California dreaming

Előszó

Álom, vagy valóság? Ki tudná megmondani, mi az igazság? Bár felkeltünk reggel az ágyból, vajon nem egy éber álom folytatódik, elterelve a figyelmünket a létezés valóságától? Csak mert súlya van, mint a fájdalomnak a szívben, vagy könnyed mosolyként szánkra hajlik, megszépítve a legszigorúbb arcot is, még nem jelenti, hogy tényleg létezik. Mint a fontos szavak, amik nem érnek el a fülekhez, ki lettek mondva, de nem lettek befogadva. A múltban lebegnek valahol, elvesztve jelentőségüket, mit képviseltek, mikor megszülettek. De a helyüket elfoglaló újak ismét valósnak, igaznak és fontosnak hatnak, szüntelenül egymást követve, egymásból kinőve, ahogy az öreg tölgy törzséből is az ágak sarjadnak. Felismerjük-e őket keletkezésük pillanatában, vagy ők vezetnek minket gondolatainknál és érzelmeinknél fogva, hatást gyakorolva a kapcsolatunkra emberekkel, állatokkal, növényekkel, tárgyakkal és mindennel, ami bennünket körbevesz. Bennünket!!! Azt, aki benn vagyunk és nem azt, akit kívül képviselünk. Mert belső hitünk szerint védjük kifelé az igazunkat, vitába szállunk, sértünk és sértődünk, jutalmazunk és elveszünk, a sajátunkhoz mérve ítélkezünk, szeretjük, nem szeretjük, jó-rossz, igaz-hamis, stb. Ebből látszik miért olyan fontos jól megválasztanunk a forrást, amiből a bent, s általa a kint is ered.

ítélet

De az igazságnak és a valóságnak miért lenne szüksége védelemre? Tán nem süt a Nap akkor is valahol, ha nálunk éjszaka van épp?  Miért ragaszkodunk a véleményeinkhez? Miért nem hagyjuk, hogy csak legyen és történjen az élet?

Az illuzórikus én olyan valósnak tűnik az elme számára, hogy még gyilkolni is képes, ha ütközik a vélemény. Nézz csak körül, az egyre élesebben jelentkező ítélkezés már Európa utcáit is sorozatosan ritkítja. Egy metróban elrejtett bomba, savval és késsel hadonászók, teherautóval a tömegbe hajtók. Mind a saját igazukat védik, cserébe pedig gyűlöletre uszítják a másik oldalt, akik reakcióikat egyedül arra alapozzák, hogy „de hát ő kezdte”, harcolnunk kell ellene.  Óvodában még elmegy ez a mondat, de amikor életek felett ítélkezünk, már igencsak torz valóságot szül ez a „megoldás”. Hihetetlen, hogy nem vesszük észre, a történelem hogyan ismétli önmagát, nem csak egyéni szinten, de globálisan is. Újra és újra bele esünk ugyan abba a hibába, a nézeteinkkel való azonosulásba és ennek a mindenáron történő megvédésébe. Elsiklik rajtunk a létezésből fakadó tapasztalás nevelő szándéka, mert nem hagyjuk, hogy Ő irányítson. Pedig ha valaki, hát Ő tudja a frankót. És miből tudni, hogy neki van mindig igaza? Abból, hogy sohasem bizonygatja. A lét csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, velünk, vagy nélkülünk, szabad akaratunkra bízva, miként rendelkezünk magunk felől. Ezért olyan nehéz felismerni az univerzális igazságot, mert mindig ott lebeg előttünk, ahogy a levegőt és az ürességet sem látjuk, vagy fogjuk fel, de nélkülük nem létezhet egyetlen létező sem. Egy pohár víz nem olthatná a szomjunkat, ha a pohárban nem lenne hely a víz számára. A pohár lényege tehát nem magában a pohárban rejlik, hanem az űrben, amivel rendelkezik. A megvilágosodás, azaz tisztán látás nem csupán egy opció az emberiség fejlődésében, hanem szükségszerűen bekövetkezendő irány. De az, aki letagadja, vagy épp akarattal keresi, sohasem találhat rá, mert mindig új ruhát ölt, miközben mégis ugyanúgy néz ki. El kell jönnie a pillanatnak a látszólag “véletlenek” által, vagy a sok keresés közben, amikor felismerjük, hogy megérkeztünk, és már nem kell sehová mennünk és semmit keresnünk, mert amit kerestünk mindig is ott volt és van bennünk. Ismerek olyanokat, akik úgy hiszik elkapták a mindent tudó bölcs kígyó farkát, mégis tovább keresnek, és vontatják magukat, ezért szemléletük és kutatásuk mindig más és más tárgyra irányul. Én is ilyen voltam. Amióta az eszemet tudom (ez a kifejezés is milyen érdekes, hisz szintén azt mutatja, hogy az eszünkkel és a gondolatainkkal azonosítjuk az életünket, persze tévesen) mindig kerestem a dolgok mélységét. Ha elfogyott a levegőm, egy időre a felszínre jöttem lélegzetért, majd újra alámerültem a miértek hatalmas óceánjában. Ám idővel feltettem a kérdést, miért ne maradhatnék lent, ameddig csak szeretnék? Így hamarosan kopoltyúm nőtt és a légszomj már nem kényszerített a felszínre. A szabadságnak ez az új felismerése és megtapasztalása azt is magával hozta, hogy a miértekre keresendő válaszok nem folyamatosan vadászandó célpontok maradtak, hanem bármikor elérhető fix igazságokká váltak. De már ez sem érdekel. Csakis úszni szeretek ebben az óceánban, nem elkülönítve magamat egyetlen alkotó elemétől sem. És hogy mi az igazság? Kit érdekel, ha úszhatok bennük.

Ha hal lennénk, a vizet úgy érzékelnénk, mint emberként a levegőt. Semmiként. Nem foglakoztatna, hogy nélküle képtelenek vagyunk élni. Ha ezt megfordítjuk tehát, épp úgy lehetőségünk van megfulladni a felszínen, mint lélegezni a víz alatt. Az aki, képes elhinni és apránként megtapasztalni, hogy ez megtörténhet, annak el fog jönni az idő, amikor tényleg meg is történik. A pozitív szemlélet, pedig azt biztosítja, hogy ne a megfulladás, hanem a lélegzés váljon valóra. Ez a bizonyíték, hogy a gondolatnak önmagában nincsen teremtő ereje, csakis a tapasztalással együtt tudnak bármit is létrehozni. De gondolatra is szükség van, mert az tartja össze a tapasztalásnak helyet adó üres teret. Mint ahogy a víznek segítsége a pohár, ha inni használjuk. Tudom, ez az egész sokakat nem érint meg (még) és semmit nem látnak az itt leírt szavak mögött, de én (vagyis az, aki vagyok) hiszem, érzem, és már tudom is, hogy ez mindennek az iránya. Minden ebből fakad, és ha meg szeretnénk tanulni igazán élni, meg kell ismernünk az élet igazi „szabályait”. A létezés nem egyenlő az élettel és az élet nem egyenlő a létezéssel. A létezés történik, ha felismerjük, ha nem, de az élet csak akkor válik életté, ha a létezésünkbe tudatosságot viszünk. A Földünk és az egész univerzum ennek az iskolának a helyszíne időtlen idők óta és mi azért születünk ide, hogy tanuljunk. Mondanám, hogy türelmesen vár ránk, hogy leckéről leckére egyre többet tudjunk, de se türelem, se tudás nem létezik a valóságban. Mi a valóság egyáltalán?

Mi a valóság?

Csakis vanság van, a többit már mi adjuk hozzá az álmainkkal, hitünkkel és cselekedeteinkkel. Az egyetlen törvény, ami mindent magában foglal, és ha ezt követjük, egyszerűbben érünk célba, mert felismerjük, hogy az út maga a cél. Úszni az óceánban anélkül, hogy külön válnánk tőle. Az óceán mi magunk vagyunk. Minden egyes pillanat a cél, amiben élni kikezdhetetlen nyugalmat biztosít. Minden könnyűvé válik, többé már nem akarunk elmenekülni egyetlen helyzet elől sem, amiket rendszerint megismétel az élet számunkra egészen addig, amíg meg nem tanuljuk általuk a ránk vonatkozó leckét. Tudjátok, karma.

Mint érző lény, hiányzik sok, az életemben átélt pillanat épp úgy az utazásomhoz kapcsolódó élmények átélésének pillanatai is, amiket más és más helyekhez, ízekhez, emberekhez köt az emlékezetem. Szeretnék visszamenni Dushanhoz, a szerb barlanglakóhoz, vagy a török merhabához, grúz mulatsághoz, meg ahhoz a szép örmény lányhoz, iráni pompához, a tadzsik hegyekben lakó családhoz, vagy Pakisztánban a Himalájához, Indiában a dolgok súlytalanságához, a nepáli Annapurnához, burmai buddhákhoz, bangkoki éjszakához, egy tál maláj főtt ananászhoz, Balin a cseh szörfházhoz, egész Ausztráliához, Új-Zélandon a folyók sodrásához, a japán fényképáruláshoz, hawaiion a türkiz hullámokhoz és éles sziklákhoz.

De hiányuk mellett tudom, hogy minden csak egyszer történhet meg úgy, ahogy történik. Ezek közül semmit sem találnék már úgy ott, ahogy az bennem él. Kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Boldogságomat nem kötöm semmihez, mert a boldogság a mindentől való függetlenségben rejlik. Azt is tudom, hogy most sokan legyintenek, – ugyan miről fecseg itt ez a gyerek, honnan is tudhatná, nekem mi jelenti a boldogságot? Ha esetleg pont te vagy, aki ezt a kérdést felteszi magában, azt is kérdezd meg, hogy Te magad tudod e? De ne keverd össze az örömmel, bármi is érkezzen válaszként, mert az öröm pillanatnyi, míg a boldogság örök. Így varázsolja mindazt édes emlékké, ami keservesen fájhatna is. A hiány érzetét újabb kalandra hívássá formálja, a jövő kétségét erősebb hitté kovácsolja, a jelent pedig tiszta élményként adja ajándékba.

Hagyni a létet áramolni az élet számtalan megnyilvánulásán keresztül, azt gondolom, nem lehet ettől közelebb kerülni az igazsághoz.

Ajánlom azoknak, akiknek fontosabb az „igazság”, mint a békesség, valamint a családom összes tagjának otthon és itthon is.

San Francisco

Hawaiiról három órás repülés után, az oaklandi reptéren várt rám unokatestvérem Kathleen és férje, a derék Shawn. Sohasem találkoztam még velük azelőtt, de már vagy egy éve kapcsolatban voltunk és szerveztük a találkozást. Nagybátyám Gyurkabá, 56-os magyarként emigrált Kaliforniába és élete végéig itt is élt. Feleségétől Margot-tól két lánya, Kathleen és Silvia már itt születtek. A klasszikus értelemben vett távoli rokonok nagy szeretettel fogadtak, én pedig gyermeki lelkesedéssel ugrottam fejest egyből a frissen körül ölelő családi élményekbe. Ó mennyivel másabb repülést követően úgy megérkezni egy új országba, hogy már várnak és nem kell egyből útra kelni, farkasszemet nézve az összes új kihívással, miután összeszereltem a biciklit. Apránkén fogyasztani azért jóval egyszerűbb és ha van rá lehetőségem, már ezt választom.

Az első két hétben Kathleenéknél laktam és nem is csináltam egyebet, mint családoztam, pihentem, főztem és előző bejegyzésemet írtam. Majd elbicikliztem San Franciscoba, a világ legliberálisabb városába.

Az 1-es út végig a part mentén halad, dimbes-dombos és jól kifárasztott mire a célegyenest jelentő Golden Gate hídra ráfordultam.

Innen már nem volt messze a bázis. Silvia egyik kedves ismerőse, Julie fogadott be néhány napra. A város szabadszelleműsége már rögtön másnap reggel megmutatta magát.

Julie anyukája az ajtóban állt, amikor készültem kilépni az utcára. Hogyléte felől érdeklődtem, amire meglepő választ adott az őszülő, szelíd tekintetű hölgy.

– Köszönöm remekül, épp az autót takarítottam. És nem fogod elhinni, de a csomagtartóban egy zsák füvet találtam, ezt nézd! – és már lóbálta is a nagy pakk marihuánát. – Ki tudja, mióta lehet ott, első ránézésre jó öregnek tűnik, – mosolygott huncutul. Na, de majd megkérdezem a gyerekeket. – Legyen szép napod, mondta még kacarászva, amíg a bringámat kitoltam.

Nagyi elég laza, gondoltam, de kaliforniában legális a fű fogyasztása, így annyira azért mégsem olyan különleges dolog békésen pöfékelő emberekket látni az utcán, mint más országokban. Nem sokkal később újabb szokatlan dologgal találkoztam, rögtön miután befordultam a harmadik keresztutcába. San Franciscoról köztudott, hogy itt él a legtöbb azonos nemhez vonzódó ember. Ezt jól mutatták az házak ablakában lengedező szivárvány lobogók, amik végig ki voltak tűzve az villanyoszlopokra is, sőt még a gyalogos átkelő is színesen pompázott, fesztiváli hangulatot kölcsönözve a környéknek.

Valahogy az élet Kaliforniát választotta számomra a különleges családi találkozások helyszínéül. Keresztszüleim fia, Peti a napokban érkezett otthonról a szilikon völgybe egy állás interjúra. Amíg az eredményre várt ő is San Franciscoban volt, úgyhogy ez idő alatt szinte végig együtt lógtunk. A csávó eléggé ott van sör témában is és a városnézést kicsit felturbóztuk itt ott extra korsókkal. Én rendkívül élveztem a bandázást, de Petire egészen az utolsó napig ránehezedett a jövőjének kérdőjele, már ami az új munkahelyét illeti, mert a döntéshozók azt hihették, hogy az oscar díj átadáson vannak és az izgalmakat a végsőkig fokozták a „boríték” kinyitásával, ami a fullos állás nyertesét rejtette. Öt percenként nézegette a telefonját, feszülten várva a jackpot csilingelését, egy pozitív email formájában.

“mikor hívnak már ba…a m.g???” 🙂

Eközben egy másik izgalmas esemény is készülőben volt, mert az öregem hamarosan látogatást tervezett az itteni családhoz, persze arról nem tudott, hogy én is itt vagyok. Meglepetésnek szántam a közeledő találkozást, ezért maximális hírzárlatot kértem mindenkitől, aki kapcsolatban volt vele és tudott a hollétemről. Ez egyre bonyolultabbá vált, ugyanis majd egy hónapot kellett titokban eltöltenem Sebastopolban és Santa Rosában, míg ő bátyámat kérdezgette, mit tud rólam, nem e épp arra csavargok amerre ő is készülődik.

Az Alcatraz

Az utolsó San Franciscoban rám virradó reggelen Peti azzal keresett, hogy megkapta az állást, irány a város és a sörözők. Ráadásul előző nap egy Tesla tesztvezetést is lefoglaltunk, szóval ez a nap is izgalmasnak ígérkezett.

ez a rendszám még hitelesebb lenne a bringámon 😛

A Santa Rosába vezető visszaúton már biztosan tudtam, hogy nagyon különleges időszaka jött el az utazásomnak. A valóságom nagy forgatókönyv írója ismét bámulatosan göngyölíti a történetet, amiben én vagyok a főszereplő. Hogy lehetséges, hogy épp itt és most történnek sorra azok a családi találkozások, beleértve Petit is, amiket oly sokáig nem adott meg az élet?  Egyszerre ismerhetem meg mindazokat, akiktől a távolság eddig elválasztott, miközben valakivel meg épp ez a távolság teszi lehetővé, hogy találkozzak.

Közel…

…s, távol

Santa Rosa

Santa Rosában élő unokatesóm, Silvia lovakkal foglakozik. Tizenöt kedves négylábú poroszkál a hatalmas birtokon, ahol mindig elkél a segítség. Nekem meg jól esett a munka, kicsit újra visszacsöppenhettem a dolgos hétköznapok nyújtotta rendszerhez. Amit csak tudtam rendbe tettem a rencsen, kerítést újítottam, akadályokat festettem, székeket mostam, de legtöbb időt a lovak között töltöttem.

Casanova a holdat nézi

Ezek a nyugalmat árasztó állatok komoly citrom termeléssel, (ami egyes póniknál inkább nokedlire hasonlít 🙂 ) vannak megáldva, amit rendszeresen össze kell szedni és elszállítani. Ezt azonban nem úgy kell elképzelni, mint valami kellemetlen feladatot. A birtok távolabb van a várostól, ahová a zaj és az izgága hétköznapok már nem érnek el. Ellenben minden kényelmet és nyugalmat megad ahhoz, hogy amikor majd elhagyom, érezzem a hiányát. Olyan békés itt az élet, mint kevés más helyen.

Négy évszak

Silvia és Tico

Ezért nagyon megszerettem és a lócitrom szedést semmivel sem éltem meg kellemetlenebbnek, mint egy Hawaii-i strandon való időtöltést, pálmafákkal, türkiz tengerrel és bársonyosan meleg homokkal. És ennek a felismerésnek nagyon, de nagyon örültem. Tényleg tudok az lenni, aki mindig is szerettem volna, az ember, akinek ha sz@rral is kell foglalkoznia, akkor is jól tudja érezni magát. 🙂

Lake Tahoe

Fater érkezéséig még valamivel több mint egy hét volt, ami pont elegendőnek ígérkezett, hogy addig elbicajozzak a varázslatos Tahoe tóhoz. Így hát letettem a lapátot, befejeztem még amit Silvia rám bízott, lovat és nyerget váltottam, majd négy nap múlva, kétezer méteres magasságban, már South Lake Tahoenál gurultam Mighty Voyagerrel.

Egy találkozásnak köszönhetően két éjszakát Robynál és M-nél töltöttem. Roby vett észre és jött oda hozzám, mert felkeltette érdeklődését a bringám látványa. Két éve  ugyanis átszelte egy montain bike-al Amerikát, Portlandtől-Portlandig, a nyugati parttól a keletiig. Így nem volt ismeretlen előtte az, amit csinálok, könnyen szót értettünk a kezdetektől és ezt csak erősített a mindkettőnkben meglévő fotózás szeretete. Roby kétség kívül az egyik legügyesebb fotós, akivel eddig találkoztam. Nagyon inspirálóan hatott a fényképező kattogtatós énemre.

Roby

A szomszédban lakott a tesója, a kellemes megjelenésű Melody, akinek férje az Anderson család egyik gyereke. Azé az Anderson családé, akik közül a soron következő lányt születésekor Jamie-re kereszteltek. Ezt a két nevet összerakva megkapjuk Jamie Andersont, a számomra oly kedves snowboard sport méltán koronázott királynőjét, többszörös X-Games és olimpiai bajnokát. Nem akárhová csöppentem már megint és a kellemes társaságban szívesen maradtam még egy teljes napot, mielőtt elindultam volna a tavat körbetekerni.

M, azaz Marie, én és Roby

Reggel M sürgetve hívott a Havenly Valleyre néző teraszukra, hogy megmutassa a kerítésnél reggelijét komótosan fogyasztó medve urat. Amíg figyeltem a nem mindennapi eseményt, mellettem Melody farkas-husky keverék kutyája lógatta a nyelvét a kellemes reggeli napsütésben. Házi vadállatokkal körbevéve, egy ilyen helyen és emberekkel, érzéseim a szürreálishoz közeli irányba terelődtek és már csak azt vártam mikor lép elő a fürdőszobából David Attenborough.

illusztráció 🙂

A tó körül

A Tahoe tó majdnem akkora, mint a Balaton, nyugati partja Kaliforniához, a keleti pedig Nevadához tartozik. A Sierra Nevada hegységben lévő sötét vízfelület távolabbi környezetében sípályák, közelében pedig olyan vityillók vannak, amik minden képzeletet felül múlnak. Még Sydneyben vagy San Franciscóban sem láttam ilyen gazdagságot, hiába tartják őket a világ legdrágább városai között számon. Az óriás fenyvesek közül ki-ki bukkanó épületek mellett nem tudtam csak úgy elhajtani. Formájuktól és ötletességüktől csak az tetszett a jobban, ahogy bele illeszkedtek a környezetükbe.

(a galériáért kattints bármelyik képre)

A tó simogató érintése, hűvösen frissítő volt akárhányszor mártóztam meg benne. A folytonosan változó környezet nem engedte soha, hogy egy pillanatra is más irányba kalandozzanak a gondolataim. A mindent elárasztó édes fenyőillattal nem tudtam betelni. Portugál kerekezésem alkalmával éreztem csak ennyire erősen ezt a fákból áradó gyönyört. A kerek sziklákon sokszor megpihentem és csak néztem a tavat, ahogy lágyan ringatózott az érces hegyek ölelésében. A borongós ég pedig felhőit széttárva engedte a Napsugarakat megcsillanni a mélykék vízen.

Két nap alatt kerültem meg a tavat és kötöttem ki ismét Robyéknál még egy éjszakára. Tovább viszont nem maradhattam, igyekeznem kellett vissza Santa Rosába, mert az öregem pár nap múlva érkezett és elég messze voltam a lócitromos háztól, ahol még egy gyors esküvőt is lezavartunk, mielőtt apa megjött.

A visszaút teljes három napja igazi öröm bicajozás volt. Szinte háztól házig bringa úton csapathattam, amit idefelé valamiért csak részleteiben találtam meg. Na meg 2000 méterről tengerszint közelire kellett eljutnom és nem fordítva. Egy alkalommal viszont jól megtréfált a keskeny út, mert teljesen benőtte a szúrós vadszeder, ezért át kellett másznom egy kerítésen, hogy irányban maradhassak.

A szó is elakad a könnyes szemek alatt

Szeptember 11-én délután 5 körül fordult be az autó a rencsre benne Margott nénivel, Kathleennel, egy akkor még ismeretlen harmadik hölggyel és az apámmal. Ekkor már nagyon izgultam, amihez hasonlót réges-régen éreztem utoljára. A szobámban zárt ajtó mögött lapítottam kezemben egy kis kamerába suttogva, hogy mi zajlik épp, a tágas konyhában pedig a rendes kamerám forgott eldugva a kávéfőző mellett. Persze mindenki be volt avatva és kidolgozott tervvel vártam lesben a pillanatra, amikor végre leültetik őket a hosszú repülő út után. A welcome italt én voltam hivatott felszolgálni miután nesztelenül kisétálok rejtekemből. Bentről hallottam, ahogy a kocsiból kiszállva, tört angollal üdvözli apum Silviát és ez a hang pingponglabdából kosárlabdát dagasztott a gyomromban. 27 hónapja nem láttam az apám és még csak nem is beszéltünk ez idő alatt, mert ő nem egy nagy internet guru és talán, mert mindketten tudtuk, hogy jól van ez így. Bátyám volt a kapocs közöttünk, aki rendszeresen tudósított mindkét irányba. De az utolsó másfél hónapban csak annyit mondott faternak, hogy már egy jó ideje nem vagyok elérhető. Ez nem egyszerű feladat, amikor egy apa a fiánál, a másik fia után érdeklődik, akit több mint két éve nem látott és, aki közben a Föld kétharmadát átbiciklizte. Mint ahogy az sem lehetett egyszerű feladat, hogy Kathleenék ne szólják el magukat a reptértől másfél órás autóút alatt, hogy már itt tanyázok egy jó ideje.

Amikor bejöttek a házba először a szobájukat mutatták meg nekik, amihez el kellett menniük az ajtó előtt, aminek a túloldalán álltam, maximálisan az akció sikerére koncentrálva, miközben nagyon, de nagyon izgultam. Aztán Margot néni hamar kicsalogatta őket a konyhába a megbeszéltek szerint, de fater nem ült le a tervezett helyre, amivel veszélybe sodorta a saját meglepetését. Mindegy, már nem bírtam tovább a szobában maradni, kinyitottam halkan az ajtót és kiléptem a folyosóra alig pár méterre a konyhától. A falhoz simulva kúsztam ki egészen a két helyiség találkozásáig. Ott megálltam még pár másodpercre, mert kilesve az állásomból láttam, hogy apa ott áll ahol majd nekem kellene, így észre fog venni, mielőtt sikerülne egészen közel lépnem hozzá. Bízva abban, hogy még helyet változtat, vagy legalább megfordul elkezdtem vissza számolni magamban, mire a folyosó másik végén valaki kilépett a mosdóból. Ildikó volt az, apukám barátnője, akivel még sohasem találkoztam és fogalmam sem volt róla, hogy a mosdóban van, ám most egyszerre elég bizarr helyzetben találtuk magunkat, egymástól úgy nyolc méter távolságra. Ő, ahogy észrevett megtorpant, én meg a mutató ujjamat a számhoz emelve jeleztem neki, hogy egy hangot se, és meg se mozduljon. A visszaszámlálás háromnál járt és tudtam, hogy ha nem lépek elő, mínusz egynél sikítás következik, ami a teljes lebukást fogja jelenteni. Úgyhogy a kamerát magamról a konyhára fordítottam és kisétáltam vállalva a fél sikert. De mint az ókori békés bennszülött szigetlakók, akik nem látták a hajókon feléjük tartó megszállókat, fater sem vett észre, hiába álltam már alig két méterre vele szemben. Miközben végig rajta tartottam a szemem és a kamerát, ballra kezdtem kikerülni a köztünk lévő konyhapultot. Ekkor figyelt fel a mozgásra. Még két lépés és már teljesen magamon éreztem a pásztázását, de még mindig nem esett le neki, hogy ki közelít felé. Annyira nem számított a látványomra, hogy kellett hozzá egy kis idő mire eljutott hozzá mi is történik éppen.

– Ádi, te vagy az??? Ezt nem hiszem el. Tényleg te vagy az? Hááát ez hihetetlen. De hooogy???

– Hát így.

Megöleltük egymást, úgy hogy majd kiugrott a szívem és nem is nagyon tudtunk megszólalni még egy darabig. Majd kinyitottam a hűtőt és kivettem belőle két sört, hogy felszisszenjen bennünk a szó és elillanjon a szemünkből a pára…

A következő két hetet végig együtt töltöttük, amire az elmúlt húsz évben nem volt példa.

Vissza Friszkóba

Szinte mindent közösen csináltuk, reggeltől estig. Elmentünk együtt a Muir woods óriás fenyőit megnézni, meg Point Reyeshez is.

Ösvény a Muir Woodshoz

Szarvasbak a háremével Point Reyesnél

Apa és Ildikó

Majd a Golden Gate körül ólálkodtunk, mielőtt még San Francisco utcáin sétáltunk volna.

A Golden Gate, háttérben Friszkóval

Kathleen és Silvia

Egy klasszikus kép a Cablecarról

Lejtő

Egymást követték a családi vacsorák és sztorizgatások. Kathleen hihetetlen alapossággal szervezett meg mindent, ahogy azt a különleges magyar borkóstolót is, aminek helyet adó pincészetet és szőlőt a Sonoma völgyben tokaji szőlőtőkéről alapított Haraszthy Ágoston, százhatvan évvel ezelőtt. Ez volt Kalifornia első borászata, ami azért elég komoly cím figyelembe véve, hogy a kaliforniai borvidék ott van a világ élvonalában.

Buena Vista

Csapos, tölts!

Aztán megint csak vacsorák és kellemes családi összejövetelekkel folytatódtak a napok.

Ballról: Margott, Mia, Kathleen, Meghan, Shanw, Bridget, Beatrice, apa, Ildikó, Silvia, én

Yosemite

Kalifornia roskadásig van ámulatba ejtő helyekkel, valamiért a nagy tervező különös figyelmet szentelt a Föld ezen részének kivitelezésére. Ezek közül is talán a legelképesztőbb a félelmetes hirtelenséggel magasba törő szikláknak és óriás vízeséseknek otthont adó, 748.000 hektáron elterülő Yosemite nemzeti park. Harmadik fő résztvevője az évmilliók óta tartó gigantikus műsornak a nagy vörösfenyők. A hátborzongató méretű gránitfalakat kétmillió évvel ezelőtt a jégkorszakban tüsténkedő gleccserek karcolták bele a felszínbe. Az 1984-ben világörökség részének nyilvánított park 95 %-a ma is vadonnak számít, amit bárki érezhet, aki beteszi a lábát erre a lenyűgöző helyre.

A Yosemite völgy, ahol régen a jégfolyam művészkedett

Az El Capitan

Sziklamászó ereszkedik a Yosemite vízesésnél

A három napos kirándulás első napján a Tükör tóhoz túráztunk fel, ami nyár végéhez közeledve kevés vízzel volt feltöltve. Nem tudom, hóolvadáskor milyen lehet, de hogy így is bomba volt az nem vitás. Ha van a fáknak személyisége, akkor itt a bölcs és hatalmas buddhák laknak körbevéve néma szerzetesekkel, akik mohának, fűnek, vagy virágoknak álcázzák magukat.

(a válogatott gelériáért kattints bármelyik képre)

A tiszta vizű források a meditáció kezdetét és végét jelző csilingelő csengők, a magasból zúduló nagy víztömeg a háttérben szüntelenül zúgó harsona, míg a tavak kioltva minden hangot a csengők és harsonák találkozásai, tükrözve a lélek tisztaságát. Aztán patakká alakulnak és szépen erőt gyűjtve majd a szikláknak ütközve újra elindulnak betöltve az örök körforgás törvényét, hogy egyszer majd újra csengők, vagy harsonák lehessenek.

(már tudod mi a dolgod, katt)

Második nap a Glecier pointhoz mentünk fel, így a szentélyt, amit előző nap lentről láttunk most alkotója szemszögéből figyelhettük meg, fentről a magasból. Felsorolhatnám az összes nagy kaliberű jelzőt, mint óriás, hatalmas, elképesztő, hihetetlen, lélegzetelállító, stb. egyikkel sem tudnám visszaadni azt, ami ez a hely. Meg még vár rám a Grand Canyon, úgyhogy nem is akarom ellőni az összes írott puskaporom, de a máshol folyóknak minősülő, itt mégis patakok, ház méretű kövekre helyeznek fel busz méretű egész fatörzseket, mintha csak gyufaszálakat pöckölnének arrébb unalmukban. A felhők vonulása árnyjátékot vetít a völgyre és a hegyekre, teljessé téve a Hamletti jelentőségű színdarabot.

 (türelem! némelyik nagy felbontású panoráma betöltése több ideig is eltarthat)

Szerettem volna még napokat itt tölteni, de apáéknak véget ért a kiruccanás, és két nap múlva repültek vissza.

A családfa-mily

Ebbe a két napba viszont még belefért egy szép faültetés. Margott néni kertjében még a nyár elején dőlt ki egy szilvafa, amit pont ideje volt pótolni. Így adott volt a feladat és, hogy valamivel kifejezzük köszönetünket a sok kedvességért, amit kaptunk, életútjára indítottuk Family-t a puha kaliforniai földben.

(faültető galéria)

Family a vérszilvafa

Ez volt a leghosszabb megállóm utam során, de mint mindennek ennek is eljött a vége. Miközben ezt a bejegyzést olvassátok, Mighty Voyager valahol az 1-es úton gurul  Mexikó felé a kaliforniai napsütésben.  Apa pedig ma lett 76 éves legény, Isten éltessen, otthon találkozunk.

Külön köszönet Kathleennek, Shawnnak, Silvianak és Margot néninek
UI.: Nyári Krisztián kalandor barátunk és támogatónk, motoros balesetet szenvedett, Törökországba menet Szerbiában. Kérlek benneteket, kedves olvasók, pozitív gondolatotokat tápláljátok akár ismeretlenül is felé, gyógyulása érdekében. Köszönöm hozzátartozói nevében is.

Szeretettel, Szalag

2017. október 01.

Santa Rosa 33.400km

Korábbi bejegyzéseket itt olvashatjátok.
Hozzászólásaitok sokat jelentenek számunkra 
és nagyra becsüljük őket. Ne tartsátok vissza! 😉
Valamint, ha bárki kedvet érez angolra fordítani 
ezt az írást, jelezze segítő szándékát. 
A google fordító még mindig csak egy gép...:)

California dreaming” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szia Adam,
    lattam a posztod a LA-i Magyarok FB oldalan. Szallast sajnos nem tudunk biztositani (pedig szivesen hallanank a bicajos-vilagjaros es fotos sztorijaidrol – mint lelkes amator fotosok es meginkabb amator biciklistak :), de ha meg itt vagy LA-ben, es esetleg program-ajanlatra van szukseged (elkerulve a nagyon klise LA-helyeket, akkor nyugodtan keress meg FB-on (Susie Rath McMahon, Los Angeles/Sunland). Csak “izelitonek” pl. vannak nagyon jo kis (mountain)bike utak (https://www.mtbproject.com/directory/8007306/los-angeles )
    vagy par “hidden” gyongyszem Malibu strandjai kozul : https://www.youtube.com/watch?v=hX5ux9FxZk8

  2. Bár az FB-n már írtam, de a nemzeti parkban készített képeid lélegzet elállítóak! És mivel a kép csak törtrészét tudja visszaadni a valóságnak, így el sem tudom képzelni, mekkora élményben lehetett részed, amikor ott voltál. Lesz mit mesélni az unokáknak! 🙂 További jó utat mindkettőtöknek!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.