Kalandorrá váltam (Ausztrália)

Régen írtam, elkezdem bepótolni a lemaradásomat. Könnyen megy, mert az utazás mély nyomot hagy bennem. A mostani bejegyzés 2016 decembertől 2017 március elejéig tartó ausztráliai kalandjaimat meséli el neked.

Rákattintottam a “book this ticket” (megveszem a jegyet) gombra és hátradőltem a fehér napozóágyamon Bali denpassari tengerpartján. Megvan a jegy, december 6-án repülök Ausztrália Perth városába. Viszlát Ázsia, másfél év után eljött az idő, hogy új földrészre lépjek. A 3 hónapig érvényes online rendelt ingyenes turistavízumom bőven elég időt enged áttekerni a kontinens nyugati részéből a túloldalra, Sydneybe.

– Vajon milyen helyek, városokkal, hegyekkel, óceánokkal, földrajzi és egyéb különlegességekkel találkozhatok ez idő alatt? – kérdeztem a fehér színben pompázó 100 dolláros okostelefonom, Oppókát, aki egyből küldte is biteket a keresőóriások birodalmába. Tripadvisor, Google és Google Maps egymás után szónokolta a szebbnél szebb helyeken. Kerékpározás irányba terelgetve a beszélgetést megtudtam, hogy az utam pont egy biciklis Halálcsillagot, vagy inkább egy szokásosnál jópár szinttel nehezebb pályát is tartalmaz, mint amiben idáig valaha részem volt.

– Tervezet útvonalad szerint át kell majd kelned a sivatagon. – mondja Oppóka pléhpofával.

– Át kell kelni a sivatagon? – kérdeztem vissza, s eddigre már a fellelkesült készülékem elkezdte ontani magából a vizuális információáradatot. Nyugat és Dél Ausztrália között 1250 km-es szakaszon nincs bolt, nincsenek városok és települések, nincs semmi. “Nullarbor”, azaz Nulla fa.

– Át kell kelni a sivatagon! -kiáltottam fel az izgalomtól.

Közel 5000 km, ebből 1250 km a Nullarbor

A következő pillanatban a mellettem napozó Csillag, a fél éves ázsiai körútját járó magyar nyersvegán fitness modell vipassana lány becsatlakozott a beszélgetésbe, antennái változást véltek felfedezni az erőben.

– Mi történt? – kérdezte.

– Át fogok kelni egy sivatagon. Elég durva szakasz lesz. Érzem, hogy ezt mindenképp meg kell csinálnom.

Csinos, tiszta szívű, kellemes megjelenésű beszélgetőpartnerem egyetlen szóval válaszolt: Anicca. A páli szó állandótlanságot jelent, ami a létezés három jellemzője közül az egyik. Buddha azt tanította, hogy mivel a függő dolgok állandótlanok, ezért a hozzájuk való kötődés válik a szenvedés okává. Magyarul tök mindegy mi van, úgyis megváltozik, s ezt érdemes fejben tartanunk.

Pár nap múlva becsomagoltam egy dobozba a bringám és felszálltunk a repülőgépekre. Csillag Malajziába, én Perthbe érkeztem.

A hűvös, szeles perthi reptér főépülete előtt Zümi a repüléshez szükséges kartondobozában szunyókált, megjegyzem jogosan. Azt is érdemes tudni róla, hogy mindig felpezsdülve várja, hogy együtt rójuk a kilométerek végtelenségét. A reptér kijáratától nem messze megszabadítottam saját készítésű hacukájától, összeszereltem, s elindultunk a városba.

Zümi alig várja, hogy előbújhasson

Meglepetésként ért, hogy a természet Ausztráliában átlagon felül tolja magából az energiát. Látvány, illatok, érzések, hatások. Minden élő, egyedi, emiatt könnyen azonosítható.

Bicózás közben a szél hátáról integető eukaliptusz fák illata is mellémszegődött. Elvarázsolva tettük meg a pár tucat kilométert, amíg beértünk a városba. Utunk egy jógaközpontba vezetett, amiről a bali-i szállásadóm tájékoztatott. Egy rendezett udvar közepén fekvő, virágzó fákkal körülölelt házhoz értem. Feltöltöttem a kerti csapnál a kulacsom, majd bekopogtattam. Fiatalos társaság fogadott, betessékeltek. Láthatólag pont befejezték a korai vacsorájukat, s miután elmeséltem, hogy ki vagyok és hogy szállást keresek, engem is az asztalhoz ültettek. Pár perc múlva kellemes illatú vegán tökleves került elém. Lassan ettem, hogy kiélvezzem az ízét. Közben megtudtam, hogy a központban ma sajnos nem aludhatok, másnaptól viszont szívesen rendelkezésemre bocsájtanak egy szobát 70 ausztrál dollárért, vagy napi 6 óra kerti munkáért. Ennyi pénzből 2 hétig utaztam Ázsiában. Közöltem, hogy jóval kedvezőbb árú megoldást szeretnék találni. A jógás csapat egyik tagja mondta, hogy ő pár napot egy South fremantle-i közösségnél töltött ingyen, próbáljak meg ott szállást találni mára.

– Ez az! – Villant fel bennem a siker lámpása. Tudtam, hogy eredményhez fogok jutni.

Megköszöntem a levest, és már ott sem voltam. Oppókával megterveztük az útvonalat, és eltekertünk szerencsét próbálni. A hangzatos nevű Pinakarri közösségben két tucat ember él. Lakói szeretet alapú kapcsolatot igyekeznek fenntartani egymással, segítik és támogatják egymást. Figyelnek a környezetvédelemre, a mindenkit érintő döntéseket együtt hozzák meg. Heti 2x-3x közösségi vacsorát tartanak, aminek köszönhetően szépen összekovácsolódik a csapat. A bejárathoz tekerve megláttam Markot. Mosolyogva betessékelt a modern, ízlésesen bútorozott közösségi nappaliba.

Mark

Ismét elmeséltem mi járatban vagyok (Magyarországról jöttem, Földet kerülök bringával, ingyen szállást keresek estére). Ezt a mondatot meglehetősen sokszor kiejtettük már a szánkon Ádámmal az utunk során.

– Oké, sima ügy. Gyere, bemutatlak Josinának, ő segít neked. – Mondta újdonsült barátom, s közben egy nagy tányér salátát nyomott a kezembe.

– Micsoda első nap… – gondoltam magamban.

Josina, a Hollandiából Ausztráliába költöző hölgy mosolyogva vezetett körbe, mesélt a közösségről, majd megmutatta a hátsó udvart, ahol lehetőséget kaptam, hogy a mobil lakásomat, a sátramat a pázsit közepén húzhassam fel.

Így alakult, hogy 5 napra beépültem életem első lakóközösségébe, a Pinakarri közösségbe. (A Pinakarri nyugat-aboriginal szó, mély figyelést jelent.)

Reggelente, közös kávézással és sztorizgatással üdvözöltük a Napot. Minden nap segítettem a ház körül: összesöprögettem, gereblyéztem, tisztogattam. Jobban megismertem a ház lakóit. Márkról kiderült, hogy tanár a közeli Waldorf suliban, Joshina pedig minden évben elmegy a 10 napos vipassana elvonulásra, ami engem is foglalkoztatott. Jól alakultak a dolgok. A lakók valóban törődtek egymással, örömömre szolgált ezt megtapasztalni. A szupermarketekbe ellátogatva már kevésbé állt mosolyra a szám.

– Mennyi lehet a banán? Van mangó? Zellerszár?” – kíváncsiskodtam magamban a bolt felé ment, hiszen már több ausztrál utazó is tudomásomra adta, hogy amikor Ázsiából Ausztráliába érsz, “Yu gonnabí sákkd!” (le fogsz sokkolódni).

És így is lett. Ázsiában roppant könnyű napi 1x-2x-3x étteremben étkezni úgy, hogy 1500 Ft alatt tartsam a költőpénzem. Ausztráliában nem.

– Egy mangó 2 dollár (444 Ft)? Ne má! Ennyiből 1-2 kilót vettem még nemrég. Pedig milyen szépek a zöldségek, gyümölcsök. Örvendezve integetnek a polcokról, hogy vegyem meg őket. Kenyér 4 dodó, saláta 2 dodó…

Túlköltekeztem az első alkalomkor, 15-10 dollár biztos eltávozott tőlem mire zöldség, gyümölcs, s pékáru került a bringástáskámba. Eléggé zavart, hogy ennyire drága minden, ezért kutatásba kezdtem az interneten. Még Árpiék blogján olvastam (két honfitársunk, akik már megkerülték a Földet, ráadásul fekvőbringával), hogy ők konkrétan kukáztak Ausztráliában. A szupermárketek hátsó udvarán megkeresték a kukákat, amiből több kilónyi kidobott, egyébként tökéletesen fogyasztható állapotban lévő kajákhoz jutottak.

Ez aztán vonzónak hangzik! Egyből a tettek mezejére léptem. Odatekertem egy nagy szupermarket hátsó udvarára. Tiszta volt a terep, sehol senki.

– Ott a nagy kuka! Nyitva is van. – villant át rajtam a felismerés. Tágra nyílt szemekkel, izgatottan közelebb gurultam, leparkoltam a bringát és belekukkantottam. Csomó minden volt benne. A sok fekete műanyagzsák között dobozok hevertek, s lám: ott egy alma! Semmi baja. Ment is bringástáskába. Ott pedig egy zacskó, ami tele van zöld levéllel. Spenót. Ennek sincs semmi baja, repülhetsz a táskámba. Kábé öt percig búvárkodtam. Egy hatalmas dinnyével, almákkal, barackokkal, eperrel, spenóttal, banánnal és édesburgonyával lettem gazdagabb. Ennyi elég is lesz, mondtam, befejeztem a műveletet, s elillantam nyomtalanul. Csomó szajréval és hatalmas vigyorral az arcomon tértem vissza az ideiglenes főhadiszállásomra.

Josina megengedte, hogy a közösségi teremben használjam a konyhát Megmostam az árut, s a kedvenc ételemet készítettem el: zöldturmixot. A megtisztított epret, spenótot és meghámozott banánt beledobáltam a futurisztikus turimixgépbe, ami összedarálta a cuccot, hamar elkészült a bébipapi, amit be is lapátoltam iziben.

Este széles mosollyal meséltem az udvaron a többieknek micsoda zsiványságot követtem el. Volt aki hallott már a „dumbster diving”-ról (kukabúvárkodás), s volt aki pedig elképedt szemekkel hallgatta, mennyi értékes élelmiszert dob ki a szemétbe az élelmiszer áruházlánc.

– Holnap tuti, hogy visszamegyek megint. – osztottam meg a tervem a többiekkel. Felpezsdített az új kaland.

Reggel kávézás után már suhantam is a nagybolt hátsó udvarára, két jó nagy reklámszatyorral kezemben. Ismét sehol senki, mehet az akció. A kukát ma is nyitva hagyták a bolti dolgozók. Egy betonrámpa segítségével felmásztam a kuka tetejére, majd a benne lévő műanyag zsákok tetejére ugrottam, s elkezdtem halászni. A beszerző körút legalább annyira jól sikerült, mint az előző napi. 10 mangó, bontatlan szeletelt kenyér, saláták hegye, két doboz félkész vákuum csomagolt krumplipüré, alma. Mehetünk is haza. Ismét beizzítottam a turmixgépet, a lakók között nagy sikert aratott a mangóturmixom.

Innentől kezdve rengetegszer kukáztam Ausztráliában. Szerintem az élelmem legalább 25%-ához ily módon jutottam a 3 hónapos ittlétem alatt. Úgy éreztem, mintha szerencsejátékoznék, kockázat nélkül. Legrosszabb esetben (ami sokszor előfordult) zárva találtam a kukákat. Vasláncokkal és lakattal szabtak gátat az áruház-láncok a lelkes búvárok élelemszerző tevékenységének.

5 napot töltöttem ebben az érdekes közösségben. Sokat beszélgettem a lakosokkal Ausztrália történelméről, földrajzáról, szokásokról. Lázba hozott az aboriginalok (őslakosok) élete, spritualitása. Letöltöttem Marlo Morgan – Vidd hírét az igazaknak című könyvét, amiből az aboriginalok különös képességeiről és a természethez való kapcsolatukról tanulhattam. Fejembe vettem, hogy mindenáron szeretnék találkozni azokkal az abókkal, akik pár perc alatt össze tudnak forrasztani egy eltört csontot, s akik mély kapcsolatot alakítottak ki a természettel.

Az utolsó estén részt vettem a közös vacsorán, majd egy érdekes foglalkozást is megkukkantottam. Egy meghitt szobában szatszangot tartott Karol, a csillogó szemű kellemes kisugárzású 45 év körüli hölgy. A szatszang szanszkrit kifejezés, ami azt jelenti: ‘kapcsolódni a Legfelsőbb Igazsággal’. A foglalkozás alatt azért gyűlnek össze az emberek, hogy felismerjék annak igazságát, hogy kik is ők valójában. Ez általában egy olyan ember jelenlétében történik, aki már meghaladta a megértés és az elme korlátjait, és ő maga már felismerte az Igazságot. Vagyis gyakran egyfajta párbeszéd zajlik. De a szatszang nem feltétlenül szavak, fogalmak megosztásából áll, hanem történhet teljes csendben is.
Ahogy beléptem a meghitt szobába, gyertyafény, kellemes relaxáló zene és sok párna fogadott. Leültem az egyikre. Körülbelül tízen lehettünk Karollal együtt. Ő egy széken ült, mi pedig szemben vele. Mosolygott. Békét, megértést, szeretetet sugárzott. Keveset beszélt. Inkább csak ült. Azt történt valójában, hogy szent teret hozott létre, ahol biztonságban érezhette magát mindenki, ahol úgy érzed: megérkeztél. Megengeded magadnak, hogy megnyílj. Gyógyulsz, mert eltávozik belőled a belső feszültség. Többen sírva fakadtak, pedig látszólag semmi sem történt. Nekem is tartogatott egy ajándékot az esemény. Karol lágy hangján tudtunkra adta: „You don’t have to do anything now”. Azaz most nem KELL csinálnunk semmit. Ez a rövid mondat azért jelentett számomra jelentős tanítást, mert meglehetősen gyakran tevékenykedik egy sajtkukac magamban: csináld ezt, csináld azt, intézni kell a dolgokat, fotózz, írj, ez így nem jó, változni, változtatni szeretnék, de mégsem, mi lesz holnap, mi lesz a jövőben, stb… Pedig nem „kell” változni, csak engedni kell az élet áramlását. Ezt gyakran elfelejtem, hiszen a környezet, a társadalom, a média évek sorozata óta sugározza belém: csináld. Vásárolj bizonyos termékeket, cselekedj így, cselekedj úgy, és akkor boldog leszel. A „You don’t have to do anything” arról szól, hogy nem kell cselekedni, nem kell változni. A változás úgyis megtörténik akkor is ha egy szobában kuksolsz egyedül, vagy ha a világ legforgalmasabb városában sétálgatsz. Engedd meg a csendet, a pihenést, a békét, amivel teret nyitsz a boldogság felé, ami mindig rendelkezésre áll. Ahogy ezt megtapasztalod, könnyed, természetes állapotba: a létezés állapotába kerülsz. Felébredsz. Amikor megszületünk, megkapunk mindent, amire egész életünkben szükségünk lesz. Nézd meg a kisgyerekeket, ahogy játszanak. Tökéletesek. Ezek vagyunk mi. Mindannyiunkban bennünk van a szentség, a képesség, hogy önmagunk lehessünk.
A pinakarri közösségben töltött utolsó éjszakámon együtt aludtam az Univerzummal.

Felkérést kaptam Marktól: megkért, hogy mielőtt elhagyom a várost, tartsak egy előadást a waldorf suliban az utazásomról. Örömest elfogattam, szeretek mesélni, megosztani. Igazából nem is szeretek, hanem imádok. Ha van kíváncsi közönség megered a nyelvem. Nem készülök fel, az egész utazás bennem él. Ráhangolódok a helyszínre és a jelenlévők energiájára. Mondom ami jön. Útra kél a tapasztalás, érdeklődő fülek ajtaján bekopog. A 20 perces előadás végén többen is visszajeleztek, hogy megérintette őket a mondanivalóm, Mark pedig kellemes meglepetést okozott nekem: kezembe adott egy karácsonyi képeslapot és 50 dollár költőpénzt.

Felpezsdülve hagytam el Pertht, dél felé vettem az irányt. 1200 km-re voltam a Nullabor sivatag kezdetéig. Ahogy utaztam nap mint nap, érdekesnek találtam, milyen sokszínű Ausztrália. Az első pár nap az óceán mellett utaztam. Ázsiához viszonyítva szinte lakatlannak tűnt a nagy kontinens. 50-100 kilométerenként találkoztam városokkal, a települések között erdők és mezők uralkodtak. Emberek helyett a legyek vették át az uralmat. Mindenhol ott voltak. Úgy gondolták, hogy az arcom leszállópálya, az orrlyukam felfedezésre váró barlang. Kedvenc helyük pedig a szemgolyóm volt, máig nem értem miért. Mindenesetre beszereztem egy fejre húzható rovarhálót, ami igazából nem sokat javított a helyzeten. Ugyanúgy a szemem előtt “legyeskedtek”. Próbára tették az akaraterőmet, beletelt pár hétbe, míg beletörődtem jelenlétükbe.

Napközben légyhálóban lehetett csak pihenni

Ausztráliában nagy divat a kempingezés. Leginkább fullos vagy szuperfullos lakóautókkal utazgatnak az itteniek. Aki keleten lakik nyugat felé kalandozik, aki nyugaton az pedig keletre. Vagy a 14500 km hosszú 1-es főúton körbe az egész kontinensen. A kereslet és a kínálat megannyi kempinghelyet, úgy nevezett karaván parkokat és holiday parkokat eredményezett. Ahová 20-50 dollár a belépő, ami egy sátorhelyet és jó esetben tusolást foglal magába. Én persze naivan azt hittem az elején, hogy ingyen van, s az első 3 éjszakám karaván-parkokban töltöttem. Mivel sötétedés után érkeztem, senki sem kért tőlem jegyet. Aztán egyszer rám szóltak, mert állítólag olyan helyre tettem a sátram, ahová nem lett volna szabad, így innentől kezdve inkább az elhagyatott, ember által nem látogatott helyeken táboroztam esténként: erdők, legelők szélén, magára hagyott parkokban, bárhol, ahol egyedül voltam. Sokat köszönhetek a Wikicamps nevű telefonos alkalmazásnak, mert fel van benne tüntetve a kontinens összes fizetős és ingyenes kempinghelye, ingyenes tusoló és ivóvízlelő helyek, boltok, szupermarketek képekkel, véleményekkel.

Pár nap kerékpározás után elhagytam a partot, rákanyarodtam az Legelők és az égig érő fák birodalmába vezető útra.

Az Égig érő Fák birodalmában

Ahogy tekertem, figyeltem a természetet és figyeltem magam. A szószátyár elmém visszahúzódott, együtt csodáltuk Ausztrália ajándékát: a fák, bokrok, élőlények beszélnek hozzád.

Közben csend van, nyugalom. Hullámvasúthoz hasonlítanám a életem: fent és lent. A fent a gondolataimmal való azonosulást jelenti a lent pedig azt, amikor tudatában vagyok a gondolatok létezésének, én pedig tudatosság vagyok, aki érzékel. Nem csak gondolatokat, hanem mindent. Az élővilágban töltött idő alatt a hullámvasút lankás sétavonatozássá alakul. Ahogy a 100 méter magas fák között utazok, szinte megszűnik az idő. Emlékszem többször előfordult, hogy meg kellett állnom, mert sírás kerülgetett, annyira magával ragadott a vadon szépsége. S ebben az állapotban értékes felismeréseket tudtam lényem felszínére juttatni.

 Virágba borult falvakon, kisvárosokon, tanyákon keresztül haladtam. Az egyik este  egy kis településen, Nannupban kötöttem ki. A Wikicamps egyetlen egy kempinghelyet mutatott a környéken, ahol 20 dolcsiba került a sátorhely. Gondolkoztam először, hogy belógok, aztán inkább tovább keresgéltem. A kempinghely mögött egy focipálya nagyságú füves tér terült el, aminek a szélén asztalok is voltak. Találkoztam egy emberrel, azt mondta, hogy itt sátorozhatok. Így is tettem. Éjszaka viszont jött a vihar. Elkezdett vadul fújni a szél és esni az eső. Bár esőálló a felszerelésem, sokáig tart míg reggel megszárítom. Így kikászálódtam a satyiból, majd az éj leple alatt átköltöztem a füves tér szélén álló, kb. 10 négyzetméter alapterületű rokkant wcbe. Simán elfért a sátram a tiszta padlón, ráadásul a mosdó alatt talált konnektorból a laptopom is fel tudtam tölteni.

Nannup

Másnap kora reggel kiköltöztem a védelmet adó helyiségből és ahogy az indulásra készülődtem, 2 idős ember lépett oda hozzám. A 70. életévüket betöltő aranyos párocskát öröm volt nézni. Tele voltak életerővel. Mosolyogva érdeklődtek az utam és a bringám iránt. A néni a sátorjában felejtette a fényképezőgépét, s amikor ezt észrevette, elfutott érte (pár száz méter), majd rövid időn belül visszatért közénk. Csodálkozva figyeltem őket. Elmesélték, hogy ők is bringatúrán vesznek részt. Többször bejárták már Ausztráliát kerékpárral, most csak pár hetes kirándulásra tértek vissza. Velük töltöttem a délelőttömet, szimpatikus, inspiráló embereket ismerhettem meg személyükben. Az ő történetük szintén bizonyíték, hogy nem számít az életkor.

Sosem késő!

Innen jutottam el Pemberton nevű településre. Egy park előtt letámasztottam a bringám, hogy vizet töltsek a flakonomba, amikor mellém lépett egy idős bácsi, Andrew. A biciklimet látva érdeklődni kezdett. Honnan jöttem, s mi járatban vagyok. Majd elmesélte, hogy ő is rajongója a biciklizésnek. Megkérdeztem tőle, hogy ismer -e olyan helyet a városban, ahol ingyen lehet tusolni, mert az utóbbi napokban csak „cicamosdásban” lehetett részem.

– Semmi gond. Itt lakok a közelben, gyere át, használhatod a fürdőszobát.” – mondta Andrew, akiről kiderült, hogy orvos.

Andrew

Elindultunk. Ő kocsival ment előttem, Zümivel szaporán igyekeztünk a tempót tartani. Pár perc alatt kiértünk a kisvárosból, s egy fasoron áthaladva a birtokára értünk. Bementünk a takaros, tisztán tartott családi házba, Andrew megmutatta a fürdőszobát, letusoltam. Átváltottam tiszta ruhára, s leültünk az asztalhoz beszélgetni. Eddigre megérkezett Andrew felesége is. Mindketten kedvesen, érdeklődve kérdezősködtek az utazásomról, könnyed hangulatban társalogtunk. Biztonságban éreztem magam. Amikor napközben utazok, estefelé pedig sátorhelyet keresek, s éjjel alszok mindig figyelnem kell. Az ismeretlen éberségre ösztönöz. Andrewékkal ismerősökké váltunk, ninjaösztönöm megpihenhetett.

Kora délutánra járt az idő, megkérdeztem, hogy maradhatnék -e éjszakára.
– Természetesen! – szólt vissza Andrew izgatottan. – Tudod mit? Gyere elviszlek várost nézni!

Bepattantunk a kocsijába és elkezdődött a száfári. A természetkedvelő túravezetőm sokat mesélt a növény – és állatvilágról. Megismertem a kaurifenyőt, boabab fát, a jellegzetes illatú pepper treet, s megtudtam, hogy több száz fajta eukaliptusz fa található Ausztráliában. Elmentünk a Gloucester nemzeti parkba, ahol felmásztam a 53 méteres Gloucester kaurifenyő tetejére épített kilátóra. Anno innen figyelték az emberek a környéket, s erdőtűz esetén azonnal értesítették a tűzoltóságot.

A Gloucester fa és a kilátás a tetejéről

A több órás túra végén visszatértünk a birtokra. Másnap pedig méhészkedéssel is megismerkedhettem, miután belebújtam az űrruha-szerű védőöltözékbe. Közben sokat beszélgettünk Nullarbourról. Mindketten tudtuk, hogy nehéz kihívás előtt állok. Lakott terület híján fel kellett készülnöm, hogy a 2-3 hetes sivatagi expedícióra elegendő vizet és élelmet vigyek magammal. Andrew ebben is segített. Tervezgettünk, beszélgettünk majd bevonultunk a műhelybe, készítettünk egy szörfdeszka-szerű falapot, amit a bicikli csomagtartójának tetejére szereltünk fel. A megnövelt felület teret adott a plusz táskának, amit szintén az újdonsült házigazdámtól kaptam.

Reggel, indulás előtt még kezembe akadt egy fontos könyv, amit a konyhában találtam: Cycling in Nullarbour. Az összes lapját befotóztam. Vízlelőhelyek, benzinkutak, domborzati térképek, egész éves várható időjárás, szélirány, mellékutak, érdekes helyek. Minden benne volt. Egyre jobban elmélyültem az expedícióban. Nap-mint-nap újabb történetekkel, misztikus mende-mondákkal gazdagodtam. Kezdve a tevékkel, amiket a 19. század közepén telepítettek be Afganisztánból, hogy velük szállítsák a javakat Ausztrália isten háta mögötti területein. Volt, aki UFO-król mesélt, titkos atomkísérletekről, vagy épp egy nimfomán lányról, aki meztelenül szaladgált a semmi közepén.

A könyv külön kitért a sivatag (ami amúgy síkság inkább) történelmére. Innentől kezdve minden nap olvastam a könyvet. Megtudtam, hogy első európaiként a brit Edward John Eyre utazott keresztül Ausztrália déli partján 1840 és 1841 között. Róla nevezték el a főutat, ami végigvonul a Nullarbouron (Eyre Highway). Az angol felfedező másodmagával John Baxterrel vezette a 3200 kilométeres expedíciót, három aboriginal férfit vittek magukkal. 1841-ben az aboriginalok közül kettő megölte John Baxtert, majd elszöktek a felszerelés nagy részével. Eyre pedig ottmaradt az utolsó őslakossal, Wylieval. Szerencséjükre találkoztak Esperencenél egy bálnavadász hajóval, s a kapitány kisegítette őket élelemmel, így élték túl az expedíciót.

Mielőtt én is a Nullarbour széléhez, Esperencehez értem volna, tettem még egy kis kitérőt Albany felé.

Ahogy a város térképét tanulmányoztam, Oppóka felhívta a figyelmem a „The Gap and Natural Bridge” nevű természeti képződményre. Odatekertem, mert felkeltette az érdeklődésem. Jól tettem, hogy hallgattam a megérzésemre. A Gap előtt egy világítótoronyhoz értem. Emlékszem, ezerrel tűzött a nap és még a szokásosnál is több légy repkedett körülöttem és rajtam. Letettem a bringám a parkolóban és egy kitaposott, poros ösvényen elsétáltam a torony mellett sziklákig, ahol át kellett mászni egy korláton. Ezután tüskés bokrok között lépegetve jutottam el hatalmas sziklákig, majd tovább egészen a szárazföld végéig. Megindító volt állni a hatalmas kődarabok és a végtelen óceán között. Csendben figyeltem, ahogy a hatalmas hullámok nekicsapódnak a sziklafalnak. Soha ezelőtt nem jártam még ehhez hasonló helyen.

Visszafelé menet észrevettem, hogy a világítótorony mögött egy kis út vezet lefelé. Kíváncsiságom arra ösztönzött, hogy megnézzem, hátha meg lehet érinteni az óceánt. Pár száz méter után egy hosszú lépcsőhöz értem, ahonnan egy öbölre lehetett rálátni. Lépéseimet szaporábbra vettem, hiszen mágnesként vonzott az azúrkék víz és az érintetlen part látványa. A lépcső aljához érve megszűnt az út. Kúszni-mászni kellett, hogy elérjem a partszakaszt. Megérkeztem. Sehol egy lélek. Csak az óceán és én. Azonnal ledobtam az összes ruhám és beleszaladtam a víztömegbe. Úgy éreztem hazaértem. Miután a hatalmas hullámok minden koszt és fáradságot lemostak rólam, különös érzés fogott el. Az jutott az eszembe, hogy most már simán meghalhatok. Minden megtörtént velem, aminek meg kellett történnie az életemben. Bevégeztem a sorsom. Lehet hazamenni.

Legalább egy órát a parton időztem, készen álltam továbbállni. Teljesség járt át. Elköszöntem az óceántól, visszasétáltam a parkolóba, s átgurultam a Gap-hez. Érdekes volt a monumentális szikladarab, de nem hozott lázba. Továbbra is úgy éreztem, megkaptam mindent az élettől, amit csak lehetett.

Serge Girard

Pár kilométer választott el Esperance kikötővárostól. Szokás szerint 40 fok felett járt a hőmérséklet, s tekerés közben láttam, hogy egy emberke szembe fut velem. Megálltam és megkínáltam vízzel, amit elutasított. Megkérdeztem mi járatban van. Amit válaszolt a kérdésemre, arra örökre emlékezni fogok: “Serge Girard vagyok, 63 éves francia ultramaraton futó. 330 napja indultam el otthonról, hogy körbefussam a Földet  Mindennap futok, nincs pihenőnap, napi átlagom 50 km felett van. Naponta körülbelül 10 liter vizet iszok és 8000 kalóriát égetek. Szeretek futni.”

Aztán előkapott egy kis kamerát a hátitáskájából és csinált velem egy gyors interjút, majd elköszöntünk egymástól és továbbfutott. Én meg sem tudtam szólalni. Jó lett volna, ha én is készítek vele egy interjút, de eszembe sem jutott, mert eldobtam az agyam beszélgetés közben.

Serge 2017 április 8-án sikeresen befejezte a küldetését: 433 nap alatt 26240 km-t futott (napi átlaga: 60.6 km). Miután elváltunk még hetekig a találkozás hatása alatt voltam. Bármikor, amikor eszembe jutott, hogy jó lenne pihenni, lazulni egyet, abban a pillanatban lelki szemeim elé ugrott Serge Girard. Ő nem pihen, mindennap fut és 63 éves. Milyen béna lenne, ha én meg megfutamodnék a terheléstől! Gyerünk tovább! Köszönöm Serge.

Serge

Esperance

Az utolsó város Nullarbour előtt. Itt kell bevásárolnom a nagy útra, hiszen a következő bolt 1250 km távolságra található. Vettem 2,5 kiló zabpelyhet, 2 kiló tésztát, 2 kiló mogyorókrémet, pár zöldségkonzervet, 13 liter vizet és 2 kiló zellerszárat. Mert a zellerszár roppant menő táplálék. Tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal, méregtelenít és természetes gyulladáscsökkentő.
Az összes táskám csurig pakoltam. Egy zabszem sem  fért volna már egyikben sem. A 10 literes vizesballont felkötöztem a hátsó csomagok tetejére egy “redőnyzsinórral”, amit az egyik autópálya szélén találtam. Így a bringa összsúlya 73 kilóra emelkedett. Olyan volt először tekerni, mintha egy tankot kéne pedállal hajtani.

Feltankolva

Az utolsó estémet Esperance egyik múzeumának teraszán töltöttem. Másnap reggel ittam egy kávét, dokumentáltam az indulásom, majd dél körül nekiindultam.

Nullabour

Életem ezen szakasza örökre mélyen fog bennem élni.

Az első nap mellémszegődött az időjárás. Kedvező kezdet, ahogy a szólás tartja. Akkora hátszelet kaptam, hogy 5 óra alatt 120 kilométert sikerült haladnom. Késő délutánra járt, amikor elhagytam az aszfaltutat és rákanyarodtam egy rövidebb útra, amiről internetes fórumokon olvastam. Estére egy földútra értem, ahonnan másfél napi bringázás választott el a főúttól. Gyakorlatilag a semmi közepén húztam fel a sátram., egy nagy bokor mögött, ami megvédett az erős széltől. Reggel tele energiával folytattam az utam egészen addig, amíg el nem értem egy olyan szakaszt, ahol az út mocsaras homoktengerré nem változott. Tolni sem tudtam Zümit. Kicsit kétségbeestem, hirtelen nem tudtam, hogy mi tévő legyek.
Egy választásom maradt: vissza kell menni 30 kilométert az utolsó leágazásig. Mindezt szembeszélben, ugyanis az előző napi “hátszél” még mindig kitartóan fújt. Egyáltalán nem örültem, hogy visszafelé kell bicóznom. Olyan jóleső érzéssel töltött el az előző napi teljesítményem, most meg mehetek vissza. Elmém nem hagyott nyugodni, idegesen tekertem, pedig ez egyáltalán nem jellemző rám. A leágazás előtt elértem egy házat, ahol egy hölgy épp a postaládáját vizsgálta.

– Most már biztosra kell mennem. Gondoltam magamban, s odagurultam a hölgyhöz útbaigazításért, aki azonnal beinvitált a házukba. Megmutatta a helyes irányt egy térképen, sőt, megengedte, hogy letusoljak és még ivóvizet és sütit is kaptam ajándékba. Jól esett megtisztulni, a méregfelhő is elszállt a fejem felől. Felhívta a figyelmem az angyali teremtés, hogy rögös út előtt állok.

Visszatért belém az élet. Ismét bicóra pattantam s elkezdtem videózgatni a pusztaságot.

A dokumentálás közepette mellémhajtott egy terepjáró, egy férfi szólt ki az ablakon:

– Hát te mit csinálsz itt? Eltévedtél? – kérdezte vidáman az ablakra könyökölve.

– Tegnap igen, de most már tudom a helyes irányt. Megyek a főút felé.

– Figyu, itt lakunk a közelben. Van egy pajtám, ahol a munkásaim laknak, s most épp üresen áll. Ha van kedved, aludj ott. Van víz, áram, mosógép. – mondta a férfi, továbbra is vidáman.

– Köszönöm szépen. Kedves tőled. Oké, szeretnék élni ezzel a lehetőséggel!

Simon, a sofőr elmagyarázta merre kell mennem, majd továbbállt.

Hamar megtaláltam a pajtát. Könnyű volt kiszúrni, hiszen csak pusztaság és szántóföld vett körül. És ott volt a mosógép is az előszobában, ami igen nagy kincs, ha vadkempingezel már pár hete. Így hát kimostam, főztem egy tésztát és pihentem egy nagyot. Másnap Simon a házigazda megkért, hogy segítsek neki szétszedni a konyhát a pajtában. Pont ráértem, úgyhogy nekikezdtünk. Egész délelőtt dolgoztunk, délután pedig elvittük a szétszedett bútorokat egy másik fészerbe. Simon felesége felajánlotta, hogy átvisz kocsival a zötykölődős út első felén  egy menedékházig. Szerencsére nyitva volt a viskó, s bent tudtam aludni, mert a késő esti orkán és jégeső nagy kárt tett volna  sátramban és a felszerelésemben.

Olyan izgalmas volt ez az egész Nullarboros téma. Tisztára Indiana Jonesnak éreztem magam. Égett bennem a tűz, hogy folytassam az expedíciót. Abban bíztam, hogy a következő estére kiérek a főútra az első állomáshoz, Balladoniához. Azt tudtam ezekről az állomásokról, hogy 100-200 kilométerenként húzódnak végig a sivatagos szakaszon. Tankolni lehet, és jó drágán vízhez és főtt kajához lehet jutni. Már a szemeim előtt lebegett, hogy elérem Balladoniát, találkozni fogok kalandorokkal és együtt ünnepeljük meg a szilvesztert.

Az év utolsó napja más meglepetést tartogatott számomra. A földút, amin haladnom kellett végig göröngyös volt. Bár széles volt az út, nem találtam egyetlen kis sávot sem, ahol sima felületen gurulhatnék. Zötty, zötty, zötty. Ez ment órákon keresztül. Közben a vizes ballonom kilencszer esett le hátulról, én pedig kilencszer kötöztem vissza. Ismét ideges és feszült lettem, egyre borzalmasabb lelki állapotba sodortam magam.

– Miért jöttem erre? Miért kellett a rövidebb, de bizonytalanabb utat választanom? – Elkezdtem hibáztatni és szidni magam. Beletettem magam egy idegesség-spirálba. Aztán kiborult a bili. A köves, sziklás, poros földúton belementem egy kikerülhetetlen pocsolyába, elcsúszott az első kerék, és elestem. Totál sáros lettem én is, a bringa és a táskáim is. Ez volt a pont, amikor megálltam és felszólaltam: Ebből elég!

A pocsolya

Letámasztottam a bringám, leültem az út szélére, s meditálni kezdtem. Figyeltem a légzésem. Tudtam, hogy változtatni kell a lelki állapotomon különben teljesen bekattanok. Rászenteltem az időt, hogy visszatérjek békés önmagamhoz. Tudtam, hogy képes vagyok rá. És ekkor megszületett bennem az elhatározás: Az elkövetkező napok összes kihívását emelt fővel köszöntöm és nem csak végigtekerek a Nullarboron, hanem ez lesz életem legzseniálisabb expedíciója. Ebből az elhatározásból neveztem el a  expedícióról készített 8 részes videó-sorozatomat Zseniális Nullarbor Expedíciónak.

A katasztrofális útviszonynak köszönhetően csak 50 kilométert tudtam haladni. Amikor láttam, hogy már nem fogom elérni az állomást, Wikicamps segített szállást találni. Kis kitérőt kellett tennem, hogy elérjem a misztikus nevű Nanambinia házat. Úgy nézett ki az udvar, mintha a Mad Max filmbe csöppentem volna. Roncsautók, magára hagyott romos épületek, kitört ablakok, leszakadt vakolatdarabok és lim-lom mindenfelé.

kép: http://aussiegeolidays.blogspot.com/2015/03/nanambinia-station.html

Odaléptem a bejárati ajtóhoz, s lenyomtam a kilincset. Nyitva volt. Beléptem. Egy poros előszoba fogadott, jobbra tőlem pedig egy kisszoba, aminek a közepén egy megvetett ágyat láttam, azon pedig egy legalább 100 éves női ruha feküdt.

– Szellemház! Mondtam magamban csodálkozva. Ehhez hasonló helyen sem szilvesztereztem még soha.

Kimentem rőzsét gyűjteni, bedurrantottam a kandallót, főztem egy tésztát a konyhában. Érdekes élmény volt. Kicsit féltem is. Szerencsére nem jöttek a szellemek. Másnap korán felkeltem, s elhagytam a helyet, s dél körül kiértem végre a főútra, ahol egyből észrevettem a Balladonia roadhouse-t. Megnéztem magamnak, mit tud az állomás. Találtam egy tusolóhelyiséget, ahol 5 dollárt kellett bedobni a tusoló automatába. Az egyik helyiségben, ahol a takarítóeszközöket tárolták találtam egy magányos zuhanytálcát, és egy működő slagot. Nem volt senki a közelben, gyors lemostam magamról a előző napi gyötrelmeket. Majd végre ismét aszfalton folytathattam az erőpróbát.

Hosszú még az út…

16 napot tekertem még a semmi közepén, mire elértem az első várost: Cedunát. Egy nap kivételével minden nap igen komoly szembeszéllel, és legyek hadával kellett megküzdenem. Azt mondta pár ausztrál lakos, hogy a Nullarborban nincs semmi látnivaló, csak végtelen pusztaság az egész. Ez nem igaz. Telis tele van élettel a pusztaság. Naponta találkoztam pókokkal, kígyókkal, kengurukkal. A naplementék és az éjszakai csillagos ég pedig annyira magával ragadóak, hogy amikor rájuk pillantottam, olvadozni kezdett a szívem.

Nagyon sokat tanultam az úton, külön könyvet írhatnék a megéléseimről. Megtapasztaltam, milyen jellemformáló, ha kőkemény kihívásoknak vetem magam alá. Az expedíció végére meglepően erős hit és bizalom alakult ki bennem. Megtanultam bízni magamban és az életben. Többször életveszélyes helyzetbe kerültem az időjárás miatt. Végig erős szél fújt, s mivel nem voltak fák, csak bokrok és csermelyek, alig tudtam szélvédett sátorhelyeket találni. Előfordult, hogy éjjel fel kellett kelnem, mert úgy felerősödött a szél, hogy ha a sátorban maradok, akkor széttépi azt teljesen az ítéletidő. Ilyenkor felvettem a fejlámpám a fejemre, összecsomagoltam, és visszaültem a bringámra. Addig tekertem a csillagos ég alatt, amíg megfelelő méretű bokrot nem találtam. Egyszer pedig úgy szakadt az eső, hogy beázott a vízhatlan sátram. Reggelente mindig hálát adtam az életnek, hogy túléltem az éjszakát és még egy napot kaptam ajándékba.

A megpróbáltatásoknak és a kalandoknak, illetve a vadregényes tájnak köszönhetően szellemem szárnyalt, lelkem ragyogott, testem magas energiaszinten pörgött. 19 nap alatt simán be tudtam volna fejezni a küldetést. Csakhogy nem akartam, maradni szerettem volna még a természetben, távol a civilizációtól, emiatt még egy napot az isten háta mögött töltöttem.

Aztán elértem az első várost. Berongyoltam a szupermarketbe, vettem egy csomó gyümölcsöt s úgy bekajáltam, hogy megfájdult a hasam :). Este elbújtam a város szélén egy parkban pihenni, másnap továbbálltam. Valami hajtott előre, eszembe sem jutott, hogy több napra megálljak. Innentől kezdve dél felé tartottam. A szembeszél követte az útvonalam, továbbra is feltartóztathatatlanul fújt, tán még erősebben, mint idáig. Változtatnom kellett a tervemen, visszafordultam kelet felé a főútra. Ekkor már a konyhabútor pakolós napot leszámítva 35 napja tekertem megállás nélkül. S még 600 kilométerre voltam Adelaidetől. Ebben a városban szerettem volna több napot pihenni.

Visszakanyarodtam inkább a főútra, hogy minél hamarabb célba érhessek. Aztán az egyik nap hatalmas szélviharba keveredtem, szerencsére egy város szélén. Beszaladtam a benzinkútra segítségért.

– Hová tudok menekülni ebben az ítéletidőben? – Kérdeztem.

Egy bácsi, aki meghallotta a kérésem, mondta, hogy a helyi focipálya gondnokaként dolgozik. Van ott egy öltöző helyiségbe, ahol aludhatok. Beült a kocsijába és elvezetett a közeli sporttelepre. Pár percet tekertem csak, mégis rommá áztam. Beköltöztem az egyszerű épületbe, kicsit kitakarítottam, hogy otthonosabb legyen, majd aludtam egy nagyot. Másnap úgy döntöttem, hogy befejezem a tekerést, stoppolni fogok Adelaidig. Úgyis megfájdult a térdem, jelezte a testem, hogy “jól van Adikám, szép teljesítményt csináltunk, ideje pihenni.”

Visszamentem a benzinkútra, ahol előző nap kaptam a segítséget, és addig vártam, amíg egy nagy lakókocsi be nem parkolt tankolni. Leszólítottam a sofőrt, megkérdeztem, hogy merre felé tart. Kiderült, hogy ugyanarra, mint én. Családjával kirándul Ausztrália körül már jópár hónapja. Szívesen venné, ha vele tartanék egy ideig.

– Milyen kegyes vagy hozzám, Mindenség. – Merengtem magamban mosolyogva, s innentől kezdve 3 napig Roddal, elbűvölő kislányával és feleségével együtt utaztam.

Roddal nagyon sokat beszélgettem. Pont az a téma foglalkoztatta, mint engem. A megérzés. Intuíció. Hogyan hallgassunk a szívünkre? Hogyan engedjük magunkat vezetni belső iránytűnk által? A sivatagban gyakran megtapasztaltam, hogy mennyire hasznos azonnal cselekedni a belső hangomra hallgatva. Most, 10 hónappal Ausztrália után ugyanígy gondolom. Azt is megtapasztaltam,hogy nehéz feladat állandóan jelen lenni és a külső körülmények és hatások ellenére a szívem által engedni magamat vezetni.

Sydney felé

Rodéktól feltöltődve, kipihenten váltam el Adelaide előtt. Azon tűnődtem a város felé biciklizve, hogyan lehetséges, hogy olyan emberrel hoz össze a sors, akinek teljesen ugyanaz iránt érdeklődik, mint én. Úgy tűnik, igaz, hogy befolyásolni tudjuk az életünk történéseit. Hatással vagyunk arra, hogy mi fog velünk történni a jövőben. Nem teljesen, részben. Vagy teljesen, még ha nem is vagyunk ennek tudatában? Erre a kérdésre nem tudok, vagy inkább nem merek válaszolni. Ha történetünk minden egyes másodpercének születése belőlünk fakad, az azt jelenti, hogy sokkal hatalmasabbak vagyunk, mint azt valaha is gondolnánk. Milyen érzés lehet tudatában lenni isteni önvalónknak? Hogyan lélegeznék ekkor? Hogyan érzékelném az életet? Mi változna a mindennapjaimban, ha magamévá tenném ezt az érzést? Ha kijelenteném: “Igen! Bátran vállalom önmagam. Szélnek eresztem láncaim. Vagyok, aki vagyok. Én vagyok minden, aki vagyok. Minden létező vagyok. Egy vagyok mindennel.

Érdekes dolgok ezek. Adelaideben Warmshowes-es szállást intéztem. 3 éjszakát töltöttem a tetszetős kisvárosban. Szállásadóim tanácsára meglátogattam a South Australian Museum-ot. A hatalmas épületkomplexumban majd egytucat különböző kiállítást tekintettem meg. A földszinten található mélytengeri halak tárlattal kezdtem, majd a világ emlősei kiállításon keresztül eljutottam az aboriginalok életét és spiritualitását bemutató termekbe. Több órán keresztül faltam magamban az érdekességeket. Emlékszem kiskoromban nem szerettem múzeumba járni, mert tök unalmasnak tartottam őket. A múzeumokról alkotott negatív véleményem szertefoszlott az SA múzeumban. Legszívesebben beköltöztem volna egy hétre az épületbe, hogy mindent alaposan tanulmányozhassak. Volt egy olyan terem is, ahol terráriumokban a különböző típusú ősemberek koponyáit lehetett megtekinteni. Ez mellett pedig mikroszkópokkal lehetett kristályokat vizsgálni. Több órát bóklásztam a kiállítások között, estére értem csak vissza a szállásomra.

Adelaideből a Great Ocean Road-on keresztül tekertem el Melbournig. Erről az útszakaszról azt rebesgették az ozzik (ausztrálok), hogy Ausztrália legszebb partszakasza. Volt mit látni, nem mondom.

Melbournebe érve érdekes fordulatot vett az utazásom. Idáig nem volt jellemző, hogy magyarokkal találkozok. Melbourneben viszont szülővárosomból, Tatáról elköltözött barátomnál, Rékánál lakhattam pár napig. Nem is gondolnátok, milyen szuper magyarul beszélni, beszélgetőpartnerem kultúráját jól ismerve történeteket egymással megosztani. 3 napot pihentem, töltődtem és lazultam Rékával és férjével Imivel. Köszi szépen a vendéglátást nektek, örülök, hogy találkoztunk :).

Vipassana és magyar népitánc

Rékáéktól hamar el kellett köszönnöm, mert  kezdődött a 10 napos vipassana elvonulás, amire Csillag bátorítására jelentkeztem még december közepén. Idő híján vonatra kellett szállnom, majd Sydney mellett ismét egy kedves magyar embernél, Zolinál kötöttem ki. Zoli rég óta él Ausztráliában, s munkája mellett fontosnak tartja a magyar hagyományokat és kultúrát ápolni. Cserkésztáborokat vezet, népitáncolni jár, sőt megtanított, hogy kell kirakni a Rubik-kockát.

A Vipassana elvonálásnak Blackheat nevű település ad helyet immár több, mint 25 éve. A várostól távoli, erdő széli meditációs központba érve gyönyörű kert, szép kilátás és meghitt légkör fogadott. Annyit tudtam, hogy az esemény alatt egyáltalán nem szabad beszélni és hogy egész nap meditálni fogunk.

Kilátás a város széléről

Igazából a felszínen ennyi is történt. Amint kitöltöttem a regisztrációs lapot, életbe lépett a némaság. Mindezt 8 és fél napig. Kerülni kellett a szemkontaktust is, a férfiak és nők el voltak választva egymástól. Minden reggel 4-kor megszólaltak az ébresztő gongok, és menni kellett az 50 embernek helyet adó főterembe. Napi kb. 10x meditáltunk. Valamikor 2 órát, valamikor egy órát. S 3x lehetett enni a közösségi konyhában vegetáriánus ételt, reggel, délben, és este hatkor. A meditációk nem irányítottak, magunknak csináljuk végig, miután megkaptuk a pár perces utasításokat. Kezdő és haladó meditáló emberkéket is szívesen látnak a Vipassana központok, akár Magyarországon is.

“A Vipassana – melynek jelentése: úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak – India egyik legősibb meditációs technikája, amit több mint 2500 évvel ezelőtt univerzális bajok ellen szolgáló gyógyírként, mint az élet művészetét kezdték tanítani. A meditálók a gyakorlással fokozatosan elérik, hogy életüket úgy lássák ahogyan az van és nem úgy ahogy látni szeretnék. Kiegyensúlyozottságot, emelkedett egykedvűséget érnek el, amit az életben jelentkező nehéz helyzetekben is képesek lesznek fenntartani. Ennek megfelelően az olyan negatív viselkedési formák, mint feszültség, harag, irigység, félelem és türelmetlenség fokozatosan leépülnek és helyükbe olyan pozitív minőségek lépnek, mint kiegyensúlyozottság, nagyvonalúság, elfogadás és türelem.”

“A Vipassana önmagunk átalakítása az önmegfigyelés révén. A test és tudat mély összekapcsolódására fókuszál, és úgy tapasztalható meg közvetlenül, hogy fegyelmezetten figyelemmel kísérjük a test életét alakító testérzeteket, amik állandó összekapcsolódásban vannak a tudattal és meghatározzák annak működését. Ez a megfigyelésen alapuló, a tudat és a test közös gyökeréhez vezető, önfelfedező utazás az, ami a tudat szennyeződéseit feloldja, és szeretettel és együttérzéssel teli, kiegyensúlyozott tudatot eredményez.” forrás: https://www.hu.dhamma.org/index.php?L=8

Az egyik fontos tapasztalásom, hogy napról-napra egyre jobban éreztem magam. Biztos vagyok benne, hogy az összes belső szervem tisztult és gyógyult. Pihent a testem, a lelkem, az agyam a szellemem és a szenzoraim is. Ja és az összes elektronikus eszközt le kell adni a kezdés előtt a raktárba.
Bár a tisztánlátás, a valóság meglátása a célja e technikáknak, nekem több, intenzív spirituális élményem is volt az ittlétem  alatt. Már a második nap az egyik meditáció alatt megjelent lelki szemeim előtt egy roppant fényes arany színű egyiptomi hieroglifákat tartalmazó kőoszlop. S ott ragyogott a szemem előtt több percig. Még most, ahogy ezeket a sorokat írom is könnyen fel tudom idézni. Az első három nap a technika ráhangolódásáról szól, a negyedik naptól kezdtük el ténylegesen a vipassanat gyakorolni. S a 9. nap második felétől lehet ismét beszélgetni, ami úgy tűnt, hogy sok embernek nagyon hiányzott, mert amint feloldották a tilalmat, mindenki azonnal elkezdett sztorizgatni. Én élveztem a némaságot, csak akkor szólaltam meg, amikor kérdeztek. Örülök, hogy részt vettem az elvonuláson. Tapasztalás által bölcsebbé váltam. Bátran javaslom mindenkinek, aki érdeklődik saját maga = a világ működése iránt.

A nulladik nap, a regisztráció ideje alatt szóltam a rendezőknek, hogy szeretnék egy fát elültetni a központ területén. A tizedik napra az egyik rendező intézett is egy szép banksia fát. Megkérdeztem a meditáló társaimat, hogy lenne -e kedvük csatlakozni a faültetéshez, mire sokan jelentkeztek is. A fát Panna-nak neveztük el. A páli szó bölcsességet jelent.

Pannácska és a meditálók

A tanfolyam helyszínéről még elmentem kirándulni a Kék Hegyhez (Blue Mountain), majd visszatértem Zoli házához.

A következő napokban egy szép állatkertet látogattam meg, este pedig Zoli elvitt egy magyar közösségbe, ahol népitáncoltak a magyarok. Otthon nem igazán rajongtam a népzenéért és a népitáncért. Sydneyben viszont, távol Magyarországtól elég rendesen megérintett az élőzene, az egyedi ritmus, a székfoglalós játék és a körtáncok.

 

Aztán az utolsó 3 napra beköltöztem Sydneybe, ahol folytatódott a magyar kaland.
Megismerkedtem Emőkével, aki tanárnő Sydneyben. Hajóval elmentünk az Operaházhoz, ahol egy vegaburger után vezetett túrán vettünk részt az Operaházban, ami egy mérnöki remekmű.

Aztán Erzsébet is hozzánk csatlakozott,  és bemutatták nekem Sydney pár érdekes látványosságát, amihez érdekes történelmi beszámolókat is kaptam bájos, tanult idegenvezetőimtől.

Este Emőke bemutatott a családjának és meghívtak egy thai étterembe vacsorázni, sőt még ajándékot is kaptam tőlük. Másnap pedig elhagytam a kontinenst, ami nagyon szívemhez nőtt. Átrepültem Új-Zélandra, ahol sikerült megint honfitársakra lelni.

Hosszú lett a bejegyzés, pedig a felét sem írtam le a történeteknek. Intenzív három hónapot éltem meg Ausztráliában. Hálás vagyok, hogy sok időt tölthettem magamban a természetben, és a vipassana elvonuláson. Jobban megismertem magam a 3 hónap alatt, bölcsebbé és tapasztaltabbá váltam. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Új-Zélandtól zen buddhistaként minden pillanatot a jelenlét békés vizén töltöttem. Továbbra is előfordult és még elő is fog fordulni, hogy hibázok, ami annyit jelent, hogy letérek az Útról. Elfogadom magam annak, aki vagyok s élvezem az utazást, a tanulást, ami életem végéig tart. Vagy még tovább…

Adorján

Támogatónk az Evobike

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.