A pénz nem boldogít

Előszó

Hányszor hallottuk már a sokak száját elhagyó közhelyt, hogy a pénz nem boldogít. Bólogatunk is ilyenkor helyeselve, véleményünket határozottan kifejezve. Majd nyúlunk pénztárcánk után, hogy kifizessük az éttermi számlát, mert mosogatni elég otthon. A pénz mellett szépen beállítva az éppen esedékes számlák, víz, gáz, villany és persze az internet, hiszen tartani kell a lépést a világgal. De legalább szombat van és este buli, lehet felejteni, holnap meg még egy teljes nap, hogy nem kell munkába menni. Vagy buli helyett a gyerekekkel megnézzük azt az új filmet a moziban, amiben olyan egyszerű az élet, mindenki szabad és a kutya a házból a kertbe szalad. Mi is vele, most nem kell pénzt keresni, csak a jegyet kifizetni. De négyen vagyunk és drága a mozi, havi egyszer talán még valahogy ki tudjuk két fizetésből hozni. Hazafelé gyorsan a tesco felé kanyarodunk, mert a héten akciós a trapista sajt, ezerötszáz helyett most csak ezer egy kilo. Pont egy óra munka díja az a kilo trapista, a pénz nem boldogít… ha van, ha nincs. De akkor mi?

Ezt a bejegyzést a pénznek ajánlom, ami annyira mélyen gyökeret vert az emberi társadalomban, hogy sokszor fontosabb szereppel ruházzuk fel, mint magát a boldogságot.

Illúziót kergetni soha véget nem érő folyamat

Japán epilógus kicsit hosszabban

Szapporó már úgy másfél órára volt mögöttünk, Szilvi is velem tartott Hakodatéig, ezért a többes szám. Széles volt a járda azon tekertünk, szép idő volt, huszonöt fok lehetett és napsütés. Egyszer csak úgy száz méterre előttem valamin megakadt a szemem. Amikor odaértem a látszatot felváltotta a bizonyosság, valaki elhagyta a pénztárcáját. Mikor felvettem a langyos aszfaltról olvasatlanul is látszott, hogy nagyon sok pénz van benne. Míg valamilyen azonosító után keresgéltem a bőr fakkokban, akaratlanul is csilingelt egyet fejemben a számológép, mert a szépen elrendezett bankók saccra 250-300 ezret nyomtak Jenben. Ez kb. egy havi fizetés itt, forintban olyan 700 ezer. Egy év utazás az eddigi költésemet alapul véve. Kezdett izgalmassá válni a helyzet, mert semmi olyan okmány nem volt a tárcában, ami alapján a gazdáját meg lehetett volna találni.

Most mi legyen, kérdeztem Szilvit? Egy rakat pénz van benne. Körül néztünk, de sehol nem láttunk senkit. Üres volt az utca az úton sem járt autó. Aztán a messzeségben, abban az irányban amerre mi is haladtunk, egy biciklis alak lassú távolodása tűnt fel. Mint egyetlen lehetséges alanyt, célba vettük és miközben csökkent a távolság közöttünk próbáltuk kitalálni, hogyan deríthetnénk ki, hogy ő e a gazdája az egy évnyi utazásnak a zsebemben. Egy pontgyűjtő kártya volt az egyetlen dolog, ami kapaszkodót nyújtott, és már a kezemben is tartottam, mikor beértük a mackónadrágban tanyabájkot, (amit it mamacsárinak hívnak), vidáman kormányozó emberkét. – Szumimaszen, szumimaszen! – Állítottam meg az igencsak meglepődött figurát és mutattam neki a kártyát. Pár másodperc kellett neki, hogy megérkezzen az üzenet és felfogja mi történik. Elvette a kártyát és vizsgálni kezdte, majd hamarosan fel is ismerte.

-Hoo, arigato gozaimas, arigato gozaimas, hajlongott serényen és örvendezve. Eléggé el lehetett varázsolva, mert nem kapcsolt, hogy akkor más is hiányozhat a kifordult melegítőnadrág zsebéből. Pantomimezni kezdtem hát, hogy kicsit segítsek neki, mert biztos még mindig nem lehettem benne, hogy tényleg az övé a vaskos buksza. Kb. harmadik nekifutásra az arcán lévő értetlen vigyort felváltotta a rémület, ami akkor következik be, amikor rájövünk, hogy valami nagyon fontos dolgot hagytunk el. Kapkodni kezdett a bicikli kosara felé, turkált a zsebében és szerintem el is felejtette pár másodpercre, ami neki órák lehettek, hogy ott állunk mellette, úgy megérkezett hozzá a tehetetlen ijedtség. Ekkor oldalzsebemből előhúztam a tárcát és odanyújtottam neki. Még a zsebénél meg is paskoltam az ember combját, és mondtam, hogy legközelebb jobban vigyázzon, ha már ilyen sok pénzzel krúzolgat nagy lezseren. Értetlenül, de kissé megnyugodva nézett rám és még arra sem volt ideje, hogy egy újabb arigato gozaimast lefuttasson a rendszeren, mi már ott sem voltunk. Amikor visszanéztem láttam, hogy félrehúzódva számolni kezdte a bankókat, de hiánnyal nem kellett szembesülnie. A nap süssön rád!

Innentől csendben hajtottunk tovább, inkább örültem, meg egy kicsit nem is, hogy a helyére kerültek a dolgok. Az agyam gyarló gondolatgyártásba kezdett, amit egészen amíg tartott, intenzíven figyeltem. A következő párbeszédek hangzottak el én és Én közöttem.

  • Lehet mégsem az övé volt, csak megjátszotta. Meg kellett volna tartani, hiszen nagy szükséged van pénzre egy ilyen utazás közben.
  • Szerintem meg egyértelműen az övé volt. Eddig is elboldogultam kevés pénzből, ezentúl is meg lesz mindenem, amire szükségem van.
  • Az lehet, de gondolj csak bele, nem kéne napokat szánni olcsó repjegy vadászatra, amikor repülnöd kell. Meg bármit ehetnél, nem kéne az árakat sem figyelni a boltban, vagy akár másokat is meg tudnál hívni. Sőt hotelbe is mehetnél aludni, nem folyton ingyen helyeket keresni, ahová a sátrat felverheted.
  • Hagyjál már! Ha millióim lennének sem élnék máshogy. Szeretem amit csinálok és ahogy. Sok mindenre megtanított így utazni és hálás vagyok érte. Hol lennék, ha mindig mindenért egyszerűen csak a pénzt hívnám segítségül ahelyett, hogy kihívásokkal nézek szembe. Már néhány hónap után véget ért volna az utazás, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
  • De, de… új bicajt vehetnél, még jobbat, mint ami most van.
  • Ettől minek jobb bicikli? Két éve nyúzom és 32.000 km óta mindenféle hiba nélkül gurul alattam. Kicsit ugyan már megkopott a fénye, de így még jobban tetszik, mert minden egyes kopás emlékeztet valamire.
  • Akkor felajánlhattad volna valakinek, akinek szüksége van rá.
  • Pont ezt tettem.
  • Nem hiszem, hogy az övé volt. Akinek ennyi pénz van a zsebében, az nem biciklivel jár és főleg nem egy melegítőnadrágban.
  • Honnan tudod, hogy nem e az össze megtakarított pénzét vette épp ki a bankból, mert a fia beteg lett és a gyógyítására kell a pénz?

Ezek a gondolatok váltakoztak a fejemben, de közben mindvégig tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Hagytam ugyan az egómat érvelni és mindenféle trükkös dolgot kitalálni, de mindig felül tudtam kerekedni rajta. Örültem a sikernek, amikor teljesen elfogyott az ereje. Olyasmi érzés volt, mint amikor egy tisztelt ellenfelet “győzünk le” és harag helyett kézfogással válunk el egymástól. Nagyon érdekes volt figyelni, mi mindent ki tud találni, csak hogy ő kerüljön ki „győztesként” a megmérettetésből. Az anyagi kísértés ilyen fokát, amikor ekkora a tét, még soha nem tapasztaltam meg addig. De minden jó, ha jó a vége, sikerült kisöpörni az önző gondolatokat, ami nagyon jó önfejlesztő gyakorlat volt.

Zen szerzetes takarítja az egyik szentélyt Kiotóban

Két és fél nap alatt értünk el Hakodatéba, ahol a vasárnapi templomi összejövetelre voltunk hivatalosak. Megígértem, hogy ott leszek, még mikor két hete arra jártam és Fuji sensei családjánál vendégeskedtem. Még akkor kértek meg, hogy ha lehet, beszéljek majd pár percet az utazásomról. Templomban még sosem volt alkalmam beszédet tartani és kicsit furának is éreztem a dolgot, de belementem, hiszen miért is ne, zarándoklatról beszélni belefér a kereszt alatt. Igazából bármiről beszélni belefér a kereszt alatt. Nem hinném, hogy Jézus rossz szemmel nézne a legmeredekebb történetek miatt is, ha az őszinte. Ellenben a dogmákat biztosan nem szívleli annyira…

Köd száll fel az energiát adó szélturbináktól, a híd már tiszta…

Persze azért alkalomhoz illő momentumokat idéztem fel az egybegyűlteknek, amit egyesek bóbiskolva, mások pedig érdeklődve hallgattak. Majd az egész programnak egy közös ebéddel lett vége, ahol Fuji sensei a társaság nevében egy borítékot nyomott a kezembe. Ezt azonban másnap estig nem bontottam ki, de Szilvi később elmondta, hogy amíg beszéltem, egy kis kosár indult útjára, amivel gyűjtésbe kezdtek. Jó tett helyébe ne várj semmit, úgy lesz igazán nagy a meglepetés…

Délután Miho sannal és Szilvivel fordultunk egyet a városban, hogy beszerezzem a Japán facsemetét, amit a templomkertben terveztem elültetni. Egy szelíd gesztenyére esett végül a választásom, ami két óra múlva már a helyére is került egy családias ceremónia kíséretében.

Fuji sensei még egy táblát is kipingált ügyesen, amit a felesége kotort elő a fészerből.

Az alcímet már én írtam rá, (nem kérek zacskót) 🙂

Majd Miho san, Szilvi meg én felmentünk a templom mögött lévő hegyre és onnan búcsúztattuk ezt a tökéletes napot. Ez a búcsú egyben Hakodátétól és Hokkaido szigetétől való búcsúmat is jelentette, valamint minden mástól, amit az itt töltött csodálatos idő adott. Másfél hónap után érkeztem meg Honshura, Japán fő szigetére.

Miho san, Szilvi meg én

Hakodate

Viszlát

Honshu

Omában rakott le a komp, Honshu legészakibb városában. Aznap már csak egy közeli onszenig tekertem majd miután kipancsoltam magam, rögtön a fürdő mellett tábort ütöttem. Másnaptól a keleti parton terveztem menni egészen Tokióig. Viszont egy kanyart benéztem, pont azt, amelyik a part felé ágazott. Amikor észrevettem, bár még nem volt késő visszafordulni, mégis tovább tekertem a hegyek felé, ami a sziget közepén húzódik, észak-déli irányban. Gondoltam, majd később térek le a part felé, hiszen sehova sem sietek. És ha már egyszer így alakult, titkos hegyi onszeneket fogok felkeresni újonnan átírt útvonalamon. Két nap múlva jutottam el az elsőhöz, aminek létezéséről egy japán bringás csoport segítségével szereztem tudomást. Koordináták is voltak hozzá, így csak követnem kellett a térképen megjelölt pontot. Mégsem volt olyan egyszerű, mert, ahogy közeledtem nagyon meredekre váltott alattam az út és kezdett beesteledni. A szél sem fogta vissza magát, de aztán rátaláltam a helyre egy sípálya tövében. Vihar készülődött és sehol nem volt normális sátorhely a környéken, ezért még mielőtt áthűlt testemet a meleg vízbe mártottam volna kikunyeráltam magamnak egy konténert a sípálya aljában, amiben gyorsan felhúztam a sátramat.

Pályaszállás

Pályaszállásomról aztán átsétáltam a fürdőbe, ami igazi áldás volt egy kemény nap után. Egy kis szauna, jakuzzi, na meg kinti forró vizes csobbanás és elgémberedett végtagjaim újra mozgásba lendültek. Következő eldugott onsenhez újabb két napot kellett tekerni egy másik hegyre fel, de sajnos hiába kerestem az adott koordináták alapján, mégsem volt ott. Ilyen egy igazi titkos onszen gondoltam magamban, miközben a sűrű susnyásban próbáltam csapást vágni magam előtt. Mikor visszakommandóztam a műútra a bringámhoz épp egy autó kanyarodott lefelé a meredek szerpentinen. Leintettem ahogy mellém ért és kérdezgettem a sofőrt, hogy tud e bármit a titkos fürdőről, aminek valahol itt kellene lennie.  Kiderült, hogy rossz koordinátákat kaptam és máshol van, de egyben azt is megtudtam, hogy van egy másik onszen két kanyarral lentebb. Bár az nem vad, hanem kiépített, üsse kő, jó lesz az is, egyeztem meg magammal, eleget kalandoztam mára. A környező hegyekben termálvíz tört fel a legkülönbözőbb helyekről, amiről a távolból is jól látható kénes gőzök árulkodtak, mielőtt még örökre belevesztek volna az ég kékjébe. A látóhatárt pedig hófoltos hegyek zárták le a vadvirágos réteken túl.

Honshu jóval sűrűbben lakott része Japánnak, mint Hokkaidó, de azért így is sikerült gyér forgalmú utakon közelednem Tokió felé. Csak Japánra jellemző, hogy a legtöbb házhoz szépen ápolt kert is tartozik, még a nagyvárosokban is. Sokszor álltam meg gyönyörködni a virágokon és a természet utánozhatatlanul sokszínű és formájú megnyilvánulásán, aminek nagyon szépen viselik gondját az itt élő emberek. A különlegesen tisztelettudó attitűd megjelenik a kertekben is, nemcsak az egymás közti kommunikációban és viselkedésben.

Tele “pocakú “méhecske hagyja magára a labdavirágokat

Árad a nyugalom, amit nem pénzen vásárolnak, hanem megteremtik a semmiből és ápolják törékeny mivoltát. Talán nem is jártam eddig ilyen országban, ahol ennyire minimális szerepet tulajdonítottak a pénznek, ellenben az igazi értéket jól ismerik, és nem zavarja őket, hogy pénzben ezek nem kifejezhetők. Japán misztikumát őrzik a hagyományok, de idegen, aki nem ide született csak nagyon keveset érthet meg belőle. Mégis e kevés is izgalmassá és vonzóvá teszi ezt a kultúrát, mert olyan ügyesen van felkínálva, mintha a titkos tanítások egy ritka, ősi könyvét vettük volna a kezünkbe.

A titkok leggyakrabban a szemünk előtt zajlanak

A zen templomban

A mágnes vasúton (sinkanszen) 300 km per óra feletti sebességgel közlekedő vonatok egész Japánt átszelik, néhol több vonalon is. Az egyik ilyen vonalat követtem már napok óta, úgy tűnt egy felé van dolgunk.

Sinkanszen és biciklis

Már jócskán elmúlt ebédidő, ideje volt megállni és enni valamit. Egy kis temetőre és parkjára lettem figyelmes, amit alig lehetett látni az útról úgy körbevették a nagy lombos fák. Csak amikor egész közel értem láttam meg, hogy a temető felett a lépcsők egy gyönyörű nagy fatemplomhoz vezetnek, ami felett egy magas kapu volt haranggal. A kertben éppen egy kertész tüsténkedett, létrájáról igazgatott egy nagyobbacska bonsait.

Rajta kívül más nem volt a környéken, így gondoltam felkötözöm a függőágyamat a harang alá, mert nagyon adta magát a hely, egy jó délutáni pihenésre.

Már túlvoltam az ebédemen és félálomban hintáztam, amikor egy buddhista szerzet állt meg alattam és mosolyogva kérdezte, hogy vele tartok e vacsorázni. Ezek szerint elaludhattam és elrepült az idő. Mondtam neki, hogy mindjárt csatlakozok, csak még előtte megnézem a templomot belülről is. Bólintott és már ott sem volt. A templom első látásra is nagyon réginek tűnt, viszont szép állapotban volt. A japán építészetre jellemzően össze volt kapcsolva más épületekkel is, ami a belsőnek izgalmas teret kölcsönzött. Olyan volt, mintha megint kisgyerek lettem volna, aki könnyen el tud veszni a családi ház egyik szobájában. Rendesen kirándulni lehetett egyik helységből a másikba. Rajtam és az arany Buddha szobron kívül más nem volt ott, így végképp otthonosan éreztem magam, amiből aztán megszületett az elhatározás, hogy itt szeretném tölteni az éjszakát.

Felkerekedtem hát megkeresni a szerzetest, hogy megkérdezzem a tervemről. Nem messze találtam rá 5 másik emberrel, egy ház mellett, kint az udvaron. Inkább tűnt kerti partinak a szitu, mint komoly meditálásnak, ami épp olyan szimpatikus volt számomra, mint pár perce még a mély spirituális érzés, ami a templomban töltött el. Kaja, pia az asztalon és ahogy leültettek már szisszent is egy jó hideg sör, kezdődhetett a bemutatkozás. Közös nyelvként papírt és ceruzát használtunk és nagyon jól elboldogultunk ezzel a módszerrel. Még mielőtt holdat, csillagokat, ágyat, lecsukott szemet és kérdőjelet rajzoltam volna a templom felé mutogatva, a házigazda, Takatoshi san rukkolt elő a tervével, miszerint van egy vendégszobája, amit szeretne felajánlani. Sokáig nem gondolkoztam a dolgon, már mutattam is a hüvelykujjam az égnek, ők meg nagy nevetés közben szisszentették a következő kört.

Így történt, hogy kerti partiba csöppentem, egy buddhista szerzetessel, egy vadásszal, egy kertésszel és még további három emberrel, akiknek nem derült fény a foglalkozására. 🙂 Szavamra mondom fergeteges jó mulatság volt, aminek következményeként másnapra is ott maradtam. Kezdésnek felrotakapáltuk Takatoshi san kertjét, majd a templomban meditáltam és a környékén lófráltam nagy békében.

Takatoshi san és kertje,

Késő délutánra tempura parti volt behirdetve az előző esti helyszínen. A tempura ázsiai étel. Mindenféle zöldségek vannak palacsintatészta szerű kulimászba mártva és olajban kisütve. Ezúttal csak ketten voltunk Takatoshi san meg én, bár néha egy-egy nagy nevetés hallatán a lánya és a felesége is kijött a házból, utána járni jókedvünknek. Sikerült is mindig nekik, mert kacarászva mentek vissza nézni valami őrült japán tv show-t. Hamarosan eleredt az eső, de ezzel a tempura partinak még közel sem lett vége. A jó házigazda elvezetett rejtekhelyére, amiben hatalmas hangfalak, sörcsap, egy japán színésznő posztere a falon, egy csomó szerszám, egy lemezjátszó és régi bakelitlemezek voltak. A sörözés mellett papírhajtogatás is programon volt, mint egy jó kézműves műhelyben. A jelmondat, hogy once in a lifetime, azaz egyszer az életben úgy kétszáznegyvenháromszor hangzott el angolul és japánul is. Ichi-go ichi-e. És milyen igaz, mert Led Zeppelinre origamizni Japánban valószínű tényleg nem fogok többet. Az aznapi rövid videoért kattints ide, vagy a képre:

,nameg a féltve őrzött kincse

Fukushima és a cunami

Folytattam utamat a főváros felé és hamarosan elértem a tengerpartot vele együtt pedig a 2011-ben bekövetkezett földrengés és cunami, hatalmas rombolását elszenvedő Fukushimát és környékét.

Mivel már 6 éve történt a balhé, úgy gondoltam semmi nyomát nem fogom látni a pusztításnak. Ismerve a japán mentalitást és munkaszellemet, feltételeztem, hogy hipp hopp rendbe kapták a környéket. Rosszul gondoltam. Két napon keresztül tekertem a katasztrófa sújtotta övezetben, ami nagyjából 200 km-t jelent. Ezalatt mindenhol munkagépeket láttam sok százat, ezret, mert még mindig nagy erőkkel dolgoznak, hogy visszaállítsák az eredeti állapotot. Sok helyen az utak le voltak zárva, vagy nem is volt út, mert elmosta a víz.

Esküszöm először arra gondoltam, hogy mostanában történhetett megint valami, amiről nem értesültem, de nem. El sem tudom képzelni mi lehetett itt, amikor jött a szökőár. Hiszen hat éve dolgoznak gépek százai és emberek ezrei és még mindig úgy néz ki a hely, mint egy óriási építési terület.

A parttól sokáig lapos a táj, nincs semmi, ami megállíthatta volna a helyenként 39 méter magas vízfalat, ami feltarthatatlanul nyomult előre és bár közeledett a húsvét, mégsem kérdezte meg, hogy szabad e locsolni? 16 ezer ember halt meg, 2500-at pedig eltűntnek nyilvánítottak a végső felmérések alapján. A fő probléma mégsem ez volt, hanem a parta épített atomerőmű meghibásodása és néhány reaktorának a leolvadása.

A károsodás következtében hatalmas mennyiségű radioaktív szennyezés került a levegőbe, földbe és a tengerbe. Ez egy bizonyos szakaszon még most is messze túl van az egészséges értéken. Sosem jártam még hasonló helyen, nagyon különleges érzések fogtak el ez idő alatt.

Láttam szellemvárosokat, amikben megállt az élet, házakat, amik épen maradtak, de mára fák nőnek ki belőlük. Ezekre a környékekre még nem értek el a munkagépek. Ezek még mindig a legkritikusabb részek, ahol volt egy húsz km-es szakasz, ahol bicajozni sem engedtek. Egy furgont stoppoltam le és miközben mentünk, az út felett egy két helyen nagy Geiger-Müller számláló mutatta a sugárzás mértékét.

Örökre megváltoztatott sok mindent ez a katasztrófa, ami tisztán érezhető volt. Azt hisszük olyan sokat tudunk és hatalmunk van dolgok felett.  Ami részben igaz is, de összevetve ekkora erővel, szinte semmivé töpörödik össze a naaagy emberi mindent tudás. Gondolj csak bele, az itt leírtak mindössze egy arra bicikliző ember élménye és tapasztalása 6 évvel a történtek után, mert akkor pár percre megmozdult a Föld. Ami globálisan is kihatott mindenre és bizony még az idő múlását is kis mértékben befolyásolta, mert a bolygónkat kimozdította a forgási szögéből, miközben a többi körülöttünk keringő égitest a helyén maradt.

A Hold bűvöli a Földet

Azért akadnak érintetlen tájak is a part mentén, ahogy haladunk dél felé. Egy napra Tokiótól találtam rá a mesebeli félszigetre és egy vendégeket már nem fogadó onsenre, ahol a tulajdonos engem mégis elszállásolt egy éjszakára. A régi hotel épületében már évtizedek óta nem lakik más, csak Takahiro san és anyukája. Az egyik emeleti szobát kaptam meg, ami az öbölre nézett. Kedvességükért cserébe fotókat adtam neki.

Tokió

Tokió a világ legnagyobb városa lakosságát tekintve, mégsem venni ezt észre. Egész kellemes helynek mondanám, egyáltalán nem zsúfolt. Az indiai fővároshoz, Delhihez képest, kis túlzással egy észak magyarországi település. Ezt teszi a jól megtervezett infrastruktúra.

Tokió részlet 1

2

Mondjuk metróval nem utaztam és állítólag ott van a tokiói káosz eldugva, mélyen a föld alatt. Azért az utcákon is lehetett látni csudaságokat, mint pl. ezt a felemás csizmába öltöztetett sétáló kacsát a pórázon.

Elsősorban az amerikai vízumért jöttem ide, mert ESTA kérelmemet elutasították előzőleg. Természetesen, ha már itt voltam pár helyet megnéztem és a fénykép bizniszt is újra beindítottam. Viszont tettem egy fogadalmat magamnak, vagyis, hogy amint meglesz a száz ezredik jenem a fényképekből, abbahagyom, lévén hogy a pénz nem boldogít és nem szerettem volna rutint csinálni az üzletből. Ha pénzről van szó hajlamos az ember könnyen előnytelenül változni és ezt nem akartam. Jobb elkerülni a pénz csinálás mókuskerekét és a birtoklási vágy felébredését, ami kéz a kézben járnak egymással. Elég annyi, ami fedezni tudja az igencsak leszűkített igényeimet. Kevesebb igény kielégítésére kevesebb pénzre van szükség, ami több szabadságot tesz lehetővé. Tulajdonképpen munka helyett, az érte nem megkapott pénzen szabadságot vásárolok ingyen. Többre tartom ezt, mint a tárgyakat, amiket birtokolni szoktunk. Aztán, ha jobban megnézzük nem is mi birtokoljuk őket, hanem azok minket, mert azért, hogy előteremtsük rájuk a pénzt, dolgoznunk kell. Félre ne értse senki, nem a munka az, amit ezzel el szeretnék kerülni és nem is a pénzt tartom ellenségnek. Nagyon is szeretek hasznos dolgokat végezni, mert az nemesít, csak a fölösleges munkát találom értelmetlennek. És kövezzetek meg érte, de úgy gondolom, hogy jelenleg az emberiség munkavégzése kb. 80%-ban haszontalan, és ha haszontalan, akkor káros is. Értékes energiákat pazarolva őrlünk mag nélkül egy hatalmas gépezetben, egymásnak feszítve kenés nélkül a kerekeket, amik hiába csikorognak keservesen, nem halljuk meg őket. Ködbe vész a jajgatás.

Rosszul van az arány beállítva, mi meg elfogadjuk ezt, mert elfelejtettünk hallgatni saját belső főnökünkre, aki pedig sokkal jobban tudná, mivel és mennyit kell foglalkoznunk. Helyette kizsákmányoló kényurak parancsaira, robotként hajtjuk igába a fejünket, mert kell a pénz erre meg arra. Szomorú, de jelenleg ez még nagyon is működő rendszer. Bár a rázkódástól már kezdenek kipotyogni a szerkezet csavarjai, de sajnos nem olyan mértékben, hogy ne lehessen a hibát hamar orvosolni és új csavar behajtásával egy darabig még fenntartani a zavartalan működés illúzióját.

A pénz még valamire nagyon hatásos fegyver sok irányító kezében. Félelmet lehet vele generálni, mert a megélhetését veszi mindenki a legelső helyre, amit sokan a pénzhez kötnek. Így máris könnyen talál fogást a legtöbb munkáltató az alkalmazottain. Munkahely egyenlő megélhetés.

Viszont mi van, ha létezik biztonságosabb forrás is a pénztől? Pontosabban igazságosabb munkáltató és testhezállóbb munka, amivel igazi értéket lehet teremteni és közben élvezettel tudjuk végezni. Mernénk e váltani? Még egyszer, nem a pénzzel van a baj. A pénz egy eszköz, amivel lehet jól is bánni meg rosszul. Mint mondjuk egy kalapács, aminek segítségével gyönyörű szobrokat faraghatunk, vagy megjavíthatunk valamit, de akár embert is ölhetünk vele, úgy hogy a két cselekvés között nem is adtuk ki a kezünkből. A pénznek tulajdonított értékkel van a gond. És erre itt egy másik példa.: Indiában, vagy akár egész Ázsiát is mondhatnám, egy tál étel tized annyiba kerül, mint mondjuk Ausztráliában, Amerikában, vagy Japánban. De hogy egy olyan példát hozzak, ami szolgáltatás és még egyszerűbb megvizsgálni a bele fektetett energiát, ott a masszázs. Egy órás táj masszázs ugyan annyi energiát igényel a világ bármelyik pontján és a feltételek is megegyeznek a feladathoz, leszámítva bármilyen extrát. Mégis komoly árbeli különbségek vannak egyik és másik országban. Nyilván ahol az étel tízszer többe kerül, a masszázs is igazodni fog hozzá. De nem a számokra akarom kiélezni ezt a mini tanulmányt, mindössze azt szeretném érzékeltetni, hogy a pénznek valójában 0 az értéke, mert ha nem így lenne, az egységnyi befektetett munka mindenhol ugyan annyiba kerülne, hiszen pénzt 99%-ban mindenhol használnak a világon.

Sokan olvastátok az előző bejegyzéseket is, amiből ismerhetitek fő témámat, az önismeretet és a tudatosság fontosságát az életünkben. Itt is ez a kulcsszó. Tudatosan, (tehát a környezetünk viszonyában magunkat figyelve), választani munkát, keresni pénzt, és elkölteni azt. Kíváncsinak, bátornak és hittel telinek kell lenni az első lépés megtételéhez. Kíváncsinak lenni arra, hogy van e más útja a boldogulásunknak. Bátornak lenni, hogy a kíváncsiságunk ne csak álom maradjon, amit soha nem követ cselekvés, hanem ténylegesen kioldjuk magunkat a biztosból, amivel mégsem vagyunk elégedettek. És hittel telinek lenni, hogy a kezdeti természetesen megjelenő bizonytalanságot és kételyt át tudjuk hidalni, amíg ténylegesen beigazolódik, hogy van számunkra jobb is. Mert MINDENKI SZÁMÁRA LÉTEZIK JÓ. Nem csak elég jó, hanem AZ IGAZI JÓ. És ez az, ami boldogít.

Bár sokszor nem látszik, mégis ott a híd

A százezredik Yent végül nem fotókból szereztem meg. Mighty Voyagerrel vidáman hasítottunk egy forgalmas tokiói úton és az utolsó hiányzó ezres, az út szélénél, a járdaszegélyhez kuporodva várta, hogy pénz puzzle-omat teljessé tegye. Felvettem, leporoltam és hálával a szívemben egy pillanatra a semmibe meredve köszöntem meg, hogy már megint ilyen hihetetlen stílusosan oldotta meg az élet a rá hagyott feladatot. A táskámban még kb. 30 kép volt, de többet nem álltam ki velük az utcára. Egy kivételével elajándékoztam mindet az elkövetkezendő szűk két hétben, amit még Japánban töltöttem.

Öt nap múlva Kiotóban

A tokiói nagykövetségen, a hosszú soron kívül minden simán ment. Ez nagyban köszönhető volt Amerikában élő unokatestvéremnek, aki kapcsolatba lépett a kongresszus egyik emberével, miután tudomására jutott, hogy elutasították az egyszerű beutazási kérelmemet (ESTA). Kahtleennek és Mr. Huffmannak hatalmas köszönet jár a segítségükért, ami ezért a levélért illeti őket.

Útlevelemet a vízum bepecsételésének reményében hátrahagyva indultam el Kiotóba, ahová postával küldték utánam a fontos úti okmányt. Öt napig azonban, amíg elértem a főként hagyományairól híres Kiotót, nem tudtam igazolni magamat egy esetleges rendőrségi kérésre. Na, kérem szépen ezzel elindult a nagy kalandsorozat. Rendkívül összetett és bonyolult úthálózat van Tokió és Kiotó között, napokat el lehetne tölteni a bringázáshoz legmegfelelőbb útvonal megtervezésével. A tervezés az én utazásomnak nem fontos eleme, ezért randomra választottam ki a térképem alapján legegyszerűbbnek tűnőt. Egy kritériumom volt csak, hogy a Mount Fujit útba kell ejtenem.

A Mount Fuji san

Eddig még minden rendben volt, de a következő napon a GPS néhány helyen az autópályára is felvitt, amiről első alkalommal tudtam, de a másodiknál nem. Először úgy 3 km-t haladhattam a pálya leálló sávjában, amikor nagy erőkkel megérkeztek a rendőrök mellém. Kommunikációnk kissé hiányos volt, de azt azért rögtön tudtam, hogy nem az izzó készletem akarják ellenőrizni, hanem az autópályán való bicózás szúrt szemet nekik. Ezt még elég egyszerűen kimagyaráztam, de útlevelem hiányát már nem annyira. Vagyis mondtam én nekik, hogy Kiotóban van a pászport, épp azért tekerek a pályán, hogy mihamarabb odaérjek. Ehhez már telefonos segítséget kellett kérjenek az őrsről, ahol egy angolul beszélő embernek adták át a vonal másik végét. Emitt meg én igyekeztem szépen elmesélni a betyárságot. Bár elvittek egy körre a rendőrautóval, hogy szemléltessem a történteket, hol s mikor kanyarodtam a gyorsforgalmira, végül aztán a „most nem tartóztatjuk le” mondattal köszönt el a diszpécserem. A helyszínen lévő rendőrökkel időközben elég jól összebarátkoztam, mert miután kiderült számukra mekkora úton vagyok, eléggé más szemmel kezdtek rám nézni. Büntetés helyett inkább fotózkodásba kezdtünk, ami lássuk be, sokkal kellemesebb dolog. Még a cipekedésben is segítettek, mert pont mellettünk volt egy vészesetre fenntartott gyalogos kijárat, sok lépcsővel.

Japán autópálya rendőrök feszítenek Mighty Voyagerrel

Jó hangulatban ment mindenki a dolgára én pedig folytattam a tekerést egészen a következő rendőrségi akcióig, amire sokat nem kellett várni. Kezdett a nap lemenni én pedig újra egy forgalmasabb útra keveredtem, de esküszöm nem volt tiltótábla kitéve bringásoknak. Ezért mentem rajta tovább, ha tudom, hogy megint rossz helyen járok, Isten bizony nem kísértem a sorsot egy újabb, amúgy igen hosszadalmas incidens bekövetkeztére. Na, lényeg a lényeg, vágtatok kerekes paripámmal már vagy negyven perce ezen az úton, mikor egy döglött halat pillantottam meg a sávomban. Nagyon „megörültem” neki, ugyanis Road Kills, azaz Úti Áldozatok címmel egy mellék fotóprojektbe kezdtem még Új-Zélandon. Megálltam hát, hogy lencsevégre kapjam a furcsa tetemet, mert mit keres egy hal ott ahol az autókon kívül max csak a madár, meg egy bringás jár? Gyorsan le kellett cserélnem az objektívet a gépen, ami közben háttal voltam a menetiránynak. Mikor megfordultam a csőre töltött masinámmal, hát a hal mögött nem ott állt villogva egy rendőrautó? Juj, na ez durva lesz, gondoltam, mert az egyenruhás tiszt úgy pattant ki a volán mögül, mintha a szivarjából a lába közé esett volna a parázs. Feje, mint egy jól megtermett görögdinnye, színe inkább a paprikáéhoz hasonlított. Itt nem lehet biciklizni, – nooo dzsitensaaaaaaaa – kiabálta. Jól van na, ne olyan hevesen, végül is egy halon kívül nincs más áldozat, és az sem az én hibámból jutott idáig. Biztos vagyok benne, hogy van megoldás erre az esetre is. Nyugtattam a felbőszült járőrt. Hála Istennek annyira azért mégsem volt dühös, mert hamar letekerte a hangerőt, és kezdett némi kegyelmes fénysugár is derengeni a szemében. Eközben szegény hal végig ott feküdt közöttünk az úton, míg én győzködtem az embert, hogy bizony nem volt semmilyen tábla, ami tiltaná, hogy itt bicajozzak. Sikerült megegyeznünk, hogy ez első lejáraton, úgy kétszáz méterre, le kell mennem. Bólogattam jámbor tekintettel, – megyek már -, és kezdtem visszasétálni a bicajhoz, de a fotó meg még nem készült el, úgyhogy mielőtt visszaültem volna a nyeregbe, hirtelen megfordultam és odafutottam a halhoz, mert láttam, hogy a rendőr már magára csukta a kocsiajtót. Igen kellett sietnem, állítgatni nem nagyon volt időm a gépen, csak lőttem gyorsan hármat, mert nyílt újra az ajtó meg szólt a nínó is. De ekkor én már ismét nagy lendülettel sétáltam a bringához, elpakoltam a gépet és tekerni kezdtem.

A halott hal legendája 🙂

A rendőr a nyomomban és amint leértünk a kijárat aljára rám recsegte, hogy – STOP – . Itt megtörtént a rendes igazoltatás is, vagyis megtörtént volna, ha ugye lett volna nálam útlevél. Ezért aztán nem sokkal később már robogtunk is a kapitányságra, én az első autóban, mögöttünk meg Mighty Voyager egy rendőr furgonban. Aznap már másodjára kellett előadnom a történetemet, és mivel gyakorlás teszi a mestert, itt még nagyobb sikerem lett a végére. Majdhogynem tortát hoztak meg csillagot a nem létező váll-lapomra, és az elmaradhatatlan – nem tartóztatjuk le – mondata is elhangzott minek utána friss vízzel feltöltött palackommal és az ajtóban integető rendőrök között kigurultam az őrsről. A legjobb pedig az volt az egészben, hogy így kerültem rá a megfelelő útra.

Jogosítványt, forgalmi engedélyt

Őszintén szólva, az elmúlt két nap útvonala nem fog bekerülni a legszebb és legkellemesebb útvonalaim közé. Végig autók között hajtottam, így érthető, hogy mennyire megörültem, mikor végre valahára egy harmadrendű úthoz érkeztem.  A 477-es út a hegyeken át vezetett Kiotó felé, még mielőtt újra egy forgalmasabb szakaszba csatlakoztam volna be. Az a délután, este és másnap délelőtt viszont már ott virít az útvonalak top 20-as örökranglistáján. Egyből meredeken megindult felfelé a másfél sávos út és sűrű erdő váltotta fel a gyárakat és egybefüggő városokat. A patak, az év ezen szakában kis vízhozamú volt, viszont cserébe sok majom ugrált és randalírozott a medrében.

Aztán ahogy egyre magasabbra értem, már a friss levegő és a természet varázslatosan megtervezett rendezetlensége kitisztította fejemből az autók okozta trauma maradékát is. Számomra a legszebb tengerpart, pálmafás, homokos napsütésénél is vonzóbb egy mélykéken zubogó hegyi patak, nagy kerek kövekkel és sűrű fenyvessel, vagy tölgyessel. Ahogy az össze vissza kövek kis medencéket alkotnak és lelassul bennük a víz sodrása, lágyan megkeverve a feltorlódott faleveleket, amik ki tudja mekkora utat tettek meg miután fentebb a vízbe hullottak. Majd túlcsordulva a mozdulatlan görgetegek sárgásbarna, vagy szürkéskék ívein újra lendületet vesz, és belefut egy meredekebb esésbe, ahol keveredik milliárdnyi vízcsepp társával, hogy élénküljön robajuk egészen addig, amíg ismét megtörik lendülete a simára csiszolt sziklatömbökön.

Ezekben a patakokban mindegy milyen hideg, meg kell fürödnöm, majd meztelenül és vizesen sétálgatnom a gömbölyű sziklákon, amíg megszáradok. A legintimebb kapcsolat a természettel, ritka, mint az igaz szerelem.

Mire besötétedett majdnem felértem a hágóig és mit ad Isten, egy erdei ház hívására lettem figyelmes, ahol végül az éjszakát töltöttem. Ajtói zárva voltak, de tágas teraszán szélvédett helyre tudtam függőágyamat kifeszíteni. Ezek az utazásomban a legszebb pillanatok, percek, órák, olykor napok. Amikor egyes egyedül teljes biztonságban, a patak vizétől tisztán, a fák titkos suttogásában, jóllakott szívvel, falak és tető nélkül ér az álom, a csillagok csillogásában.

A hátralévő szakasz Kiotóig már végig kellemesen telt. Még egy darabig élvezhettem a hegyek adta nyugodt hangulatot, de kezdett kiegyenesedni az út és pár óra múlva megérkeztem Kiotóba.

Első dolgom az útlevelem begyűjtése volt, majd szállást kellett keresnem. Helyi fiatalok adták a tippet, hogy menjek egy pár km-t kijjebb a városból ahol egy tóhoz fogok érni, ami mellett nem fognak zavarni. Nagyvárosban és olyan helyeken ahol sok a turista, mindig nehezebb jó helyet találni, mert több a szankció és jobban is figyelnek a betartatására. Ezúttal viszont jó tippet adtak a srácok és két éjszakát itt kempingeztem.

Amit csak tudtam megnéztem ebben a különleges városban. Voltam az Arashiyama park bambusz erdejében, a Ryoanji templom híres kőkertjében és a Kennin-ji templom zen szobáiban is. Ezek mind nagyon különleges helyek, és még annak ellenére is zavartalanul érezhető egyedi hangulatuk, hogy rengeteg turista látogatja őket nap, mint nap.

Ha viszont el szeretnénk kerülni a tömeget, a város észak-nyugati határánál, ahol a hegyek kezdődnek, elhagyatott erdei parkokban sétálhatunk, kisebb nagyobb zen szentélyek között, ami a legszebb sötétedés előtt, amikor a színek tompulni kezdenek, ám a lenyugvó nap sugarai még élesen áttörnek a fák lombjai között, hogy a páfrányok rojtos levelein landoljanak hosszú útjukból. Itt garantáltan megízlelhetjük az időtlenséget, és ha elég ügyesek vagyunk hozzá, könnyen szembenézhetünk igazi valónkkal.

Don’t cry for me Japan

Egy napnyi könnyű bringázásra van Kiotótól Oszaka. Itt ért véget Japán kalandozásom, ami örök életemre csodás emlékekkel gazdagított.

Az oszakai várkastély

Az egy hét híján három hónap alatt annyira a szívemhez nőtt ez az ország, hogy miután leszállt velem a gép Hawaiion, még napokig nem tudtam a hatása alól kikerülni. A legtöbb ember számára álom helyet jelentő szigetet kezdetben a hátam közepére sem kívántam. Gondolataim rendszerint vissza akartak térni Szapporóhoz, a Mont Yoteihez, Hakkodátéhez, Shakotanhoz, Matsumaehoz, Fukushimához, Tokióhoz, a hegyi patakhoz és Kiotóhoz. Nagyon nehéz volt értékelnem, hogy a világ egy másik gyönyörű helyén kelt fel velem a következő nap. Valójában háromszor is lement és felkelt, mire ráéreztem erre a teljesen más világra. De most, hogy ezeket a sorokat írom, még mindig hiányzik mindaz, amiben részem lehetett Japánban. Szépen feltette a mércét a jelenben maradáshoz, hogy ne ragaszkodjak semmihez a múltból és tudjak ott lenni, ahol épp vagyok. Hiszen ezt tanítja az egész élet, nemdebár? 😉

Viszlát Japán, emelem kalapom

Hawaii

Ezt a bejegyzést a pénzzel való kapcsolatunkkal turbóztam fel kicsit és, hogy kerek legyen meg egész azzal is zárom, igaz egy kicsit más aspektusból. Hawaii nem az a hely, ahová minimál bérből élő emberek járnak nyaralni. Főleg nem olyanok, akiknek még minimál fizetése sincs. De várjunk csak, lehet ez mégsem így van…

Ahogy gurultam a reptérről a város felé, legelső észrevételem a rengeteg hajléktalan volt és persze, hogy korábban van, mint amikor Japánból elindult velem a vasmadár. Időutazásom egy olyan helyre repített, ahol elképesztő a kontraszt luxusban és létminimumban élők között.

Sokfelé zombiként lófráló, vagy teljesen kiütve fekvő, koszos, szakadt embert láttam az utcákon. Ez különösen felerősítette Japán hiányát, hisz ott a hajléktalanság fogalma nem, vagy csak pár extrém esetre korlátozva létezik. A szociális védőháló épp úgy, mint a hulladékgyűjtés, észrevétlenül teszi a dolgát, bámulatos sikerrel. Itt sajnos nem, sőt szégyenteljes módszerrel akarnak egyes amerikai államok megszabadulni a hajléktalanok keltette kellemetlen látványtól és a szorosan ide kapcsolódó alkohol és drogproblémák egy részétől.

Hawaii ugye az Egyesült Államokhoz tartozik így amerikai állampolgárok ki be utazhatnak kedvük szerint a szigetre. Mivel az idő szinte mindig jó, süt a nap, meleg van, az anyaföldön fedél nélkül maradt emberek közül sokan ide jönnek hajléktalannak lenni. Már akinek maradt 200 dollárja az utazásra. De olyan is akad, akinek a kormány, vagy az önkormányzat ad egy egy-útra szóló repjegyet és máris egy gonddal kevesebb. Foglalkozzon Hawaii vezetése velük, mi mossuk kezeinket. Ja, de mivel? Vizelettel és ürülékkel, amit ezek a szerencsétlenek épp úgy kiadnak magukból itt is, de most már nem Kaliforniának, vagy Oregonnak, stb. kell feltakarítani. Ezek tények, és nem azért mondom, mert bárkit is okolni szándékoznék. A politikát simán csak el szoktam kerülni és most sem szeretnék újjal mutogatni, hisz semmi értelme bármit is várni olyanoktól, akik számokkal akarnak megoldani mindent, mintha az élet csak egy mateklecke volna. Amióta világ a világ, csakis emberként tudtunk előre vinni bármit is, nem pedig politikusként. Hatásosabbnak tartom a cselekvést, akár egyénként akár másokkal összefogva. De ahhoz „meg kell fogni” és csinálni kell. Hálás vagyok, amiért  két napig én is hajléktalan voltam a csodálatos Hawaii-on, aminek fényét olykor tompítják a menekülttáborokra hasonlító összetákolt sátrak.

Bár nézhetnénk úgy is, hogy már több mint két éve csövesként élek, az mégsem lenne igaz. Hiszen a hajléktalanság csak akkor az, ha úgy is érzi magát az ember. Utazásom alatt sokszor nekem sincs fedél a fejem fölött, ez mégis teljesen más, mint amikor egy városban koldul, vagy guberál valaki, hogy ne halljon éhen, vagy épp ellenkezőleg, a halállal játszik, amikor beszúrja magát valami szennyel. Na, de valami oka csak van, hogy ez történik egyesekkel? Teszik fel a költői kérdést páran és már érkezik is a válasz; magának köszönheti a sok alkoholista, narkós, munkakerülő. Most, hogy volt alkalmam közelről belelátni az életükbe, elmesélem, mi is lehet az igazság.

Nagyon fáradt voltam és csak egy biztonságos helyet szerettem volna találni, ahol aludhatok egy jót, miközben nem kell fél szemmel a cuccaimra figyelni. Órák óta keresgéltem, templomoknál is jártam, de semmi. Nem volt alkalmas hely sehol a környéken. Este volt már, és ahogy újra megálltam égi segítséget kérni, mellém tolta bevásárlókocsiját egy magas figura. Ruhája nem volt se szakadt, se koszos. Tekintete is tisztának tűnt, amikor rám nézett. Beszélgetni kezdtünk és hamar kiderült, hogy ő is az utcán lakik, amin annyira azért nem lepődtem meg. Pillanatnyi hangulatomnál fogva nagyon együtt tudtam érezni vele, de nem nyavalygott egyikőnk sem, csak szépen tovább trécseltünk. Patrick olyan embernek tűnt, akiben meg lehet bízni, ezért elfogadtam a segítségét, amikor azt mondta tud egy biztonságos helyet éjszakára. Én a bicajomat, Patrick pedig a mindenféle holmival megrakott bevásárló kocsit kezdte tolni a szóban forgó hely felé. Nem volt messze, pár perc alatt megérkeztünk egy másik templomhoz, aminek a kapujában már feküdt valaki, aki jöttünkre felkelt és hozzánk lépett. Patrickkel már ismerték egymást csak nekem mutatkozott be. – Nos, itt volnánk, itt biztonságban vagy, nyugodtan aludhatsz, se a rendőrök, se más nem fog zavarni. De reggel hatkor mennünk kell, mert jönnek a gyerekek a mellettünk lévő iskolába. Igaz Said? – várta újdonsült megmentőm a helyeselést, a Saidként bemutatkozó embertől aki nemrég még a kapualljban horpasztott.

– Igaz, igaz. A tiéd lehet a helyem, az fedett és lehet esni fog nemsokára, mi meg alszunk itt, rendben?

Igencsak megtisztelő volt, a felajánlás és maximálisan értékeltem is, de inkább a füves placcot választottam a sátrammal. A bringát letakartam a sátor külső részével, gyorsan megmosakodtam, amihez kaptam egy kombinált fogót, mert le volt szerelve a csapról a nyitója, és már aludtam is. Éjjel a szomszédba leheveredett mellém egy alak, de nem volt cseppet sem zavaró, csak hajnalban vettem észre, hogy ott van.

A szomszéd

A bejáratnál Said és Patrick, jobbra én és a szomszéd

Fél hatkor ébredtem, ahogy Patrick egy zacskót tett le a sátram elé. Reggeli volt benne, meg ebédre néhány konzerv. Mit is mondhatnék? Kissé meghatódva pakoltam össze, megköszöntem a segítséget és elbicajoztam Honoluluból.

Patrick és én, a két csövi 🙂

A délutánt és a következő napot is már egy meglehetősen más környezetben töltöttem. Eltekertem a part mentén egy darbig és ezen a strandon kötöttem ki. Itt volt alkalmam sok mindenen gondolkozni, meg semmin se gondolkozni. Még egy gyors esküvőnek is tanúja lehettem, na nem úgy, csak szemmel.

Ásó, kapa, surf

Az előző napi homeless élményeim alapján pedig a következőre jutottam. Mint általában minden gond, ez is az egóval kezdődik. Az identitástudatunkat legtöbben az egóhoz kapcsoljuk, mert elhiteti velünk, hogy ő, mi vagyunk. A munkánk, a házunk, az autónk, a barátaink,  a családunk, stb. Ezt hívjuk egzisztenciának és, ha nem tornásszuk fel kellő szintre, vagy ha valami oknál fogva elveszítjük mindezt, a társadalom szemében, (ami legtöbbször nem más, mint szintén az egójával azonosult embertömeg), könnyedén kirekesztetté válhatunk. Hiszen nem sokan akarunk olyan dologgal foglalkozni, amiről azt hisszük, hogy veszélyt jelenthet. Bár hozzáteszem, ezt is csak az egónk találja “veszélyesnek”.

Figyelem, veszély!

Nagyon sok módon, akár egészségügyi okokból is kerülhetünk szorult helyzetbe, amikor elég lehet még egy negatív tényező és máris egy ismeretlen arc néz vissza ránk a tükörből. Pár nap alatt szerte tud foszlani az, akiről addig azt hittük mi vagyunk. A munkánk, családunk, barátaink, bankszámlánk. Helyében pedig ott marad egy kétségbe esett, magára maradt, immáron hajléktalan ember, kire a valóság súlya most még jobban ránehezedik az utca kövén fekve. Tény, hogy legtöbbször az alkohol és a drogok miatt csúszik ki a talaj a lábak alól, de ez akkor sem lehet ok arra, hogy minden esetet ugyan ezen kalap alá vegyünk. Aztán ki tudja, mi minden okozhat még ilyen helyzetet, de bármi is vezessen idáig, innen már nagyon nehéz egyedül talpra állni. Nem szeretném túl szájbarágósra írni ezt a témát, mindenki eldöntheti maga, hogy a Taigetosz törvényét alkalmazná, vagy másként áll ehhez a kérdéshez, mindenesetre a segítség igazán jól tud esni, főleg ha nagy szükség van rá.

A következő napokban kétszer is körbe mentem a szigeten, volt hogy társasággal fedeztünk fel csodaszép helyeket, de a legtöbbet egyedül látogattam meg.

Snorkelingezni is sikerült egy napot a Hanauma öbölben, ahol ha nem vagyunk lusták kicsit sétálni, kikeveredhetünk a sok turista közül egy csendesebb helyre. Ha épp nem a vízben lestem a halakat, egy ilyen félreeső helyen felfüggesztett ágyamban pihentem és bámultam rá elég sok mindenre.

Harmadik nekifutásra, utolsó hawaii-i napomon sikerült az Olo Manahoz is ejutnom, ahonnan lélegzet elállító látvány fogadott, miután az árnyas fenyőerdő puha tűleveleit felváltotta a szük és meredek ösvény, amin  a háromból kettő csúcsra feljutottam.

Azt hiszem innentől fölösleges is bármi mást írnom, jobb szavakkal ebbe az élménybe nem belerondítani. Hamarosan újra találkozunk, addig is jusson eszetekbe gyakran megkérdezni magatoktól, mit és miért tesztek és, hogy az milyen hatással van a környezetetekre.

Szeretettel, Szalag

32.800 km

A pénz nem boldogít” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. fuuuu bazzz, az utolso elötti naplementes foto, akarom mondani alkotas, az nagyon üt…dijnyertes, gratula!
    Igazad van amugy teljesen a penz erteket, pontosabban az emberek altal neki tulajdonitott erteket illetöen. Es, h nem a politikusok, hanem mi emeberek visszük elöre a vilagot, az is vilagos, mint a meghibasodott fukoshimai reaktor maganyosan hasado magja. tovabbi jo utat, es vezessetek csak böszen a kis naplotokat 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.