Vadnyugati vágta

Előszó

A Föld nem az ember tulajdona. Mi tartozunk Hozzá átmenetileg. Tévedésen alapszik minden, ami birtokviszonyt állít fel emberek és tárgyak, vagy más élőlények között. Lehetetlenség olyas valamit birtokolni, aminek időt állósága túlmutat egy tűnő emberi életen. Hiszen még a gondolataink sem a saját tulajdonunk, mert ha így lenne, bármikor lehetőségünk nyílna irányításunk alá helyezni őket. De ki mondhatja el magáról, hogy ezt már elérte és képes teljesen tiszta forrásból táplálnia szellemét, olyan gondolatoknak engedni csak, amik mindenki javát szolgálják?

Az Indiánok és minden ősi kultúra tisztában volt ezzel, számukra értelmezhetetlen volt az „enyém” fogalma. Európából hamarabb tűnt el és alakult át mindez. Ezért az onnan induló hódító portugálok, spanyolok, angolok és franciák máshol is szétszórták az új vírust és véres köszönetnyilvánítással néhány évtized alatt lecserélték a bölcsességet, aranyra, ezüstre, olajra és minden más értékesnek kinevezett anyagra, amit a Föld több milliárd év alatt szorgoskodott össze. Iparosodtunk, kényelmesebb életet teremtettünk magunknak, teljesen figyelmen kívül hagyva mindent, ami a legtermészetesebb. Ez hozza jelen korunk vadhajtásait, amit nehéz észrevenni, mert szoros szimbiózist alakítottunk ki vele. Mit látsz, ha körbe nézel a városokban, ahol élünk? Utak, autók, épületek, rohanó emberek, stb. Ez lett a mostani természetes környezetünk és a megszokás miatt egyáltalán nem is tűnik furcsának. Ám ha leporoljuk kicsit a makettot, valami nagyon ijesztő szörnyetegre bukkanunk. Ma egy átlag embernek mennyi kapcsolata van az eredeti természettel, azzal a hellyel és állapottal, ahonnan mind származunk? De most komolyan!

Nem áltatom magam én sem vagyok kivétel, aligha lehetek, mert mára a boltba járás, vásárlás és fogyasztás kőolajtól csöpögő, ragadós masszája szinte mindent elöntött és jóformán kikerülhetetlenné vált. Amit nem egy bottal írok a porba, önmagában nem lehet teljesen igaz, így ez sem az. Hiszen a műanyag klaviatúra és a csillogó monitor kijelzője, megcáfolja a szavakat, melyeket épp most írok le. Szabadsággal kecsegtet, de valójában rabszolga sorsba taszít. Az amerikai álom ékes példája ennek az iránynak.

Nagyon kevés olyan dolog létezik manapság a Földön, ami megőrizte eredetiségét és nem szennyezte be semmilyen méreg. De a szellem él, és Isten lássa lelkem, minden más ezen kívül, már csak mocsár, mibe bokáig néha még igen, de térdig már nem süllyedek. A birtoklásból és akarásból származó önkéntes rabszolgaság felfedte jelentéktelen mivoltát, a tévesen megítélt helyes irány, rútul felcicomázott polgára hitem szerint én már nem leszek. Ragaszkodok az egyetlenhez, a ragaszkodástól mentes, látszólag nehezebb, de boldogabb élethez. És még egyhez, a mindenkit erre bíztató, bátor szeretethez.

Már csak fél-lábbal

Ajánlom azoknak, akik elég bátrak, hogy éljenek.

Újra nyeregben

A több mint egy hónapig tartó családias nyaralás után kicsit nehéz volt visszaülni a biciklimre. Viszont érdekelt, hogyan alakul tovább ez az utazás. Legelső változás, hogy Adorjánnal újra egy csapatként folytattuk, amit együtt kezdtünk el. Kuala Lumpur óta egy év telt el, ennyi ideig utaztunk külön.

Nagyon nehéz észrevenni milyen irányba tartunk, ha nincs külső visszacsatolás. Csak elképzelésem van mennyit változtam, amióta Egerből elindultam, hiszen a megszokott közeg, barátok, ismerősök, család, utcák, helyek és mindaz, amikhez leginkább mérjük magunkat nem áll rendelkezésemre. Tény, hogy célom a megismerés és minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy énem rétegeit apránként hámozzam le, mint egy hagymát, ami már akkor is hagyma volt, amikor kihúzták a földből, de legnemesebb része ott még nem volt ismeretes. Olyankor még csak sejteni lehet, hogy a poros, saras héj alatt van valami vonzóbb.

A leghasznosabb felismerésem egyike kétség kívül az, hogy semmit sem lehet siettetni, mindennek megvan a normális mértékű iránya és sebessége. Hiába van bennünk a vágy a tökéletesedésre, engedni kell a tapasztalás hullámait dolgozni személyünk faragatlan tömbjén. Mint ahogy a finom homok legnemesebb bölcsessége az engedés, amit még kő korában ismert fel. Ezzel segíti a víz munkáját egészen, amíg a látszólag szilárdabb forma, mégis behódol a rendületlenül tüsténkedő formátlannak. Ezt átvinni a gyakorlatba és tényleg egyre több időt eltölteni ebben az állapotban olyan megnyugtató érzés, amilyen nincs még egy. Hagyni mindent úgy történni, ahogy az történni szándékozik. A legerősebb kételyt vagy félelmet is varázsütésre oldja fel bennünk ez a szemlélet. Utolsó kételyként a kételyek felett még esetleg jelentkezhet egy mellékhatás; „ mi van, ha ez így nem is jó?” kérdés. Ez azonban már könnyedén átvágható azzal, hogy; hiszen nem mindegy? Ami biztos, hogy ebben a formában örökké nem élünk, így célszerű arra törekedni, hogy a legkellemesebb benső harmóniában tudjuk eltölteni életünk röpködő éveit, a nagy titok lelepleződésének pillanatáig. És ez a gondolkodás erre a célra tökéletesen alkalmazható. A cél tehát a tökéletesség, eszközünk pedig a megengedés. Tudom, ez néha nem egyszerű, mert a tökéletes túlságosan is csábító, elérendő állapot, amit ha nem hagyunk, hogy legyen, hanem akarunk, akkor hajszálvékony héját azonnal összeroppantjuk és abban a pillanatban elveszítjük vele az egyensúlyt.

Egyensúly

Szóval tudom, hogy változok és hogy a teljesség felé tartok, főleg mióta tudatosan ezt választottam, viszont amíg egyedül utaztam kevésbé érzékeltem belső utazásom mértékét. Adorján tükrében viszont most újra lehetőségem lesz megvizsgálni magamat és felmérni, hol fog még faragni rajtam, hogyan szeretne megnyilvánulni általam a formátlan Művész. Adorján azért is speciális, mert ő járult hozzá legnagyobb mértékben ahhoz, hogy felszínre kerüljön leginkább formálásra váró, faragatlan, nem kívánatos énem. Ez a felszín pedig már lehetővé tette, hogy tudatom mikroszkópja alá helyezve, szétcincáljam és eltávolítsam belőle a rákos, kártékony sejteket. Minden, ami zavart benne, az én hiányosságom, vagy deformáltságom volt, személyesre véve bizonyos megnyilvánulásait, amik azonnali negatív visszatükröződést váltottak ki belőlem.

San Francisco óta eltelt három hónap. Hosszú utat tettünk meg ezalatt és ez előtt is, így már van lehetőségem elárulni hol áll most a mérleg nyelve.  Valahogy úgy, mint két párhuzamos egyenes, amik a végtelenben találkoznak… 😉

Los Angelesig az 1-es úton tekertünk, végig ahol csak lehetett. Persze beindult újra a kempingezés, bomba helyeken álltunk meg egy-egy éjszakára. Némelyik tényleg olyan volt, mint ahol bomba robbant. 🙂

Fő az önkirtika 🙂

Viszont az egyik legszebb része a kaliforniai partszakasznak le volt zárva, mert tavaly Big Sur-nél egy földcsuszamlás ledarált két hidat. Itt kerülnünk kellett és amellett, hogy forgalmasabb úton kényszerültünk haladni egy ennél még rosszabb hír is utol ért. Ahonnan az előző bejegyzésemet írtam és ahol olyan szép időt töltöttem, Sonoma megyében vészhelyzet van. Hatalmas tűz pusztít mindenfelé, unokatesómék nehéz időket élnek, napok óta maszkban járnak, ami hihetetlennek tűnt, hiszen alig két hete még én is ott laktam. Hála az égnek végül nem esett bajuk és az otthonaik is épségben maradtak, viszont sok más család háza nem úszta meg egy „kis” ijedtséggel… 🙁

Ooops

Ekkor mi már San Louis Obispoban voltunk, ahol egy adventista templomban szálltunk meg és a fiatal pásztor, Fidly mellett megismerkedtünk Tomival is.

Fidly atyával 🙂

Tomi és Adi

Két napot lógtunk együtt a magyarul kiválóan beszélő sráccal. A jó társaság mellé kellemes programokat kapcsolva garantált a minőségi időtöltés. Első nap Fidly kölcsön adta elektromos autóját, így meg tudtuk nézni a kimaradt partszakasz egy részét. Egészen a lezárás déli pontjáig mentünk vissza.

Aztán voltunk egy speckó kősziklás helyen, majd még egy éjszakát Tominál töltöttünk mielőtt folytattuk a tekerést az angyalok városába.

Adorján lehidal a naplementétől

Los Angeles

Először Santa Monicával ismerkedtünk meg. Kis nyugis óceán parti előváros, sok turistával. Nagyon nem is tudok mit írni róla, azon kívül, hogy laza hely. Venice beachen sétálgattunk és megnéztük a híresebb részeket, de nem különösebben keltette fel az érdeklődésemet.

Tehetséges utcazenész, háttérben a Santa Monica pier színes hullámvasútjával

Sokkal inkább vált emlékezetessé ez az időszak az itt megismert magyarok miatt. Először egy fiatal erdélyi párral találkoztunk. Timi és Alpár elragadó kis családot alkotnak immár hármasban a pici Hangával. Csak egy estét vendégeskedtünk náluk, mégis nagyon szívesen gondolok vissza erre az időre. Amikor Timiéktől elbúcsúztunk, még nem sejtettük, hogy a következő három hét alatt nem jutunk 20 km-nél messzebb a lakásuktól. Hamarosan az angyalok városa mágikus örvényként húzott be, és „láncolt” magához. Szórakoztatott és megleckéztetett, mint ahogy azt gondolom sok színész is megtapasztalhatta Hollywoodban, csak hogy autentikus példával fejezzem ki magam. 😛 Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt, talán az a legjobb, ha szép sorjában haladok.

A facebookra kiírt szállás kereső kérésünkre érkezett egy pozitív válasz, méghozzá a Magtárból, ami egy kulturális központ Magyaroknak. Mari és Peti 4 éve kezdték el csinálni ezt a nagyszerű helyet, ahol sok kedves los angelesben és környékén élő magyar szokott összegyűlni, különféle rendezvények alkalmával. A Magtár egy budapesti romkocsmához hasonlít leginkább, minden bájával és pozitív tulajdonságával. Rögtön nagyon megtetszett mindkettőnknek a hely, Peti jó magyar szokás szerint pálinkával és sörrel indította az ismerkedést, ami olajozottabb nem is lehetett, teljesen olyan volt mintha régi ismerősökként folytattunk volna egy beszélgetést, amit egykor félbehagytunk.

  • Olyan jó, hogy itt vagytok! – ismételgette Peti, szívmelengető kedvességgel.

Welcome to the Magtár

Két, vagy három éjszakát terveztünk LA-ben maradni, de ha jól emlékszem, már az első estén meggyőztek, hogy maradjunk a hétvégéig, ugyanis egy magyar pop-jazz banda fog fellépni náluk. És amúgy is, „olyan jó, hogy itt vagyunk!” 🙂

A Magtár

Peti melóból egyenesen a Magtárba jött minden nap, ahova mi reggel Marival mentünk be, ha épp nem ott aludtunk. Rendkívül üdítő volt együtt lógni, jóformán nem is mozdultunk semerre innen. Mindig akadt valami érdekes téma, amit alaposan kibeszéltünk és Peti lelkesedése az utunk iránt különösen jól esett. Na meg aztán nála jobban kevesen ismerik az Egyesült Államok útjait, régebben kamionos volt és szinte mindenhol járt már, ami sok hasznos információt jelentett számunkra. A Magtár miatt meg sokszor felkeresik otthonról különféle érdekes előadók, vagy épp fordítva, így ismeretségi köre és a hozzájuk fűződő történetei irigylésre méltóak.  Késő estig ment mindig a sztorizgatás szépen. Aztán persze szóba került az utunk folytatása, hogy Grand Canyon, meg Mexikó, és hogy mit javasol, merre lenne érdemes menjünk, mire támadt egy ötlete; Minden héten megy tőlük egy kamion New Yorkba, miért nem tesszük fel a bicajokat az egyikre és így elég csak visszafelé tekernünk majd, amikor Mexikónak fordulunk, nem kell 800 km es kitérőt tennünk miatta. A terv szimpatikusan hangzott, így hát ebben maradtunk. Gyorsan hétvége lett, megjöttek a pesti zenész srácok is, kezdődhetett a buli. Úgy 50-en lehettünk a koncerten, akiknek a nagy részével, meg is ismerkedtünk. A világban sok helyen azt tapasztaltam, hogy a Magyarok nem szívesen támogatják egymást, sőt hasznot próbálnak húzni honfitársuk esetleges szorultabb helyzetén, amit én kritikán alulinak neveznék. Itt azonban ez teljesen más volt. A Magyarok Los Angelesben, távol a szülőföldtől, valahogy nagyon barátságosak. Persze nem tudom, hogy a hétköznapokon hogy viselkednek egymással és másokkal, de ezen a szombat estén a hangulat példás osztályzatot érdemelt. És a következő szombat estén erre a példásra még egy csillag is felkerült. Ugyanis nem jött össze a kamion a megbeszéltek szerint, de már úton volt Fenyő Miki a közeledő bulira. Így Los Angeles anomáliája ismét új időpontot tőzött ki számunkra. Kezdtem tényleg azt érezni, hogy ez a város egy csapda.

Los Angeles napfelkeltekor

A bicajok persze bármikor készen álltak volna az indulásra, mi valahogy mégis magukra hagytuk őket, új barátainkra fordítva az időt, amit eredetileg nekik szántunk. Ők azonban megmutatták, mi az igaz barátság. Szó nélkül, egy szobában a fal felé fordítva hagyták, hogy megtapasztaljuk, amit ez az időszak tartogatott számunkra, és nem rótták fel érte a malasztot. Petiékkel továbbra is kellemesen telt az idő, a leginkább beszélgetős programokhoz a hétvégén megismert Szilvi is sokszor csatlakozott.

Laci, Mari, Szilvi, Peti

Ha nem dolgoztak, együtt lógtunk, legtöbbször persze a Magtárban. Kimondottan menő amúgy egy los angeles-i romkocsmában lakni világjáró biciklisként, az egyszer fix. Főleg, hogy egyöntetűen megállapítottuk, a Magtárnál nincs jobb hely egy magyar számára ebben a városban. Ugyanis az egész imázs, ami Los Angelest lengi körül nem más, mint a filmekben feltuningolt, kilenc, fehérre pingált betű egy domboldalnak dőltve, na meg pár csillaggal kirakott járda, amit szerencsétlen hajléktalanok piszkítanak be nap, mint nap.

Hihetetlen, hogy a filmezés fellegváraként ismert vörös szőnyeges sztárváros nem más, mint egy unalmas, koszos, mókuskerék, aminek egyetlen igazi jellegzetessége, hogy reggeltől estig, tíz sáv szélességben állnak az autók bedugulva a végtelenbe és tovább. Még jó, hogy Fenyő Mikire lehet számítani és a jampiság nem ment ki a divatból, mert vagy kétszázan váltottak jegyet a soron következő mulatságra.

És ott van a csókkirály

Ezen az estén újabb ismeretségek születtek, színesebbnél színesebb egyéniségekkel. Számomra az igazi buli a bárpultnál volt, ahogy forogtak az emberek, hosszabb-rövidebb történeteket osztottunk meg egymással.  A habkönnyű trécselések egyik ágyúgolyója a zengő hangú Fizli Lali volt, akit anyukája Magdi és lánya, a minden tekintetben egyedi Tisza kísért el. A pár perces beszélgetésünk végül két hetes újabb idő eltolódást eredményezett az utazásunkban. Az történt ugyanis, hogy másnap reggelizni mentünk együtt egy örmény pékségbe, ahol Lali a szavak között szünetet nem hagyó lelkesedéssel mesélte, hogy miután este haza ért a buliból, hajnalig nézegette a blogunkat. Annyira pörgött a csávó, hogy kapaszkodnia kellett a kovácsolt-vas kerti székbe, meg a mákos kalácsba, hogy el ne szálljon. Lali az a fajta figura, akinek az úthengerében a nehéz vas kerék, szivacs hengerre van cserélve, és bár szó halmai beledöngölnek a földbe, a könnyeket mégsem a fájdalom, hanem a jókedvű nevetés okozza. Az idő repül vele, ami azért volt csak necces, mert 1 órára várt minket Peti, hogy végre feltegyük a bicajokat a new york-i kamionra és egyszer, s mindenkorra elinduljuk a Grand Canyonhoz. Lali épp beleharapott a süteménybe, úgyhogy volt pár másodpercünk megszólalni és jeleztük neki a dolgot, mire borotvált fején a bőr egy szempillantás alatt beráncosodott a gondolkodástól. Mikor pihenőt adott a kalácsnak és letette a tányérra, már éreztem mi fog következni. Felnézett és ezt mondta;

  • Na várjatok egy kicsit. Mi lenne, ha én vinnélek el benneteket a Grand Canyonhoz? Csapunk egy jó kis kirándulást. De akkor már elmegyünk máshova is. Las Vegas, Hoover gát, Monument Valley, Hopi indiánok, Petrified forrest.

Azt eddig még nem mondtam, hogy Lali, amikor csak teheti, úton van. Gyerekkora óta kalandor életet él, minden alkalmat megragad, hogy ne legyen egy helyen, hanem a természetben erre-arra.

Mr. Fizli Lali

Adorjánnal és Szilvivel összenéztünk és csak röhögni tudtunk. Végre, amikor már kevesebb, mint egy óra választott el attól, hogy tovább induljunk két hetes megállónkból, megannyi változtatás után, újból felüti a fejét valami őrület.

  • Na jó, de ezt most rögtön el kell dönteni és szólni Petinek. – mondtam.
  • Adjatok 5 percet, had telefonáljak a feleségemnek meg a lányomnak. De megoldjuk, megoldjuk, összehozzuk.

A mellettünk lévő asztalnál úgy 5-6 idősebb örmény ember figyelte fél szemmel a történéseket, miközben egymás között ékszereket és órákat tologattak.

A vonal másik vége Tisza előtt először Lali bájos, el salvadori feleségéhez, Maritzához ért el, aki annak ellenére, hogy közös gyümölcsüket, a 3 éves Hunyadot (Panki) neveli főállásban, nagyon lazán kezeli Lali kalandozásait, sőt legtöbbször ő is vele tart a kis Pankival.

Hunyad a.k.a. Panki

Ezt valahogy én is így gondolom, hogy egy férfi és egy nő között akkor mélyülhet el igazán egy kapcsolat, ha lazán kezelik azt. A másik fél támogatása az élet olyan területein, amit nem feltétlenül érzünk a sajátunknak, ellenben tudjuk mennyire fontos a másiknak, tiszteletet vált ki a támogatottban. Azzal tud a legszorosabban magához ölelni valaki, ha bármikor képes is elengedni. Valahogy úgy, ahogy a madarakat nézzük a fán, gyönyörködünk bennük, örülünk nekik, de a pillanatot, amikor elrepülnek nem sajnáljuk, mert tudjuk, hogy valahol most is épp azt teszik, amit nemrég még előttünk tettek. Ha pedig jól érezték magukat azon a fán, mert különleges csemegét találtak rajta, egyszer úgyis vissza fognak szállni rá. Azt a sablon szöveget, hogy azért nem utazunk, sportolunk, vagy teszünk bármit, mert már családunk van nem eszem meg senkitől. Kifogásokat találni mindig nagyon egyszerű, ha már egy kis kényelmetlenség üti fel a fejét. Pedig az élet a komfort zónán kívül kezdődik, hogy a jó öreg közhellyel éljek. De ezt csak az tapasztalhatja meg, akinek kíváncsisága és bátorsága felülkerekedik a kényelmén és félelmein. Mármint mindenkinek biztos van olyan dolog az életében, amit szeretne megvalósítani, álmok, belső hívás, ötletek, elképzelések formájában, de a bizonytalan érzete visszatartja az elindulástól. Mégis ha megtesszük az első lépést és tényleg olyan dologba vágunk, ami szívből jön, akkor kezdetben valami megmagyarázhatatlan, univerzális támogatást érezhetünk mellénk szegődni. Ha szeretjük csinálni, amivel az időnket töltjük akkor, az mindenki javát szolgálja, mert minőséget teremt.

Szóval az új terv, hogy lemondjuk a kamiont és helyette autós kirándulást szervezünk visszafordíthatatlanul rátelepedett az idő szorítására. Los Angeles örvénye nem enged most sem, pedig már olyan közel voltunk a ponthoz, hogy kikerüljünk vonzásából. Lali miután Tiszával is megbeszélt mindent, letette a telefont és a naptárban a következő utánit kitűzte az indulás napjának;

  • Addig elintézek mindent, hogy négy napra szabad legyek. – Mondta.

Ebben a pillanatban megszólalt Szilvi telefonja. Mari volt a vonal végén és kérdezte mi a helyzet, mennünk kéne a kamionhoz, Peti már vár. Ez sajnos rosszul jött ki, mert megelőzött a hívással és az épp megszületett terv így már félreérthetően jutott el hozzá. Innentől nagyon felgyorsult minden. Egy órán belül Laliéknál kötöttünk ki, mert be szeretett volna mutatni minket az anyukájának.

Magdi kétség kívül a legenergikusabb nagyi, akivel valaha is találkoztam. Épp egy hegymászós filmet nézett, amikor benyitottunk hozzá. Nagyon megörült nekünk és rögtön mesélésbe kezdtünk, ki mit csinál. Pont egy hajmeresztő jelenet volt a filmben, a főszereplő több ezer méteres magasságban fejjel lefelé mászott lajhár pózban egy vízszintesen kifeszített kötélen, amitől engem a hideg is kirázott, mire Magdi felugrott a székből, hogy;

  • Látjátok én ilyeneket szeretek csinálni. Jaaj, ez annyira jó, nézzétek! -Csapta össze a tenyerét.

Magdi életútja könyvbe illő történetek sorozata. A rengeteg utazás mellett Európa szinte mindegyik jelentős hegycsúcsára feljutott már és a Himalájába készül a 75. születésnapját ünnepelni. Sok éven át dolgozott a Circ de solei világhírű vándor cirkuszával, ahol még Bill Clinton is kezet rázott vele a mellékhelységbe menet. 🙂 És még rengeteg más történetet mesélt, mi meg csak hallgattuk ezt az életre való, tapasztalt EMBERT.

Magdi

Magával sodortak az új események és érdekes beszélgetések, és azon kaptuk magunkat, hogy az estét már a Fizli családnál töltöttük. A kapkodástól suta kommunikáció eredményeképp pedig elméleti rendetlenséget hagytunk előző vendéglátóink háza táján, amiért még egyszer, ezúton is elnézést szeretnék kérni.

A kirándulás

Röpke kétezer mérföldes express túra indult 5 fős személyzettel útjára, a plafonig pakolt Dodge egyterűvel. Vegasban ki sem szálltunk a kocsiból, annyira nem érdekelt senkit az emberi hülyeség kirakat példája, és Lali megállás nélkül taposta a gázt a Hoover gátig. Ez viszont már nem viccelt a köbméterekkel, ekkora beton halmazt nemigen láttam még egyben, úgyhogy itt azért már alaposabban szétnéztünk.

Naplementére aztán megérkeztünk a Grand Canyonhoz, amibe az előző gát több milliószor férne el, úgyhogy a méretek tekintetében a pár órával azelőtti ámuldozásom mákszemnyire zsugorodott a mostaninak fényében.

A milliárd éves tapasztalás 500 km hosszan és 2 km mélyen vágott gigantikus ráncokat a Föld arcába, megszépítve vele azt, mint ahogy a bölcsesség ráncai szépítenek meg bármilyen koros emberi arcot. Nem mindennapi élmény itt egy naplementével gazdagodni.

A glampinget (glamouros camping), azaz a luxus kempinget már sötétben állítottuk fel egy közeli, erdei tisztáson. Volt ott minden, dupla matrac és puha takarók a sátorban, előtte asztal, székekkel, lámpák, nagy gázfőző, kis gázfőző, épphogy a netflix nem volt fogható egy fenyőről lelógó óriás tv-n.

Glamping

Reggel, miután felébredtünk, két órás sétával indítottuk a napot, persze csakis szigorúan egy fullextrás reggeli után. Az egyik közeli túraútvonalon ereszkedtünk le pár száz métert a kanyonba.  Állítólag csak ahhoz, hogy leérjünk a lent csordogáló Colorado folyóhoz, 6 órát kell sétálnunk, amit el is hiszek azok után, hogy egy óra menetelés olyan volt, mintha egy helyben masíroznánk. Persze ez csak a méretek tükrében tűnt így, a környék igencsak változott. Egy szexi szirtre telepedtünk le pihenni kicsit, mielőtt visszaindultunk a kocsihoz.

Még sokáig rohant velünk az autó a kanyon mellett, mire laposabb vidékhez értünk. Lali mindent megtett, hogy estére a következő állomásunkra érjünk. Egy hosszabb földúttal rövidítettünk a térképen, de a tempót ez nem befolyásolta. Egy alkalommal szárnyra kapott velünk a járgány és jócskán eltávolodtak a kerekek a földtől, olyat ugrattunk. Ha kívülről láttam volna a kilométeres porfelhőt maga után húzó száguldó autót, amint a levegőbe emelkedik az egyik bukkanón, biztos megdörzsöltem volna a szemem, hogy jól látok e, vagy még mindig a Hazárd megye lordjai megy a tévében. Soha nem repültem autóval ekkorát. A landolást követően pár pillanatnak el kellett telnie, mire a nagy meglepetéstől kialakult kettős érzés közül az ááááááááááá helyett egyhangúan az úúúúúúúúúúúúú-t választottuk, egymás között maximális részletgazdagsággal kifejezve az átélteket. Még napokig emlegettük ezt a momentumot, és mindig sokat nevettünk rajta. 🙂

Monument valley

Arra a napfelkeltére pedig, amit nemsokára a Monument völgyben élhettem át, örök életemben az egyik legszebb napfelkelték között fogok visszaemlékezni.

Pirkadatkor, amikor a szél kezd feltámadni és az előző napi hamu alatt elrejtőzött parazsat megfújja, gyenge láng lobban valahol, sápadt-lilás halvány sárgát húzva vékonyan a horizontra. A szertefoszló álomból, magát buzdítva kap egyre jobban erőre, narancsra nyitja a szemét és pirosba nyújtózkodik hamar.

Mire már képes osztozni magán, izzik mint a láva, fokozatosan árad szét mindenen. Először a magasabb sziklacsúcsokkal kezdi, majd úgy halad egyre lejjebb a völgyek utolsó fűszáláig, a sötétség ragaszkodó karmának épp csak annyit engedve, hogy árnyékként kússzon előtte, bármerre is jár. És mikor mélyen fejet hajtott előtte e másik uralkodó, megmutatja a maga teljes valóját, kiemelkedik az izzásból megcélozva a legtávolabbi pontot az égen, hogy onnan árassza kimeríthetetlen hőjét, igazságosan szétosztva azt mindenki számára.

Egy ősi világba, a Hopik földjén át

A vágtát csak egy ízben szakítottuk meg, mert egy indián rezervátumot kereszteztünk és, ha már így esett, megkíséreltük felkeresni az őslakosokat. A Hopik a síkságból kiemelkedő jókora, tömör, tölcsér-szerű képződményeket választották lakhelyül úgy kb. három ezer évvel ezelőtt. Ezeket Meszáknak hívják és remek védelmet nyújtanak más törzsek támadása esetén, ugyanis innen 360 fokban, messzire el lehet látni, tehát időben fel tudtak készülni a közeledő veszélyre. Házaikat, amiknek száma nem haladta meg a százat, ide, ezekre a Meszákra építették.

Panoráma egy Hopi Meszáról

Egyes távolabbra eső részeken most is lakik néhány, idős indián, az eredeti épületekben. Máig a törzsi nyelven kommunikálnak, angolul nem beszélnek. Ők teljes védelmet élveznek, nem lehet hozzájuk eljutni, ha nem a törzshöz tartozunk. Vannak kivételes esetek, és hogy, hogy nem, Magdi ide tartozik, ugyanis fél éven át egy ilyen indián közösségben élt. Nap, mint nap fő ételüket a kukoricát ette ő is, részt vett szertartásaikon, esőt hozó áldozásaikon, és beavatták egyik nagy titkukba, az életben maradásra egy ilyen helyen, ahol szinte nem terem meg semmi és a víz is rejtve marad az avatatlan szem előtt. Amúgy a Hopik mindig is a békésebb indián törzsekhez tartoztak, nem balhéztak, de szabályaik szerint nem készülhet fénykép életterükről egy bizonyos ponton túl. Ezért sajnos nem tudom megmutatni, hol is jártunk pontosan csak azt a képet, amit az egyik fiatal Hopival lőttünk, akivel volt lehetőségünk kicsit hosszabban elbeszélgetni.

Jelenlegi helyzetük nem annyira rózsás. Sok minden változott az ősi idők óta. A kormány szankciói szerint kell éljenek, kevés bevételi forrásuk van. Sokan az alkoholnál és egyéb szereknél kötöttek ki, a rájuk kényszerített helyzetnek köszönhetően. A bevezetésben leírtak jócskán megváltoztatták az ő életüket is. A fehér ember otromba beavatkozása szomorú irányba fordította, a valaha nagy tudással rendelkező Hopi törzs történetét. Csak remélni lehet, hogy szájról szájra átadva, fenn tudja tartani e maroknyi közösség hagyományait és nem fog örökre nyoma veszni értékes kultúrájuknak.

Petrified forest

Kirándulásunk utolsó állomása a 210 millió éves megkövesedett fákhoz vezetett. Valójában Arizona és Utah államok út közben is sok látnivalóval szolgálnak, nem feltétlenül csak a kinevezett helyek tudják elkápráztatni az erre utazót. Az egyenesek, két kanyar között úgy vannak kifeszítve, hogy a végeik nem láthatók a kő számtalan módon felvett formái, színei és méretei között húzódva. Itt értettem meg, miért használnak errefelé mérföldet a távolság számítására. A méretek itt legalább másfélszer akkorák, mint mondjuk Európában. Ami otthon 100 kilométernek felel meg, az itt is 100, csak mérföldben…

Amit viszont már sokkal nehezebben fog fel az agyam, hogy hogy a fenébe maradtak meg máig is azok a fák, amiknek a törzsén valamikor dínók vakarták a hátukat. Ráadásul egy helyen, mintha csak színes, rendezetlen sírok lennének egy temetőben, ami soha nem tud a föld alá süllyedni.

Nagyon hosszú volt az út vissza Los Angelesbe, ahonnan aztán egy keddi napon léptünk le. De kivel mással, mint az egész Fizli családdal, kivéve Tiszát, aki sajnos a suli miatt ide már nem jöhetett velünk. Így vele együtt intettünk búcsút még Szilvinek, Petinek és Marinak is, hogy új fejezetet kezdjünk írni utazásunk történelemkönyvében. Köszönünk mindent srácok!

Viszlát USA

Los Angelesből elég gyorsan San Diegóba lehet jutni, hacsak nem ejtjük útba a Joshua tree nevű nemzeti parkot. Nekünk meg általában annyira nem kell sietnünk sehova sem, viszont szeretjük felkeresni a különleges helyeket, ezért tettünk egy újabb kitérőt ezekhez a fura fákhoz és kaktuszokhoz. A kövek itt is dominálnak, a szárazság miatt sivatagi a hangulat, mégis gazdag az ide tartozó élővilág és nagyon szépek a Joshua fák.

Majd mielőtt a rettegett tichuana-i határt átléptük volna, két éjszakára még megálltunk San Diegoban, de kivételesen itt nem sok olyan esemény történt, amiről lenne mit mondanom. Maximum annyi, hogy a strandon lévő fagyisnál, rögtön a tehén szobor mellett, elég jó a kókusz gombóc, csoki darabokkal, épp úgy, mint kicsivel odébb a papaya saláta. Ezzel az Egyesült Államok utolsó utunkba eső városától is elköszöntünk és megérkeztünk Mexikóba.

Mexikó

Sokat tanakodtunk Adorjánnal, mire közös nevezőre jutottunk, hogy merre folytassuk a bicajozást. Ő Texason és Új mexikón át szeretett volna eredetileg menni, hogy Navahó indiánokkal találkozzon és Mexikó keleti oldalán haladni dél felé, míg én a Baja Kalifornia félszigeten terveztem megkezdeni a közép amerikai szakaszt. Két érvem volt, amivel alá tudtam támasztani, miért lenne erre érdemesebb mennünk, mégpedig, hogy biztonságosabb és vadregényesebb.

Viszont jóval nehezebb. Kevésbé lakott és mind élelmiszert, mind vizet sokkal ritkábban lehet beszerezni, mint a mexikói anyaföldön. Sivatagon kell átkelni, ami ráadásul hegyes, sok emelkedővel. Legalább két héten keresztül kell ilyen körülmények között tekerni, de könnyen három is lehet belőle.

Mexikó keleti részén viszont gyakran tűnnek el emberek, főleg külföldi turisták. Drog kartellekről is sokszor hallani, valamint egymást érik a városok, köztük forgalmas utakkal. Később úgy is a mainlanden fogunk kikötni, és ha Navahókkal nem is, Hopikkal már bandáztunk. Ezeket figyelembe véve mérlegeltünk és végül a nehezebb, de biztonságosabb Baja Kalifornia mellett döntöttünk.

Ensenadaig, az első nagyobb városig Tichuana után, Laliék is elkísértek. Sőt igazából mi kísértük el őket, és négy éjszakát luxus körülmények között töltöttünk együtt a Los Roccas-ban, mielőtt nekivágtunk volna az újabb küldetésnek.

Először nekem is fura volt beismerni, de pontosan azt csináltuk ez idő alatt, amit egy turista csinál, ha nyaralni megy. Egy gyönyörű szállodában pihentünk, ettünk, sétáltunk a parton, úsztunk az óceán feletti medencében és jakuzziztunk a pálmafák árnyékában. Na jó, igaz, hogy kellett egy kis magyaros trükközés mindehhez, de az alap koncepcióért a köszönet és a vastaps a Fizli brigádnak és a plusz két fő felett szemet hunyó mexikói személyzetnek jár.

Szégyen, gyalázat 🙂

És itt szeretném megköszönni az egész két hetet nekik (nem a mexikóiaknak), amit együtt töltöttünk, felejthetetlen élményekkel gazdagítva az utazásunkat.  A Mexico 1-es út melletti egyik rendőr állomásnál váltak el útjaink Maritzától, Pankitól, Magditól és Lalitól.

Család, távol a családtól

Az új felállás

Nem sokáig maradtunk azonban kettesben Adorjánnal. Rögtön az első napon, hogy újra hajtani kezdtük a KTM-eket, találkoztunk másik két bringással. Az ekvádori duó, Oswaldo és Adrian október végén indultak New Yorkból, de a hideg idő miatt a Niagara vízeséstől autóra váltottak Los Angelesig. Ez a két jómadár lényegesen különbözik minden eddigi hosszú távú bringástól, akikkel találkoztam. Olyan minimális felszereléssel utaznak, hogy az nem csak a nőket borzasztaná el, de sok férfi társunk is vakarná a fejét, hogy ezt hogy lehet így?

Oswaldo és Adrian küldik neki

A karbon bringák és a cuccuk súlya összesen nem haladják meg a 20 kg-ot. Ehhez még jön egy kb. 5 kilós víztartályos hátizsák, amivel az egész eddigi történet érvényét veszti nálam, mert hátizsákkal biciklizni több ezer kilométert maga a pokol lehet. Persze ők erre azt mondják, hogy meg lehet szokni, de bár engem sem puha fából faragtak, ez mégiscsak olyan dolog, amit az ellenségeimnek sem kívánnék, ha lennének. Na és persze amellett, hogy nem tudnak kaját tárolni, maximum egy napra valót, egy árva függőágy sincs velük, ami mondhatni elengedhetetlen kelléke utazásomnak. 🙂

Még nem tudják pontosan, meddig akarnak menni, de egy évig biztos úton lesznek.

Első közös esténket egy templomnál terveztük tölteni, de nem értük el a kulcsos embert, így egy régebben kábítószerrel kereskedő srácnál kötöttünk ki, akinek egykori foglalkozására persze csak azután derült fény, hogy beköltöztünk a felajánlott melléképületbe. Emberünk azon kevesek közé tartozik, aki a mesterséggel családjára való tekintettel hagyott fel, mert mégis csak Mexikóban vagyunk, itt hamar véget érhet egy díler élete… Adorján elég kutyául volt aznap, napszúrást kaphatott, úgyhogy hamar kidőlt, ezért erről a fotóról csak ő hiányzik. Azt hiszem, ilyen fényképek sem készülnek gyakran a világegyetemben, figyelembe véve az elhangzottakat.

Nagy meglepetésünkre Oswaldo és Adrian másnap is velünk maradtak, hiába sokkal gyorsabbak tőlünk. Hamarosan konkrét megbeszélés követte a találgatásokat és kiderült, hogy a biztonság náluk is többet nyom a latba, mint a tempó. Előző esti vendéglátónk ugyanis nagyjából felvázolta az esetlegesen ránk váró veszélyeket.

Ezeket már ezerszer hallottunk az USA-ban, újság hírekből és mendemondákból tájékozodó emberektől. Olyas valaki szájából azonban, aki maga is ebben élt, ez mégiscsak máshogy hangzik. Megkaptuk a neccesebb szakasz koordinátáit és megbeszéltük, hogy legalább amíg ezen a részen átérünk, együtt maradunk. Ez kb. 4-5 napot jelentett.

Persze semmi sem történt azon kívül, hogy a bringám váltó bovdenje totál bekrepált. Nem haragszom rá egyáltalán, 36000 km után megérdemli az örök nyugalmat. Viszont a helyre hozatal egy teljes napot vett igénybe. A tönkre ment helyett szükséges új alkatrészre egy méhtelepen sikerült rábukkanni, egy nagy kupac roncsvas legalján, ahol egy mély kómában vegetáló mountain bike utolsó használható része pont a nekem kellő váltóbovden volt. Kioperáltam a létfontosságú szervet és jégtáska híján 10 percen belül már transzplantáltam is a pinion váltómba. Ha csak egy nappal később történik ugyanez, annak „katasztrofális” következménye lett volna, ugyanis az utolsó lakott településen, egy 350 kilométeres sivatagi-hegyi etap küszöbén álltunk.

Nagy úr a kényszer. Cartier órába Casio elem…

Ezt követően viszont a biciklizés egyenesen meseutazásba csapott. Egy sivatagról nem az jut elsőre az ember eszébe, hogy milyen gazdag és változatosan szép. Márpedig ez gyönyörű volt. Az óriás kaktuszok birodalma vadlovakkal elnevezés lenne szerintem a legkifejezőbb erre a vidékre.

Az út össze vissza hömpölygött alattunk és még jóval több volt belőle előttünk, mint mögöttünk, de ezt szerintem egyikőnk sem bánta.

Az éjszakák elég csípősek voltak és kezdem gyanítani, hogy a csillagok jobban kedvelik a hideget, mert mindig olyankor ragyognak a legfényesebben, ha az ember fázni készülne. De az is biztos, hogy a szépséget ritkán adják ingyen, a különleges dolgokért speciális fizetség jár.

A nappalok meg rövidek, igyekezni kell, ha világosban szeretnénk kellő távolságot megtenni és a biztonságot nyújtó sátorhelyet már 5 órakor érdemes kiszemelni. Az utóbbiban és minden nemű más kommunikációban Oswaldo nagy segítségünkre volt, mivel a mi spanyol tudásunk még gyerek cipőben jár, neki meg anyanyelve. Talpra esett, tökös gyerek, nem az a fajta, akinek csak a szája jár, ügyesen intézi a dolgokat és remek sportember.

Oswaldo

Adrian a csendestárs és ráadásul kb. annyit beszél angolul, mint mi spanyolul. Úgyhogy nincs sok gondunk a hallgatással, de ettől függetlenül mindig megértjük egymást.

Adrian és a kakas

Tovább haladva a Baja Kaliforniai félszigeten tettünk egy kisebb kitérőt a Guerrero Negrónál található hatalmas sómezőhöz és egy nagyobbat Sierra de San Franciscoban.

Sierra de San Fransisco egy eldugott kis falucska ezer méter magasan a félsziget belseje felé. Ez önmagában nem is annyira különös, hisz jó pár ilyen hely van még a világon, viszont olyan, ahol 7500 éves, teljesen épp barlangrajzokat lehet látni, amit óriás emberek festettek, több nem ismeretes. Minden igyekezetünk és két napi rákészülésünk ellenére azonban nem jutottunk el a végső célállomásig, mert a szamár háton portyázó őrök meghiúsították mesteri tervünket. Mikor a kaktuszok között utol értek, mindenféle halandzsa szöveget kezdtek kántálni, miszerint ez a terület le van zárva egyéni látogatók előtt, viszont 100 dollárért kapunk egy kirendelt vezetőt, akivel 3 napos túra keretén belül lehetőségünk nyílik megnézni a rajzokat… Egyszóval ezt buktuk, de a kisebb rajzokat azért megnéztük távozásunkkal egyidőben.

Szépen fogytak a kilométerek, miközben a fényképezőn is volt mit kattingatni. Az emberek nagyon kedvesen fogadtak bármerre jártunk, sokszor megvendégeltek otthonaikban. Le ment és fel kelt velünk a Nap, aminek mi mindig szemtanúi voltunk, ahogy kedvesének a holdnak is, ami esténként bevilágított mindkét oldalról kifelé néző ablakunkon.

Sivatagi naplemente

Besüt a szuperhold

Napfelkelte

La Paz-t három hét alatt értük el, befejezve vadnyugati vágtánkat a szépséges Baja Kalifornián. Innen 14 óra kellett a kompnak, hogy átvigyen minket a mexikói anyaföldre.

Ez a négyes felállás új színt hozott az utazásba, sokkal szórakoztatóbbá váltak az amúgy sem szürke mindennapok. Talán egy lottó ötöstől is kisebb az esélye, hogy ilyen csapatot hozzon össze az út, amikor extrém megmérettetésről van szó, hisz itt az apró különbségek is élesen kiütköznek. Innen visszatekintve a los angeles-i hosszú megálló egyszeriben nyert értelmet. Valószínű soha nem találkoztunk volna Adrianékkal, ha úgy cselekszünk, ahogy eredetileg akartunk, ahelyett, hogy csak hagytuk, hogy történjenek velünk a dolgok a maguk menetében, mint ahogy azt a szikla is tette a vízzel. Jelenleg pedig úgy tűnik ez a menet továbbra is ebbe az irányba szeretne terelni bennünket, egy kicsit eltérve az eredeti tervtől, a nyugati partról át a keletire Cancun felé, kettő helyett, immár négyszer két keréken…

UI.: még van pár naptárunk a 2018-as évre. Ha szeretnél belőle rendelni ide kattintva megteheted.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

Szeretettel, Szalag

Mexikó, Tequila

2017. 12. 25.

37200 km

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..