nem is, de felelősek vagyunk minden kiejtett szóért, felszínre kerülő gesztusért, elkövetett cselekedetért. Ezt nehéz észre venni, mert leginkább azzal vagyunk elfoglalva, hogy feldolgozzuk, ami ránk hat, így arra már nem jut energiánk, vagy csak simán érdektelenségbe veszik, hogy mi milyen hatással vagyunk környezetünkre. Ez az a bűn, amit pl. a biblia rendszeresen cincálgat és ez az a bűn, amit az egyház és a vallás, hogy hatalommal ruházhassa fel magát, mint félelmetes teherből varrt kényszerzubbonyt húz a gyengébbekre, akiknek egyetlen gyengesége, hogy vakon hisznek neki, követve a langyos tömeget, mintsem kilépve a mások által kitaposott és elkoptatott ösvényről, elkezdjék megtapasztalni a saját magukra vonatkozót.

“Áldottak azok, akik hallják Isten szavát és meg is tartják”

Ez klasszikus emberi tulajdonság és bár fontos megemlíteni, hogy mindez szükségszerű volt az emberi faj és vele együtt a bolygó fejlődési folyamatában, mégis ha megengeditek a maradi és idejét múlt jelzőkkel egészíteném ki. Hiszen, ha nem mi irányítjuk a mindenség mértékéhez igazodva azt, akik vagyunk, hanem események sorozatára fűzött marionett bábúként veszünk részt az életnek hívott előadáson, ami bábúk fonalai más bábúk működésébe is beleszólhat, akkor hát hol beszélhetünk fejlett, tudatos működésű egyénekről és azok csoportjáról? Mostanra viszont korlátlanul rendelkezésünkre áll minden ahhoz, hogy ezen változtassunk. A változás csakis rajtunk múlik, előbb egyénként, majd globálisan is. Nekem legalábbis az eddig leírtak és az ezeken való elgondolkodás erre adnak gyanakvást.

Azonban van még egy dolog amit, tudni érdemes.

Tudatos közreműködésünkkel ugyan nagyban felgyorsíthatjuk fejlődésünket, mégsem léphetünk túl egy bizonyos határt, még akkor sem, ha elméletben akár már célba is értünk. Egyáltalán létezik e cél? Egyik napról a másikra nem lehet új emberré válni, hiába nemes az indíttatás.

Nem elég az összeköttetés, a fénynek meg is kell érkeznie

Fejlődésünkben elkerülhetetlen, hogy lényünk átégjen azon a számtalan tapasztaláson, ami tudássá érleli bennünk a hitet, vagy hitetlenséget. Ezért bármennyire is mi kormányozzuk már hajónkat, az óceánt akkor sem irányíthatjuk, csak együttműködhetünk vele és úgy fordulhatunk vihar idején, hogy a hullámok ne borítsanak fel. Mert vihar jönni fog úgy is, hiszen egy teljesen természetes jelenség épp úgy, mint a napsütés, vagy a lélegzet. A fentebb említett mindenség mértéke pedig a szeretet, amit csakis valamilyen kapcsolati szinten lehet maradéktalanul gyakorolni, minek tükrében önmagunk megismerésére is nagyobb esély nyílik.

Utazásom és az általa rendkívüli módon felgyorsult tapasztalás lehetősége ezt tanítja számomra lépten-nyomon. Mindig lesz egy következő lépcsőfok, amit megléphetünk a teljessé válás felé, ami teljesség magában hordozza a folytonos kiteljesedést.

Ajánlom azoknak, akik képesek meglátni önmagukat másokban.

Belize

Több mint három hónap biciklizést követően értünk át a hatalmas Mexikón, majd érkeztünk meg egy új országba a Karib tenger partjánál. Ezzel egyúttal Közép-Amerikába léptünk, ami rögtön egy kakukktojás országgal kezdődött. Sosem voltam Jamaicában a rasztáknál, de Belize olyan érzést kölcsönzött már az első pillanattól, mintha Bob Marley földjén járnék.

Mindenki lazára veszi a figurát, köszönnek, integetnek, „dzsá mán”, meg minden és számomra érthetetlenül beszélnek, holott állítólag az angol nyelv van a szleng mögé bújtatva. Nagyon élveztem ezt a kulturális dimenzióváltást és bár kis országról van szó, lassan szerettem volna áttekerni rajta. Gyér forgalmú utakon hajtottunk Oswaldóval, amit olykor egy-egy busz zavart csak meg, az orrunk alá durrantott füstjével, de valamiért itt ez is úgy hatott, mintha csak egy cirkuszi előadás része lenne, ami az egész ország területére kiterjedt.

Kókuszpálmák roskadoztak nagy terméseikkel az útszéleken, amiket ha kedvünk szottyant, jól megszüreteltünk. Mindig akadt valaki, aki kölcsön adta a macsétáját, amivel pikk pakk kibontottuk a világ leghidratálóbb italát és megunhatatlanul oltottuk vele szomjunkat a nagy melegben.

Oswaldo első szárnycsapásai a macsétával

Ha nem lakatlan földeken, akkor olyan minimál épületek alkotta településeken gurultunk keresztül, hogy nyugodtan hihettük, ezek is a díszlethez tartoznak. Még a főváros, Belmopán sem sokban különbözött, mindössze sűrűbben volt berendezve, és kicsivel több „színész” járkált a kulisszák között.

Ez a díszlet kivétel volt Belizeben, egy bicajt heggesztettek a kapuba

Egy útszéli kaja árusnál álltunk meg, hogy éhségünket csillapítsuk, akinek aznapra mi voltunk utolsó vendégei. A rasztafári csávó jól be volt marva egy nagy füves peppától, szemei vérben úsztak, de ez is tök alap errefelé. Amíg anyja és húga házi főztjét lakmároztuk, Theodor összepakolta mobil gyorséttermi állomását és haza indult. Mi is vele tartottunk, mert rövid ismeretségünk hamar barátira fordult, így Theo felajánlott egy kis sufnit, hogy verjünk ott tanyát estére, mert már igencsak ásítozott a Nap. Jól is jött nagyon az udvaron álló kis faház, ugyanis olyan felhőszakadással kezdődött a másnap, hogy öröm volt nézni a vastag zuhatagot, ahogy órák alatt elmocsarasítja a területet. Nem is mentünk sehová, csak a sarki árushoz banánért, ami valószínűleg itt a legolcsóbb az egész világon, ugyanis darabra adják, nem súlyra. 50 amerikai dollárcentért, ami 1 belize dollárnak felel meg (140 Ft), 8-10 db banánt kapunk. A banánon kívül a fried jack (félbe hajtott lángos) volt még kedvező áron, minden más drága, ami érthetetlen, figyelembe véve az ország fejlettségi szintjét. Az eső délutánra elállt, amit kihasználva elültettünk egy kókuszt és egy almafát a kertben, hogy tovább gyarapítsuk a bolygó faállományát, na meg támogassuk az emberek kapcsolatát a természettel. A raszta földbe került két csemete naná, hogy a Peace and Love (Béke és Szeretet) nevet kapták. Lehetett volna Bob és Marley is, de ennek lehetőségét fenntartom arra az esetre, ha egyszer Jamaicában is alkalmam nyílik majd fát ültetni.

Theo és én tartjuk Békét a kezünkben, akit nemsokkal a fotozkodás után el is ültettünk

Guatemala

Nagyon korán volt még, épp kezdtek csiripelni a madarak és miután a Belize végét jelentő sorompónál a határőr ingzsebébe a hivatalos 20 helyett 10 dollárt csúsztattunk, felnyílt a betonkupacra erősített rozsdás vasrúd, szabaddá téve a soron következő ország bejáratát. Guatemalában az első szembetűnő különbség, hogy minden sokkal bujább és zöldebb. A dzsungel aminek rejtett sűrűjéből rendszerint különös állati hangok érkeznek, rögtön az út mentén kezdődik, ami hullámozva halad dombról le, s dombra fel.

Az első kép Guatemalában

A Howler majom a hangjáról ítélve orángután, vagy félelmetes jaguár is lehetne

Sokáig nem tartott a biciklizés, mert az egyik ilyen dombra kaptatás közben megállt alattam Mighty Voyager. Végzetesnek bizonyult a probléma, ezt orvosolni a helyszínen nem lehetett. Az első arra járó autót leintettük, gyorsan feltettük rá a bicajokat és a hatvan km-re lévő Floresig meg sem álltunk. A következő 10 napot itt töltöttük ugyanis ennyi idő kellett a bringám megjavítására, ám ezalatt sem telt unalmasan az idő. Érkezésünket követően néhány óra múlva összeismerkedtünk a kanadai Treevel, valamint a német Svennel, akik Flores kis szigetén, St. Miguelben laktak egy nagy házban. Lanchával keltünk át az alig egy km széles tavon, majd érkeztünk meg a srácokhoz, ahol biztonságos bázist alakíthattunk ki a hosszabb megállásra.

Az ott már St. Miguel

Cserébe segítettünk kifesteni egy másik kéglit, így aztán mindenki jól járt bringám lerobbanásán. A napi két, három óra meló mellett elég időnk maradt, hogy reggelente friss tortillát szerezzünk be egy közeli háztól, vagy, hogy délután jókat csobbanjunk a szemközti tóban, amibe akár a házból is bele lehetett volna ugrani, olyan közel volt. Naplementekor pedig rendszerint elindultunk felfedezni valami új helyet, a dzsungelen át.

Laplemente St. Miguel egyik legszebb helyéről

Kedvencem az a stég volt a tó távolabbi felén, ahonnan végignézhettem életem egyik legszebb holdfelkeltéjét.

Tree és a stég

Sven gyújt rá pipájára a telihold fényében

Mivel Tree a Warmshowers oldalon (couchsurfing bicajosoknak) is hirdette a házat, naponta váltogatták egymást a különféle bringatúrás figurák. Elég népszerű volt a kégli, amit egyáltalán nem csodálok, hiszen jó arcokkal bandázni, egyúttal egy varázslatos helyen ingyen lakni, csak mert biciklivel érkezel, azért elég jó dolog.

Végül a sok fejtörést okozó, tönkrement alkatrészt kicseréltem a hátsó kerekemben és búcsút intve a srácoknak újra lendületbe került kétszemélyes csapatunk és célba vettük a 6 nap bringaútra lévő El Salvadort. Most megint sorolgathatnám milyen helyeken kaptunk nap-nap után éjszakai menedéket, csupa szív emberektől, de nem látom értelmét, hiszen leírásával szinte semmit sem tudnék érzékeltetni ezekből. Ezek a találkozásokat nekem a mindennapok terhén való osztozást, biztonságot, és pihenést jelentik, amiket mélyen személyes élményként éltem és élek meg a mai napig. A legszentebb dolgok között tartom számon, mert ezek az emberek ismeretlenül fogadnak be kertjükbe, vagy otthonukba, hiszen míg a templomokba bárki bemehet, ezen otthonokba csakis a kiváltságosok léphetnek be, akiket arra méltónak találnak. Az asztalok sok esetben ilyenkor fenséges vacsorák, érdekes beszélgetések helyszínévé változnak, mindig valami szellemi újdonságot hordozva, testünket pedig táplálékkal szolgálva. Vendéglátóink a kertjeikből, mintegy trófeát átadva nyomják büszkén kezünkbe, az épp beért gyümölcsöket. Papaya, ananász, citrom, banán, narancs, mangó, vagy épp egy nagy kókusz üti a markunkatilyenkor. Amúgy a kókuszpálma akár 100 kemény kókuszdiót is hozhat egy évben, aminek kivétel nélkül minden részét fel lehet használni. Ez a növény igazi főnyeremény, semmihez sem fogható, létezik, hogy szolgáljon. Persze ez a legtöbb növényre igaz lehet, és sok emberre is, akikkel utam során találkoztam. Olyan példát hordozva, és életben tartva, amiből az egész világ bátran meríthet.

Kókuszfák állnak vigyázzban egy birtok bejáratánál

El Salvador

Erről az országról legelsőre a pupusza jut eszembe. A kukoricalisztből készült étel, ami különféle tölteléket rejt a tenyérnyi kerek tészta két rétege között, forró vaslapon sül készre. Vegáknak bab és sajt az opció, sok-sok csalamádé szerű savanyúsággal megpakolva majd leöntve jó csípős paradicsom salsával. Egy hétig szinte csak ezt ettük, mert mindenhol kapható, finom, friss és olcsó volt. Egy dollárból simán jól laktunk vele és jó hosszan tovább haladhatott a bicaj utána a következő dolláros megállóig.

Íme a pupusza

Kellett is az energia, mert nehéz utat választottunk El Salvadorban. A hegyeken át haladtunk Hondurasz irányába. Négy napig izzadtunk kegyetlenül, miközben a nagy melegben lassan poroszkáltak velünk bringáink a meredek aszfaltcsíkon, amik úgy hullámoztak alattunk, mint cunami idején a tenger.

Egy klasszikus kép el salvadori napunkból

Bár sosem mentünk 1200 méter felé, mégis ezt a szintet egy nap akár kétszer is összegyűjtöttük. Cserébe viszont autókkal elvétve találkoztunk a gyönyörű tájon és egy újabb fát is sikerült elültetnünk két mászás között.

Így kezdődik egy fa élete

Eric adott otthont a maranyon fának

A Maranyon fa neve nekem nagyon gyanús, hogy a kesudió fedőneve, azt viszont nem tudtam, hogy ilyen érdekes gyümölcsöt terem. A fa maga nem olyan izgalmas, viszont a pirosas-narancssárga, körte formájú, édeskésen fanyar húsú termése szépen csüng a föld felé, aminek a feltételezhetően kesudió része, mint egy dézsmálás után ott felejtett kis papagájcsőr türemkedik ki a végén. Ezzel a fajta fával amúgy errefelé nagyon sok helyen találkozhatunk.

Papagájcsőrpuding

A munka végeztével, útvonal tervezés közben, ahogy a térképet fürkésztem, hamar figyelmes lettem egy tóra, ami a November 5. nevet kapta. Mivel ezen a napon születtem nem volt kérdéses, hogy meglátogatom skorpió testvérem. Kitérőt sem kellett nagyon tenni, hiszen arra vezetett az utunk. Nevének különlegessége mellett, a látvány is önmagáért beszélt.

A November 5. tó

A nehéz terepen a meleg miatt napi kb. 12 liter vizet ittunk fejenként, de ez sem bizonyult elegendőnek, mert a harmadik nap után mindkettőnknél egy időben jelentkezett egy igen kellemetlen fájdalom. Pisilésnél éreztük, a szürkületben neon-sárgán világító folyadék távozásakor, ami szinte füstölt, ahogy a földre ért. 🙂 Amikor az andalúz hegyekben kerekeztem  négy évvel ezelőtt, már tapasztaltam hasonlót, ezért különösebb gondot nem fordítottam a dologra, csak tudomásul vettem, hogy ezek szerint komoly kiképzésben veszünk részt. Így érkeztünk meg a várva várt laposabb vidékre, ami a honduraszi határátkelőn túl várt ránk.

Hondurasz

Ha Üzbegisztánt nem számítjuk bele, akkor ebben az országban utaztam a legrövidebb ideig, mindössze 5 napig. Ebből ráadásul hármat egy helyen töltöttem. Az első nap vége felé egy kis városkába, Nacaomeba értünk, ahol a helyi templomnál kérdezősködtünk szállás után. Onnan egy sarokkal arrébb irányítottak, ahol állítólag a pap lakott. Miután a ház ajtaján kopogtattunk, hamarosan megjelent egy vidám ábrázatú alacsony, de zömök ember. A fekete ingnyakából kikandikáló fehér betétből gyanítható volt, hogy ő lesz a pap. Az Aurelio néven bemutatkozó tiszteletes olyan közvetlen kedvességgel fogadott és tessékelt be egyenesen az étkezőbe, mintha az ezer éve ismert felekezete bárányai közül lennénk egyek valók. Föld körüli zarándoklatunk története rendkívül meghatotta Auréliot, aki annak ellenére, hogy folyton intézett valamit, mindent megtett, hogy a kedvünkben járjon. Azt nem tudom, hogy merre és hogyan tüsténkedett napközben, de akárhányszor feltűnt áradt belőle az energia és a buzgó, de tapintatos képesség a segítség nyújtásra. Gyanítom jelenléte mindig oda irányította ahol szükség volt rá, mikor pedig megérkezett rögtön és rendkívül hatásosan vonódott bele az adott ügybe, bármit is kellett intézni. Alig egy órája vendégeskedtünk legújabb kedvenc papunknál, amikor a három tagú személyzet tolmácsolásában vacsorához hívtak.  Falatozás közben arra jutottunk, hogy ez az a hely ahol érdemes lenne kicsivel többet elidőzni. Ezt teljesen természetesnek vették és miután kaptunk egy kis szobát szétnyitható vászon ággyal, kezdtük is megbeszélni a következő nap teendőit.

Óriások között

Hogy hajléktalan megjelenésünkön javítsunk, először is borbélyhoz megyünk, majd ültetünk egy fát és beoltatjuk magunkat sárgaláz ellen, mert állítólag az oltásról szóló bizonyítvány nélkül nem fognak beengedni Panamába és Kolumbiába. Ez utóbbi ellen kicsit visszakoztam, hiszen egyetlen oltás nélkül vágtam neki a nagy utazásnak. Ezt a döntést felelősségem teljes tudatában hoztam meg anno, mert hitemmel összeegyeztethetetlennek véltem a félelmet bármitől is, vagy a kételyt a sikeres kimenetelű vállalkozást illetően. Itt visszatérhetnék az energiák vonzásának törvényére és bővebben kifejthetném, hogy a betegségek, vagy bármi nemű rendellenesség miként férkőzhet közel hozzánk, de talán ezt majd máskor teszem meg. Helyette leegyszerűsítve az angolból hozok egy nagyon egyszerű kifejezést, miszerint:

Go big or go home. 🙂

Viszont most úgy tűnt nem kerülhetem ki az idegen anyag testembe juttatását, mert a bürokrácia ezt a kaput ellehetetlenítette előttem. Üsse kavics másnap a helyi kórházban, a tiszteletes kíséretében beadták az oltást, amivel megszereztem a folytatáshoz szükséges dokumentumot. Ezt követően szépen rendbe szedtük magunkat a szomszédos fodrásznál, így a honduraszi fát már régi fényünkben helyeztük egy közeli kert földjébe. Csak úgy, mint El Salvadorban, ezúttal is Maranyont ültettünk, a különbség csak az volt, hogy ezt tök sötétben tettük, mert Aurelio atya a reggeli kórház után csak este került elő megint. A fa keresztelőjén a Nueve Esperanza, azaz Új Remény név hangzott el.

Nueve Esperanza

Utam során számtalan pappal, pásztorral, szerzetessel, stb. találkoztam, akik közül sokak csak, mint egy hivatalt betöltve végezték munkájukat, Jézus, Buddha, Allah, Krishna, stb. vallási egyháznak nevezett intézményénél. Ám két kezemen meg tudom számolni, hogy Aureliohoz hasonlóan, ezek közül hányan voltak igaz emberek, akik „Isten” vagyis a Szeretet méltó helytartói és képviselői Földünkön. Erről írtam már régebben még egy Indiáról szóló bejegyzésben, hogy az egyházat és a vallást hogyan látom és ez azóta sem változott. Sőt Közép- Amerikába érve és látva, hogy a Föld ezen térségében, mit jelent az embereknek e két szó, a kép csak erősödött bennem. Mégpedig, hogy a legmélyebb bölcsesség, az egyetlen változatlan tan, imáik által felszínes érintése, az élni akarásban és halál félelemben elég megnyugvást biztosít a résztvevők számára, miközben nincs másról szó, mint közösségi szórakozásról, aminek keményre formált kagyló héja alatt a gyöngy rejtve marad.

Élet és halál

Visszatérve Isten bajnokához, Aurelio atya olyannyira méltó képviselője a szeretetnek és törődésnek, hogy számos teendője mellett, távozásunkra beszerzett valahonnan egy rozsdás mountain bike-ot és utunk felé tiszteletét kifejezve, sok év szünet után, a reverendát kiegészítve egy sárga munkavédelmi sisakkal, nyeregbe pattant, hogy elkísérjen minket, egy számára nem kis teljesítménnyel járó 5 km-es szakaszon, amit persze visszafelé is meg kellett tennie.

Katt a képre, vagy ide  egy rövid videóért

Ez az 1008. napon történt, amikor is biciklimmel elértem megszakítás nélküli utazásom 40.200-ik kilométerét, ami Földünk kerületének távolsága. Bár a teljesítményt nem annyira tartom fontosnak és érdekesnek, mégis ilyen élmény csak egyszer adatik meg az életben, az is csak olyanoknak, akik kitalálják, hogy „körbekerekezik” a bolygót. Aurélio atya társaságában elindult napot, örök életemben csodálatos emlékként őrzöm, sok más olyan emlék mellett, amit az élet ezzel az utazással vésett pirossal, személyes történelemkönyvembe. Folyt. köv. jövő héten.

Szeretettel Szalag

Tolu, Kolumbia

2018. április 20.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.