Ne siess!

Előszó

Az idők során megtanulta van, hogy rövid, vagy épp hosszú az út, de mindenkinek végig kell menni rajta.

Nem lehet elmenekülni semmi elől, amit ránk szabott az élet, pontosabban, amit mi kértünk magunkra. Egy földkörüli út bejelentését sokan menekülésnek gondolhatják és címkézik fel „szabálytannak” azt, aki kiszabadul. Persze van, hogy a feltételezés megállja a helyét. Találkoztam olyan utazókkal, akik nem tudták megmondani miért utaznak, csak annyit mondtak, hogy nem akarnak otthon lenni. Az én utazásom nem az otthontól való eltávolodás, épp ellenkezőleg, az egyre közelebb kerülés. Fizikailag és lélekben egyaránt, ami a kör bezárásával történik meg lelken innen és túl.

Lelken innen és túl

Sosem beszéltem még arról, hogy miért kezdtem bele ebbe a (relatív) nehéz küldetésbe. Bár aki olvassa az utazásról szóló írásaimat, már összerakhatta, mi az, ami hajt. Ez nem pusztán a szép tájak, kedves emberek, a kerékpározás és bármi egyéb külsőleg észlelhető környezeti tényező szeretete. A hangsúly a belsőn van és a felvállalt szolgálaton. Megtanulni az akarás helyett az elfogadást és használni felszabadító erejét, majd ezt a kincset másoknak is felkínálni. Magunkért mindig sokkal kevesebbet vagyunk képesek megtenni, mint másokért. A nehézségeket áthidalni a naaagy egészben való szerep-vállalással jóval egyszerűbb, mint egyénként, macsétával törni az utat egy sűrű dzsungelben.  A közösség fogalma kulcsfontosságú, akár még elméletben is… motivál, feltölt, cselekvésre ösztönöz. Ami ha nincs, akkor érdeklődés sincs és, ha semmi nem érdekel, akkor minek élni?  Sietni bármivel, vagy valami elől pontosan annyi, mint magunk elől sietni. Ez pedig képtelenség, mert az árnyék mindig követi gazdáját. A létezés olyan felfoghatatlanul nagyvonalú, olyan bámulatosan “makacs” természetű, hogy hiába akarjuk kikerülni, hiába fordítunk hátat neki, lehetetlen lerázni. Kitartása amellett, hogy egyszer úgyis felfigyelünk rá páratlan.  Újra és újra felkínálja a lehetőséget a felismerésre, hogy nélküle, bár lehet, de nem érdemes semmit se tenni. A jelenlét fontosságára tanít minden pillanat, a jelen pedig nem siet sehova, csak halad. Soha sehova nem érkeztem még meg hamarabb, csak mert siettem. Lehet azt hittem, mert pillanatnyi illúzióm elhitette velem, hogy 5 perccel beljebb vagyok a nappal és belefér még ez is meg az is, de a zsúfolás plusz munkával jár és a képzeletbeli időnket, amit megspóroltunk itt, úgyis elveszítjük máshol. Ráadásul sietség közben nem tudunk figyelni és befogadni, ezért amit az adott jelen kínál fel nekünk tapasztalásként, nem fogjuk megtapasztalni és újra el kell majd hoznia a Lerázhatatlan “Makacs” Mesternek. De hallottad már, – amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Nem sietni nem ugyanaz, mint lassúnak és tétlennek lenni. Nem sietni nem az idővel függ össze, hanem a megéléssel. Nyilván előfordulnak olyan helyzetek, amikor kicsit jobban kell szedni a lábunkat, mert elkezdett villogni a zebrán a piros lámpa és mi még csak most léptünk le a járdáról, de úgy van az beállítva, hogy átérjünk a túloldalra, még mielőtt bajunk eshetne…

Ajánlom mindazoknak, akik úgy érzik, hogy sosem érik utol magukat.

Rotorua-Auckland

Fortyogó sármedencék, meleg tapintású talaj, termálvíz és kénszagú levegő. Több tíz kilométeres átmérőjű területen találkozhatunk ezekkel a jelenségekkel Rotoruában és környékén. Úgy tűnik a Föld itt folyton felfokozott állapotban van és ennek kifejezésére a geotermikus energiákat hívja segítségül, különféle módon. Gejzírek lövellnek forró vizet a magasba, vöröses-sárgás színűre festik a tavak a partjaikat és egy másik dimenzióban folytatott csatában záporozhatnak a záptojások, aminek csak a szaga jut el hozzánk, ahol érzékszerveink már kiszolgálnak minket.

pöff

rotty

Aztán van még Rotoroában egy Redwoods nevű hely is, ahová óriás vörösfenyőket mehetünk megcsodálni és ahová nem ér el a kénes bűz csak az édeskés illata ezeknek a hatalmas teremtményeknek. Rejtett ösvényeken tehetünk egy sétát, vagy akár bringával is mozoghatunk köztük mialatt egészen biztos, hogy tiszteletet ébreszt bennünk a látvány és a hangulat.

Ezekben az időkben fent északon, a partok mentén nagy esőzések voltak, sok helyen földcsuszamlást okozva. Kérdésessé is vált, hogy merről fogok tudni Aucklandbe érkezni, mert az utak nagy részét, amin terveztem a bringázást, lezárták. Mikor odaértem már nagyban folytak a munkálatok az út megtisztítására, de még forgalmat nem engedtek rá. Kivéve azt, aki biciklivel volt, de olyan meg rajtam kívül nem nagyon akadt. Ezért aztán kaptam egy teljes partszakaszt, fél sávval az óceán mentén. Elnököknek nem jár ilyen kiváltság, amit nagyon élveztem.

Coromandel felé szerettem volna még egy kis kitérőt tenni, mielőtt Aucklandből, utolsó új zélandi állomásomról újra Ausztráliába repülök. Ám elengedtem a tervemet és helyette egy olyan bringaútra „tévedtem”, amin táncra perdült a lelkem. Szinte repült alattam Mighty Voyager és egy furkósbottal se lehetett volna letörölni a vigyort a képemről.

A folyót követve, kisvasút mellett és hidakon át kerültem egyre közelebb a nagy vöröstéglás aucklandi templomhoz, ahol a félig magyar származású tiszteletes, Steven Berecz már várta érkezésemet.

Auckland

Sajnos Berecz atyával nem sikerült fényképet készíteni, mert mindig elfoglalt volt, viszont Father Tonyval igen, aki mindenben segített, amíg  Aucklandben állomásoztam.

Father Tony

Nagyon élveztem a város adta lehetőségeket, aminél jobban talán csak a békés és kényelmes szobámat tartottam nagyobb becsben. Négy éjszakán át vendégeskedtem ebben a pompás épületben, ahonnan többször is belátogattam a belvárosba, kiállításokra, a kikötőbe, vagy épp egy utcai fesztiválra.

Kikötő és zongora

Ausztrália

Most nem is kezdenék bele, hogy már megint milyen kacifántos volt a repülés, simán csak átugrok felette, mint ahogy a gép is tette a Tazmán tengerrel, hiszen kevesebb, mint 3 óra alatt már Melbourne-ben is voltam, újra Ausztrál földön. Mivel későn szállt le a gép és a vámnál is részt kellett vennem a szokásos elbeszélgetésen, ami részükről keménykedéssel indul, de barátsággal végződik, úgy döntöttem el sem hagyom a terminált reggelig és már húztam is a takarót magamra a bringát tároló dobozzal és egyéb cuccaimmal elbarikádozott hálószobámban.

Jóéjt Melbourne

Pár óra alvást követően kihámoztam és összeraktam hű társamat a dobozból és bekerekeztem rajta a 30 km-re lévő belvárosba. Dávid barátom csak másnaptól tudott fogadni, így egy közeli templomot választottam a térképről és hamarosan élőben is ott találtam magam egy rendkívül laza felfogású pappal, Victor atyával beszélgetésbe keveredve. A kellemes csacsogásnak a templom kulcs kezembe nyomásával lett vége mielőtt Victor, a máltai származású Isten hírnöke magamra hagyott Jézussal, az oltárral, meg minden mással, ami egy templomhoz tartozik.

Eklektika

Victor atya

Még lefekvés előtt sétáltam kicsit a környéken, ámuldoztam a forgatagon és amennyit csak tudtam, beengedtem a nagyvárosi hangulatból.

Az ausztrál nemzeti galéria kijáratánál

A második napon átköltöztem Dávidhoz, akinél időközben felszabadult a vendégszoba. Nagyon vártam a találkozást régi barátommal, akivel szép dolgokról tudtam beszélgetni és sok, a Krisna tudattal kapcsolatos kérdésemre adott választ. Összesen 5 napot álltam Melbourne-ben. A remek társaságért, a kellemes beszélgetésekért,  a  sok finom praszadamért és persze a kényelmes szobáért örök hálám drága prabu.

Dávid prabu

Át a hegyeken

Melbourne-t, a világ legélhetőbb városát egy kedd reggelen hagytam magam mögött. Már rögtön a városból kivezető bringaúton fura dolog történt. Egy szemből jövő kerekes nagy csápolással állított le és lelkesen kérdezgetett, hogy hová tartok. – Sydneybe- válaszoltam, mire még lelkesebb lett. Már azt hittem a nyakamba ugrik örömében, amit nem nagyon értettem, hiszen soha nem találkoztunk azelőtt és nem is indiai volt, de a következő kérdésére adott válaszom kizökkentette a túlzott örömködésből. Mint kiderült, épp a napokban startolt el a Perth – Sydney Indian Pacific Wheel bringaverseny 70 résztvevővel és 5500 km felfoghatatlanul kemény tekeréssel. Az ember azt hitte én is közéjük tartozok, ezért örült nekem annyira, de el kellett keserítenem, hogy én csak egy mezei földkerülő vagyok. Azért nem kezdett sírásba a hír hallatán, így vigasztalnom sem kellett, hanem vidáman köszöntünk el egymástól. Ezt követően még sokszor láttam felém integetni sétáló, padon ücsörgő, vagy autókban utazó embereket. Ez nem lenne meglepő Ázsiában, ám Ausztrália embere csak úgy nem tesz ilyet, hacsak nem valami különleges dolgot sejt egy bringás látványában. És bizony Perthből Sydneybe eltekerni nagyon-nagyon különleges dolog, na nem azért, mert hosszú, hanem mert verseny. Gondolkoztam is sokat ezen miközben teltek a napok és fogytak a kilométerek az 1300-ból, amit Sydney-ig kellett megtennem. 14 napra terveztem ezt a szakaszt, mert ugye nem sietek, mialatt Ausztrália legmagasabb hegységén a Snowy Mountains-en is át kellett keljek. Nagyon változatos volt minden nap, beleértve a tájakat is. Az Új-Zélandról magammal hozott békém és megváltozott utazási szokásomnak köszönhetően olyan volt ez az időszak, mintha egy utazási irodánál foglaltam volna le a legnagyobb élmény elérésére fejlesztett csomagot. Gondosan készítettem el ételeimet is, sosem voltam semmi híján.

Bringás szendvics

Ebéd

Most megint gondban vagyok kicsit a szavakkal, mert nehéz úgy kifejezni, amit átéltem, hogy ne ömlengésnek hangozzon, ezért talán az egyszerűség nagyszerűségével élve csak annyit írnék, hogy gyönyörű megélésekkel gazdagodtam.

Figyelem, erre képre érdemes több időt szánni

6 nap alatt értem el a hegyeket és kezdtem bele a mászásba. 55 km folyamatos felfelé várt rám aznap a vízszintestől elég derekasan eltérő emelkedéssel. Egy kedves ló társaságában épp kellemesen falatoztam a nemrég talált gránátalmából és kuszkuszból készült finomságból mikor a nulla forgalomhoz konvergáló úton feltűnt egy biciklivel közeledő forma.

Shell

Nem állt meg mikor mellém ért, pedig a ló tényleg nagyon barátságos volt és én sem lehettem nagyon ijesztő, így csak arra tudtam következtetni, hogy ez az ember bizony a Perthből induló hetven közül lehet az egyik. A pontos dátumát nem tudtam a verseny kezdetének, de az út közben tapasztaltak alapján azt gondoltam már a közelben járhatnak páran. Így csak annyit rikkantottam oda neki, hogy; – Perth-Sydney?

Igennel válaszolt és kreatívan feltette ugyanezt a kérdést. Én meg ráküldtem, hogy; -Hasonló. De lehet ezt már nem is hallotta, mert úgy tűnt, nem nagyon érdekli más a tekerésen kívül.

Hát így kezdődött ismeretségünk Shell-el, az 59 éves britt versenyzővel, akit úgy másfél óra múlva, egy jobbos kanyarból kibukkanva értem be, miközben az út-széli fűben ülve, fáradtan nyammogott siralmasan kevésnek és ízetlennek tűnő elemózsiáján.

Még mindig nem siettem ezért megálltam mellette, letámasztottam guruló karavánomat és újra üdvözöltem, hátha most sikerül kicsit többet megtudnom tőle. Már közel se tűnt olyan „barátságtalannak”, mint másfél órája a hegy lábánál, ezért beszélgetésbe kezdtünk.

Shell elmondta, hogy Május 18-án reggel hatkor rajtolt el Perthből, 69 társával együtt. Viszont nem egészen két napja történt egy baleset Canberra előtt 50 km-el. A második helyen lévő Mike Hall, aki a fáradtságtól már napok óta koordinációs problémákkal küzdött, egy autó elé kanyarodott a hajnali sötétségtől még álmos Monaro főúton. Azonnal meghalt, mert a halál nem tesz különbséget kivételes emberekkel sem.  Mike Hall a világ egyik legjobb ultra távú kerékpárosa volt. A versenyt GPS alapú nyomkövetők segítségével kísérhették figyelemmel a szurkolók az interneten keresztül. Aki Mike kis pontját követte a térképen azt vehette észre, hogy a hajnali óráktól, gyanúsan sokáig áll egy helyben a versenyző. Ez hamar feltűnik, hiszen ezek a versenyzők gépek és sosem állnak meg 2-3 óránál többre két héten keresztül. Napi 350-400 km-t bicajoznak átlagban egy adott útvonalon haladva és nem vehetnek igénybe semmilyen külső segítséget. Mindenről maguknak kell gondoskodni, beleértve a szállást, ami legtöbbször az útszéli bozótos, a kaját, ami sohasem egy jóízűen elfogyasztott ebéd, és bármilyen jellegű technikai problémát, ami néha nem csak technikai jellegű. A baleset a verseny 13. napján történt, már relatív közel Sydneyhez, azaz a célhoz. Mike másnap biztos másodikként fejezte volna be ezt a felfogni is nehéz, őrült komoly megmérettetést, de egy nappal a cél előtt, a versenytől valami sokkal fontosabb dolog, a földi élet ért számára véget. A verseny szervezők ezt követően lefújták a vágtát, de Shell és még néhányan rajta kívül, Mike előtt tisztelegve nem hagyták abba a tekerést. Ezért találkozhattam vele ott, a jobbos kanyar után a hosszú felfelé közben.

Hiába állt már a stopper, Shellnek újra fel kellett tápászkodnia az út széléről, kitudja hányadszor az elmúlt két hétben és a nem alvás terhétől is nehezebb teherrel a szívében, társa elvesztését magán hordozva ült vissza a nyeregbe. Kis mosolyt erőltetett szája szélére, úgy köszönt el tőlem, hogy két nappal később befejezze, amit elkezdett.

Az O’Brians ház

Különleges hangulatot keltett bennem ez a találkozás, még jobban elmélyültem magamban hatására. Ezt a hangulatot erősítette egy másik találkozás fent az O’Brians hegyi kunyhóban, ami a hegy tetején állt, közel Ausztrália legmagasabb pontjához. Még volt két óra sötétedésig, mégis leszálltam a bicajomról, amint észre vettem ezt a mesebeli faházat.

Az O’Brians kunyhó

Ahogy felé sétáltam reménykedtem, hogy nyitva lesz az ajtaja. Pár pillanat múlva könnyedén húztam fel a zsinóros reteszt és léptem be az üres, kissé füst szagú helységbe. Hatalmas tűzhely volt a falba mélyítve rendes kéménnyel és tűzifával a felsepert padlón. Na, akkor meg is jöttem, mert az biztos, hogy én ma itt alszok, hiszen sehova sem sietek, mondtam magamnak. Visszamentem az útra Mighty Voyagerért és amint őt is betoltam új lakhelyére, neki is kezdtem a tűzgyújtásnak, mert igencsak hideg volt, amire a süvítő szél hangja még egy nagy lapáttal rátett. Aztán következett a sátorállítás amit, ha kint kellett volna felhúznom nagyon keserves élményként éltem volna meg, mert tényleg irgalmatlanul fújt a szél. Aludni nem is tudtam volna úgy az biztos. Itt viszont a tűz, amin már melegedett az étel és a szél elől menedéket adó hely igazi vadnyugati romantikája oltalmazott a zord időjárástól. A biztonság érzetével átitatott hangulatban néztem a naplementét az ablakon át, forró teát szürcsölgetve.

Jackie

A lángokat a sátramból figyeltem még elalvás előtt és már félálomban lehettem, amikor kintről egy fénycsóva világított be az ablakon. Még nem is tudtam felfogni a jelenséget, mikor nyílt az ajtó és a fapadlón kopogó léptek mellett racsni kattogás hallatszott, ami néhány másodpercre megszűnt, amikor a sátramra ért a fény.

  • Oh, sorry for waking you up. // Ó bocs, hogy felkeltettelek.

Szólalt meg egy női hang, az élesen világító fejlámpa alól.

Ha jól emlékszem én erre egy aznap már feltett; – Perth-Sydney? kérdéssel feleltem. Következtetve a bicajból, amin megcsillant a tűz narancssárgás fénye és a kattogó hang mellé így már látvány is társult.

  • Yes, how do you know that? You too?// Igen, honnan tudod? Te is?

Kaptam a választ miközben a titánvázas űr bicaj már dőlt a falhoz, befejezve aznapi feladatát. Megint azt válaszoltam, mint amit nem is annyira rég Shellnek, hogy; -Olyasmi – , de akkorra már kikergette az álmosságot a szememből az új jelen. Lassacskán a sátramból is kikászálódtam és bemutatkoztam, mert nagyon úgy tűnt, hogy egy helyen fogjuk tölteni az éjszakát. Ő is így tett, amiből kiderült, hogy Jackienek hívják. Nagyon örült a tűznek, kedvesen megköszönte, a „fogadtatást” és elmajszolt egy jobb időket is megélt szalvétás szendvicset. Már nagyon várta, hogy elérje a kunyhót, mert igencsak fázott és bár messziről érezte a füst illatát, a nagy sötétben nem volt biztos benne, hogy odatalál. Egy apró sátrat húzott fel az enyém mellé és rövidesen be is költözött, ám éjjel arra ébredtem, hogy vacog a hidegtől. Volt pár olyan cuccom, amit nem használtam, így felajánlottam neki. Mivel már versenyen kívül volt elfogadhatta, máskülönben ott fagyoskodott volna egész éjszaka. Reggel újra alá durrantottunk a tűznek, ami a huzatos tűzhelyben nagyon rossz eséllyel indult neki az éjszakának és ki is aludt teljesen. Főztünk egy jó kávét, megreggeliztünk és közben hallgattam az elképesztő történeteit ennek a fantasztikusan emberi „űrlénynek”. Szerényen mesélte, hogy ő tartja a 24 óra alatt felállított bringás világcsúcsot 680 km-el, amit három másik nő társával egy bolyban tekerve hoztak össze, ám a Guinness nem fogadta el, mert volt velük egy kísérő autó, amiről nem tudták, hogy szabályellenes. Így bár megdöntötték az addigi világrekordot, mégsem az ő nevük szerepel a jelenlegi rekord mellett. Hatszáznyolcvan kilométer, biciklivel, női testben, egyetlen nap alatt!!! Értitek???

Jackie

Aztán egy másik döbbenetes számot is mondott, amit éppen két héttel azelőtt, az Indian Pacific Wheel első napján produkált. 495 km-el kezdett neki az 5500 km-es bicajozásnak… hát így. Beavatott pár trükkbe, hogy miként lehet elérni ilyen eredményt, aminek köszönhetően még mindig nem sietve lehet gyorsabban haladni. És tényleg…, ettől a naptól kezdve új értelmet nyert számomra a hosszú távú bringázás. Jackie is ismerte Mike-ot és Shellhez hasonlóan ő is úgy találta a legjobbnak, ha befejezi, amit elkezdett, hiszen ahogy mondta; – Mike is biztosan így tenne.

Változatlanul nem szeretnék sietni sehova és bár csodálom ezeknek az embereknek az erejüket és teljesítményüket, de ebben a formában mégsem tartom egészségesnek. Mike Hall balesete erre hívja fel a figyelmet és innentől a szervezők szabályba fektetik, hogy minden versenyzőnek kötelező 24 órából minimum 6-ot állni.

Már jócskán fenn volt a Nap, ideje volt folytatni az utat. Nem sok értelme lett volna együtt mennünk, így Jackie indult elsőként, miután egy utolsó, hálás pillantást vetett a menedékre.

Konklúzió

Elég ritka, hogy olyan emberrel találkozzak, aki inspirálni tud, de ez a két csodabogár még napokig hatással volt ám. Sőt valójában most is tudok erőt meríteni azzal, ha rájuk gondolok. Van még néhány ilyen személy, de legtöbbjüket személyesen sosem ismertem, csak szellemükkel vagyok kapcsolatban. Meghatározó élmény volt a Snowy Mountaies-en átbiciklizni az egyszer biztos, ami kihat egész életemre. Az a tény, hogy ilyen emberekkel találkoztam életem ezen szakaszában, amikor hasonló dolgot csinálok, mint ők olyan, mintha hősökkel találkoztam volna, akiknek létezéséről addig nem is tudtam. A fejemben lévő, teljesítménnyel kapcsolatos korlátokat messze kitolta a tudat, hogy léteznek emberek, akik olyan dolgokat képesek megtenni, amire más még csak nem is gondol. Csak addig tűnik valami lehetetlennek, amíg meg nem csinálja valaki. És az a valaki bárki lehet. Akár Te is, vagy én.

Lassan olvadt bele a messzeségbe mögöttem a hegy, ahogy távolodtam a múlttól, a jelenen át egy jövőbeli cél felé. Egyre lakottabb területeken haladtam észak-keleti irányba majd rákanyarodtam a forgalmas Monaro főútra. Autók között kerekezni a fáradtság érzetét kelti fel bennem, de tudtam, ez is csak a fejemben létezik. Mivel lenne másabb ténylegesen, fizikailag, csak mert van pár autó a környezetemben? Felismerve ezt engedtem az érzésnek és mivel nem ellenkeztem, energiát sem adtam hozzá, úgyhogy hamarosan ez az illúzió is szerte foszlott és a hegyekkel együtt a múltba veszett.

Viszlát Snowy Mountaines

A 28. elnök

Ahogy a zavaró gondolatokat szépen elengedve bicikliztem, egyszer csak mellém ért egy hivatalosnak tűnő bringás csapat, úgy húsz fővel. Poszttraumás katonáknak a kezelésére folytattak adomány gyűjtést, ezért tekertek 1000 km-t. A Polipedal névre keresztelt programot Tony Abbott, Ausztrália 28. miniszterelnöke szervezte és sok más politikussal együtt ő maga is nyeregbe pattant erre az egy hétre, de nem az épp mellettem lévő bolyban volt, hanem a következőben. Mondtam nekik, hogy tőlem eléggé távol áll a politika, más rendhez igazodok, ezért elnézést, de fogalmam sincs Mr. President kilétéről. Épphogy azt tudom, hogy Orbán Viktor is valami hasonló figura lehet nálunk, de mindenféle miniszterek nevével már gondban lennék. Erre csak annyit feleltek, hogy – fair enough // jogos – , aztán pár cukorkát átnyújtottak, majd visszakapcsolva saját tempójukra, elrobogott mellettem a csapat. Nem telt el tíz kilométer és látom, hogy egy benzinkút mellett áll a banda. Mikor közelebb értem ők is észrevettek és többen elkezdtek integetni, meg kiabálni, hogy menjek oda. Miért is ne, gondoltam. Ahogy megálltam közöttük, már szedtek is le a bicajról és kínáltak mindenféle süteménnyel, kávéval, csokikkal, izotóniás italokkal, tisztára, mint egy banketten, épphogy csak pezsgő nem durrant. A mobil frissítő állomás mögött szorgos kisasszonyok tüsténkedtek és töltötték fel a kempingasztalokat, a kísérő mikrobuszból. Teletömtem a fejem, miközben a hadügyminiszterrel trécseltem, aki úgy tűnt, tényleg érti, amit csinálok és nagyon tetszett neki a Földkerülősdim. A péksütemények mellett még épp volt annyi hely a számban, hogy kijöjjön rajta a beszéd, amit sokan figyelemmel kísértek. Majd a körém gyűlt tömeg egyszer csak szétnyílt a bukósisakjától szabadulni próbáló miniszterelnök előtt, aki hozzám lépett és vidáman kezet nyújtott. Be se kellett mutatkoznom, tudta a nevem, hogy honnan jövök és, hogy időm nagy részét a bicajomon töltöm mostanában. Kissé szürreális volt a hangulat, hiszen nem mindennap találkozok elnökökkel, főleg nem az út szélén egy bringáról lepattanva, ráadásul tényleg úgy tűnt, hogy ők is élvezik a szitut. Mivel nagyon közvetlen volt mindenki és nélkülöztek mindenféle protokolláris maszlagot, jót tudtunk beszélgetni biciklizésről és a Polipedal programról. Természetesen a fotózkodás sem maradhatott el, mielőtt szétszéledt volna a furcsa csapat.

Tony Abbott

Mike Hall szelleme

Meglehetősen mókás kedvvel folytattam az utam, de nemsokára újra visszaköszönt a Snowy mountaines-ben megélt hangulat. Mike balesetének helyszínéhez érve meghittség és mély, együttérzéssel átitatott tisztelet töltött el. Kicsit azt éreztem, hogy én is részese vagyok a veszteségnek, hiába, hogy néhány napja még mit sem tudtam erről a versenyről és nem is ismertem egy résztvevőjét sem. Ez azonban megváltozott. Shell trikója, amit a találkozásunkkor viselt most ott hevert egy már halott embernek állított emlékhelyen és rajta egy filc-tollal írt mondat.

Bringázz tovább nagy ember. Köszönöm, hogy megváltoztattad az életemet és, hogy összehoztál minket.

Ha olvassátok ezeket a sorokat Shell és Jackie, csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm és neked is Mike Hall, amiért átjárhatott legenda szellemed. „Csak egy kicsit tovább tekerni, meg egy kicsit még tovább…”

„Csak egy kicsit tovább tekerni, meg egy kicsit még tovább…Mike Hall”

Sydney

A tervezett 14 napból egyel kevesebbre volt szükségem, hogy Melbourne-ből, Sydneyben érjek.

Sydney előtt nem sokkal a Cliff Bridgen gurultam végig

Ehhez a nagyszerű városhoz és az ott lakó barátaimhoz kicsit úgy mentem, mintha haza mennék. Különösen hálás vagyok Gerinek és Levinek, amiért több hétre befogadtak a nappalijukba, feláldozva ezzel életterükből egy darabkát. Kirándulásaink maradandó nyomot hagytak bennem, nagyon jól éreztem magam veletek. Ezúton kérnék elnézést a gombáktól és az ajtóktól. 🙂 Mindent köszönök barátaim!

Geri a hullámok szakértője és Levi a hűtőké meg a jókedvé

Amíg Sydneyben voltam keveset bringáztam, de annál több dolog történt. Először is egy rég várt találkozást ütöttünk nyélbe. Lehet még emlékeztek A nagy hegyekben 1. című bejegyzésemben, Tádzsikisztánból írtam Adamről az időutazó bringásról. Majd később Adorján is írt róla a Rendkívüli emberek bejegyzésében. Ő akkor ellenkező irányban haladt, mint mi, éppen Európa felé, Ausztráliából. A Dushanbében megismert Adammal azóta is kontaktban maradtam. Tudtam, hogy Angliában ért véget akkori utazása és onnan hazatért Ausztráliába. Már karácsony előtt lebeszéltünk egy találkozót, de az nem jött össze. Most viszont átutazóban volt Sydneyben és sikerült két napot együtt lógnunk. Különféle küldetéseket találtunk ki, amik közül a legizgalmasabb egy veterán felfedező, rekord tartó és kalandor sírjának felkutatása volt, a legszebb temetőben, amiben valaha jártam.

Francis Birtles ajándéka

Francis Birtles sírjára nem volt egyszerű rátalálni, először is mert a temető hatalmas, másodszor pedig, mert épp olyan kalandosan lett eltemetve, mint ahogy élhetett. Tulajdonképpen sírja sem volt csak egy másik sír hátának támasztott márványlap jelölte Mr. Francis nyughelyét, tükrözve a földön töltött idejét, ahol épp úgy nem volt röghöz kötve, mint itt a temetőben. Ezt nevezem szabadságnak. Semmi flanc, csak egy kis föld, amin fű zöldell. A kilátás is igen pazar és ez számít igazán egy kalandornak.

Francis volt az első ember, aki körbe biciklizte Ausztráliát 1910 körül miközben nem volt más nála, csak egy sátor, ivóvíz és egy puska, amivel boltok híján élelemre vadászott. Nevéhez fűződik több másik rekord is. Csak, hogy még egyet említsek, a történelemben szintén első emberként vezetett haza egy autót Angliából Ausztráliába.

Adam, hogy lerója tiszteletét a legenda előtt egy defektjavító szettet hozott magával és helyezett el szépen a márványlap mögé. Szinte hallottuk, ahogy Francis felnevet, és puskája mellé csúsztatja a hasznos holmit. Reméljük pumpát már vitt neki valaki előttünk.

Francis, Adam és a defektjavító készlet

Ezután egy parkba mentünk, de még út közben vettünk egy üveg bort. Miközben kortyolgattuk a kellemes italt egy apró madárka szállt le hozzánk az egyik fáról, vagy kitudja honnan. A lényeg, hogy ez a madár teljesen úgy viselkedett, mintha ember lenne és egy cseppet sem félt tőlünk. Sőt folyton ránk repült és ott téblábolt körülöttünk végig. Szerintünk Francis volt az és csak bandázni szeretett volna velünk, amit mi örömmel vettünk.  Kitudja mikor látogatták meg utoljára ezt a nem mindennapi lelket. Ha arra jártok, keressétek fel ti is, biztosan nagyon fog örülni.

Jófej madár A.K.A Francis Birtles szelleme

Tudatosság, mint kutatás

Következő reggelen Adam nagynénjénél kávézás közben egy újságra lettem figyelmes. Kissé hippi stílusú borítóján a mindfullness, azaz tudatosság alcím szerepelt. Belelapoztam és meglepetten olvastam a cikk mellett feltűntetett nevet.: Dr. Szabó Marianna, a Sydney Egyetem kutató professzora. A kedvenc témámmal foglakozott az írás, egy magyar szerzőtől és még a druszám is. Több sem kellett, felkerestem a hölgyet. Húsvét volt éppen és nem tudtam egyből elérni, de a hét közepén jött a válasz, hogy szívesen találkozna velem. A találkozó nagyszerűen sikerült. Jól megtaláltuk a közös hangot ebben a “nehéz” témában és mindketten egyet értettünk abban is, hogy a tudatosság kulcsfontosságú része a boldogságnak, önmagunk és egy globális szintlépés megvalósításának. Nyilván erről könyveket lehetne írni és vannak is, ezért most nem kezdek bele nagyon a boncolgatásába.

Reggeli kávé és az újság

Marianna kutatásai a tudatosság veszélyeire térnek ki, mint felkapott újhullámos irányzat. Divatos kezd lenni épp úgy, mint a környezet védelem, de a lényeg sajnos nem érkezik meg vele a legtöbbekhez. Akárcsak a kommunizmus, vagy hippi kultúra, rocker, vagy diszkós, lumber, vagy borotvált úriember, keresztény, vagy mohamedán, tetovált, vagy focista, dobos, vagy gitáros, környezetvédő aktivista vagy fogyasztás ellenes, tudatos vásárló, gyalog kerüli meg a Földet, vagy biciklivel és még sorolhatnám a végtelenségig ezeket, mind-mind tudnak igazak és hamisak is lenni. Nem másról van szó, mint szocializálódási mentsvárakról, amivel embercsoportokhoz lehet csatlakozni, mint szimpatizáns. Könnyen át lehet esni az egyik hamis identitástudat csapdájából a másikba, miközben azt hisszük, hogy egy igaz és szép ügyért állunk ki.

Bárki lehet jó ember, ami nem attól függ, hogy minek tekintjük magunkat, hanem, hogy ténylegesen mit teszünk. Mondani könnyű, hangzatos szavakat skandálni egy táblával a parlament előtt, a tömegből kiáltozni, hogy olvadnak a sarkvidékek és csináljon valamit a kormány. Viszont lehet, hogy felbuzdult aktivistánk, amint vége a közösségi tüntetésnek, otthon máris vissza kerül abba az életbe, amivel épp úgy hozzájárult tegnap két jegesmedve halálához, mint a közönyös környezetvédelmi államtitkár. Vagy egy másik közösségbe, mondjuk egy lakóközösségbe, furkálja és szidja a szomszédot, mert két literrel többet fogyaszt az autója, mint az övé, ami sokkal károsabb a környezetre.

Mások hibáznak, lassíts

Tudatosnak lenni nem más, mint magatartás, figyelmesség és megfigyelés. A régi, zsákutcában veszteglő gondolkodás lecserélése egy új, előre mutatóra. Felismerni saját hibáinkat és kijavítani azokat. Tudatosnak lenni a mindennapokban mutatkozik meg legjobban, ami idővel az álmainkat is átformálja és visszaterel abba az állapotba, ami a legtermészetesebb állapotunk, a boldogság állapotába.

A régit ideje a szögre akasztani és tovább hajózni egy új világ felé

Eckhart Tolle, a most hatalmasa

Ezt a bejegyzést ezen tudatosság jegyében szeretném zárni, legalább is majdnem zárni, mert még jön majd az ünneplés, de előtte a sok kalandos és emlékezetes találkozás közül talán a legfontosabbat szeretném még megosztani veletek.

Biztosan sokaknak ismerősen cseng Eckhart Tolle neve. Akinek nem, annak röviden csak úgy mutatnám be, mint korunk egyik legmagasabb tudatosságú spirituális tanítóját. Ez a sok kacifántos szó tulajdonképpen nem is szükséges, lehet az lenne a legegyszerűbb, ha csak annyit mondanék róla, hogy a forrással újra kapcsolódott, vagy ha még egyszerűbben kéne leírni akkor talán a jelen korunk “Jézusa” a legkifejezőbb hasonlat rá. A kollektív tudatosság még csipás szemnyitogatásának ébresztőórája. Kristálytiszta meglátásai nem mások, mint az univerzális törvény rajta keresztül történő közvetítése. Eckhart a jelen-lét fontosságának gyökerekig ható igazságát ismerte fel. Régóta figyelemmel kísérem munkásságát, minden könyvét olvastam és rengeteget segített gondolkodás átalakításomban. Már utazásom elején elhatároztam, hogy ha lehetőségem úgy hozza, felkeresem személyesen. És mit ad Isten épp akkor jött Ő is Sydneybe, amikor én ott voltam. Egy előadást tartott, amire az összes jegy elkelt. Próbáltam kapcsolatba kerülni vele, de nem volt egyszerű feladat és néhány „munkatársán” túl nem tudtam közelebbi jutni hozzá. Elhatároztam hát, lesz, ami lesz, oda megyek az előadás helyszínére és a többit majd meglátjuk. Nem szoktam bánkódni azon, ha nem úgy történik valami, ahogy én szeretném, viszont ha nem teszek meg mindent, ami rajtam múlik, akkor tudom sajnálni a dolgot. Hogy ez ne történjen meg bebicikliztem az újonnan átadott konferencia csarnokba, ahol már kezdték elfoglalni a helyüket a vendégek. Hamarosan megtelt az első szint és az ajtókban álló ellenőrök elkezdték az embereket a második emeletre terelni. Velük tartottam és amikor a mozgó lépcső elfogyott alattam, rögtön a legközelebbi ajtó felé vettem az irányt. A 15 méter alatt, amíg elértem a jegyeket kezelő hölgyhöz magamra húztam láthatatlan zubbonyomat és minden további nélkül sétáltam be az erkély szintre pontosan szembe a színpaddal, ahol az üres tér már készen állt Eckhart fogadására.

Az üres tér minden fizikai megnyilvánulás feltétele

Helyet foglaltam és vártam. Rövidesen az este főszereplője is leült a neki odakészített kisszékre és elkezdte szavakba önteni a formátlant. Az előadáson olyan elementáris igazságok hangzottak el, ami kétség kívül az emberiség legfontosabb kérdéseire adnak választ és igazán mély tartalmat hordoznak. Az előadás vége volt a leghitelesebb lezárás, amit valaha átéltem ezzel a témával kapcsolatban. Idő és tér teljesen megszűnt létezni, mégis maximálisan jelen voltam, Én, aki már nem sietek.

Eckhart Tolle, a most hatalmasa

Ünnep 1.

Még  Új- Zélandon voltam, amikor a  bejegyzésben már szereplő  Dávid prabu, a hamarosan esedékes melbourne-i találkozó telefonos egyeztetése közben egy örömhírt is bejelentett. Kedvesével, Salinivel hamarosan egybekelnek és az esküvőt Sydneyben fogják tartani, amire szeretnének meghívni engem is. Nagyon megörültem a hírnek és vártam az eseményt.  Mivel mindketten Krisna tudatúak, hagyományos, hindu szertartás keretein belül törént az esküvő, csodálatos ceremóniával.

Majd a lagzin fidji táncosok szórakoztattak minket, amit két magyar népitáncos megható előadása követett.  Salini mellett méltó dísze volt az ünnepnek még a torta és a násznép is. Haribol és Goranga!

Fidji táncosok

Magyar táncosok

Epertorta rózsákkal

A család

Ünnep 2.

Az ausztrál fát Sydneyben élő barátaimmal együtt ültettük el, amiért nagyon hálás vagyok. Külön köszönet Rugli Gerinek, aki elhozta az óvodából a Napfára keresztelt Flametree-t.

Faültetők Sydneyben

Sajnos az ültetés alatt a közös fotó lemaradt, de később az ünnepi ebédnél, a Cosmo, Magyar étteremben, a pálinka koccintást sikerült megörökíteni. Szívből örültem mindenkinek, aki jelen volt, szép dolgot élhettünk át együtt. A rántott sajt és tökfőzelék pedig egyenesen az otthoni ízeket varázsolta a számba. 🙂

Egészségetekre

Itt ér véget ez a történet, de már úton a következő, ami egy új országba és kultúrába repít majd benneteket,  gyönyörű tavaszi virágokkal  és havas vulkán kúpokkal.

Mert az idők során megtanulta van, hogy rövid, vagy épp hosszú az út, de mindenkinek végig kell menni rajta. És amikor az égre nézett három szóval ez volt felírva;  Várlak, ne siess!

Szeretettel, Szalag

2017.05.23 Szapporó, Hokkaidó, Japán

29.600km

INSTAGRAM

Az evobike változatlanul velünk van.

Ahogy a GuruTech is. Köszönjük!

 

Ne siess!” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Csak gratulálni tudok Szalag! Két éve az Egri Rotary klubban fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Azóta én itt vagyok Egerben, Te meg a VILÁGBAN!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.