Fehér felhők

Előszó!

Ha ismersz, vonatkoztass el személyemtől, ha nem ismersz, ne az embert keresd a sorok mögött, hanem a tartalmat. Elkötelezettségem a tudatosság felé és annak rajtam keresztül szavakba öntött kinyilatkoztatása nem személyes, de egyenként mindenkinek szól. Felismerve fontosságát és „sürgető” eddig mindennél időszerűbb aktualitását nem lehet a holnapra bízni. Ma kell tenni, holnap már lehet késő, a lustaság, a rosszul szervezett és teljesített napok, a mulasztással vétkezés olyan súlyos terhet hordoz magában, amit később belátva komoly zavart tud okozni az elmében. A megbánás érzetét már hiába kelti fel, mert a telitalálatos szelvényt nem adtuk fel a sorsolás előtt és kitudja, mikor jön el újra az alkalom, hogy „milliomosok” legyünk. És itt nem milliókról van szó, hanem attól sokkal többről. A feladatunk helyes betöltéséről és általa egy új, tudatos világ születéséről, amit nem lehet se pénzben, se bármilyen más pusztulásra ítélt anyagi termékben mérni.

Naplementéig tedd meg aznapi dolgaid

Ha nem adjuk tovább a tapasztalás által szerzett javainkat, elapasztjuk a folyamot, gátat szabunk a mindent körülvevő békés áradatnak. Persze ez csak annyit jelent, hogy magunkat fosztjuk meg felbecsülhetetlen kincsétől, Ő ott van akkor is, ha mi tudomást sem veszünk róla. Hömpölyög feltarthatatlanul időtlen idők óta, egyedüli változatlansággal.

Volt, lesz, s marad is

Érteni, szemmel látni, kívülről tapintani nem lehet. Mégis ott van mindenhol, aminél nincs megnyugtatóbb tudat. Ám ősidőkkel ezelőtt elfordultunk Tőle és így megszületett az én, ami által belekerültünk a tapasztalás illúziórikus körforgásába. És amíg nem égünk át minden egyes porcikánkkal rajta, nem találhatunk vissza. Szabad akaratunkat használjuk hát fel arra, hogy az elvágott szálra csomót kötünk, és  hosszú-hosszú életutakat bejárva, haza érkezünk a magunk választotta kirekesztettségből.

Illúzió

Köszönetet mondani egyszerű, hisz csak egy szó. Megköszönni mind azt, ami velem történt és azoknak, akik ehhez hozzájárultak a szavak legmélyebb szintjén is sivár. Hálámat kifejezni a segítségért, amiket életem és utam során kaptam szívemet kitépve se tudnám. Ezért inkább a helyére teszem és az emberiség közös kertjében, mint csemetéből ezer éves tölgyet elültetem. Ágain a szavak mellett, tettek gyümölcsözzenek melyeket, ha más észrevesz és leszed, ízétől benne is „fát” ültetni támad kedv.  A tudás kevés, tenni kell, üres szavakat tartalommal feltölteni, adni és elfogadni, célokat betölteni. Elhatározni és végig vinni, az út során a lényeget felismerni, minden mást elengedni.

Elhatározni, végigvinni, elengedni

Ez lehet, neked már könnyen megy, nem akarok beleszólni és a próféták kora is lejárt, de tedd fel a kérdést magadnak; tényleg azzal foglalkozom és úgy élek, ahogy azt gyerekként képzeltem? Mikor a mesekönyvek a hőseimet vetítették ki elém, akkor még tiszta gondolataim? Tűzoltó, katona, s vadakat terelő juhász vált e belőlem, vagy beletörődtem abba, amiről azt diktálta az élet, hogy így kell lennie?

Mi leszel, ha nagy leszel?

-Hajóskapitány! Vagy az nem lehetek? – Bármi lehetsz.

Őszintén számot vetni magunkkal ijesztő lehet, de ha megtörténik, olyan felszabadító és minden kétséget elsöprő erőt ébreszt bennünk, amivel már bátran vállunkra vethetjük tarisznyánkat és útnak indulhatunk kitaposni a saját ösvényünket. Ez az ösvény idővel egybefut majd azzal az egységgel, amiben a saját közös lesz. Hiszen minden út „Rómába” vezet. A tulajdon elveszti értelmét, amivel bekövetkezik a teljes szabadság.

Repülj!

Azt ismertem fel, hogy teljesen mindegy hol vagyok, vagy mi vesz körül, ha a fejemben nincsenek rendben a gondolatok, akkor nem vagyok szabad. A szabadságnak semmi köze ahhoz, hogy azt teszek, amit akarok, sokkal inkább, hogy tudom e irányítani a gondolataimat vagy azok irányítanak engem. Ezt a spirituális szakzsargon tudatosságnak hívja, ha jól tudom. 🙂 Valahogy azt érzem, hogy már nem én utazom, hanem az én vált az utazássá. Az utazás tette lehetővé számomra, hogy rendkívül intenzíven tapasztaljam a létezés számtalan megnyilvánulását és a tapasztalás tette lehetővé, hogy felismerjem mindenben a közöset, az egyéntől, azaz az egótól való függetlenséget.

Különböző, mégis egy

Ezt a felismerést követi a gyakorlatba való átültetés, az élet minden területére vonatkozóan. Kezdetben nagyon sok figyelmet igényel és résen kell lenni, hogy rajta kapjuk magunkat, megint a gondolatainknál van a gyeplő, de amint észrevesszük ezt, máris kínálkozik a döntési lehetőség, hogy nála hagyjuk, vagy inkább átvesszük tőle és hátra ültetjük utasnak, had dumáljon, mi már zavartalanul élvezzük az utat.

Ajánlom neked és Neked is.

Fehér felhők

Új-zélandnak hívják azt az országot, ahol az elmúlt 3 hónapból kettőt töltöttem. Nem tudom volt e előtte Régi-zéland és ha igen, miért kellett újra keresztelni, mindenesetre szerintem akárhogy is hívják, nagyon különleges és szép helyen jártam.

Különleges…

…és szép

A déli szigeten kezdtem a bringázást és pont egy egész február kellett hozzá, hogy a szép nagy 2000km-es kör után az északi részre érjek. Ezalatt a 28 nap alatt sokat változtak az addigi utazási szokásaim. Lelassultam, mégis gyorsabban oda értem ahová akartam. Visszavettem a napi átlagomból, viszont nem álltam sokáig sehol. Nem éreztem sürgető késztetést az utazásra, mindennhol annyi időt töltöttem, amennyire a helyeknek volt szükségük, hogy átadják a számomra tartogatott információjukat. Navigációm mára egy kutya szaglásával vetekszik, mert teljesen átengedtem az irányítást az útnak, hagyva, hogy oda vigyen ahová ő akar. Csakis a legjobb helyekre vezetett a nálam sokkal több ismerettel rendelkező kalauz, amibe természetesen beletartozott a magát egy-egy éjszakára felkínáló ideiglenes otthonom is.

Ez a hely is kiválasztott

És a kalauznak másra is volt gondja… Az időjárás attól a naptól fogva vált nyáriassá, mikortól elkezdtem hajtani Mighty Voyagert. Ezt onnan tudom, hogy az emberek, akikkel az első napokban beszéltem, arról panaszkodtak, hogy bizony évek óta nem volt ilyen cudar a nyár. Igazán „szerencsésnek” mondtak, amiért pont most érkeztem és nem hamarabb, vagy később. A későbbet csak később értettem meg, mert valóban szinte napra pontosan ki volt számolva rám a jó idő. A maori őslakosok Aotearoának, vagyis a hosszú fehér felhő országának hívták az otthonuknak helyet adó szigetet. Földrajzi fekvéséből adódóan nagyon kiszámíthatatlan az időjárás és a sarkvidék felől érkező fagyos áramlatok, felhővé rendeződve könnyen elsötétítik a Napot. Ezen a sokak által még mindig vitatott, de a valóságban vitathatatlanul jelen lévő klímaváltozás sem segít. Az eső is egyik pillanatról a másikra eredhet el, ami nem annyira kedvező egy olyan bringatúra alkalmán, ahol hetekig a szabad ég alatt lakunk. Na, de én állítólag nagyon „szerencsés” vagyok…végződik sokszor ezzel a meg nem magyarázható magyarázat az emberek szájából. Lehet így van, bár én mást szimatolok a dologban. 😉

Ami biztos, hogy sok mindenért hálás vagyok, mert úgy alakult és nem másként. Hálás vagyok pl. az időjárásért. Majdnem két éve vagyok úton, de még egyszer sem áztam el, és amikor ezt más bringásoknak mondom, nem hiszik el. Valahogy mindig kegyes hozzám az idő és, ha az eső már vissza nem is tudja tartani, kiegészülnek a körülményeim egy akármiből tetővel, ahol szépen kivárhatom, amíg elvonul a vihar.

Az elvonult vihar illusztrációja 🙂

Elkerülnek a természeti katasztrófák is, vagy előttem, vagy utánam kerekednek fel a hurrikánok, rázkódik meg a föld, vagy borul lángba az erdő. Valamiért töretlenül haladhatok utamon, a gondviselés körém tartja aranyveretes pajzsát, amin sárkányok, skorpiók és oroszlánok kelnek láthatatlanul életre, hogy megóvjanak, ha veszély leselkedik rám.

Őrszem

De legfőképp az emberekért vagyok hálás, akik mindig akkor bukkannak fel, amikor a szükség épp úgy hozza. Nem lehet semmiben sem mérni, amit tőlük kaptam. Bennem él a fél világ jósága jó tét lelkek képében, akik tudtukon kívül jobb emberré formáltak csak azzal, hogy befogadtak, ennem és innom adtak, miután ételükbe szeretetet aprítottak. Ők is közéjük tartoznak:

Szabi és Anna, köszönöm

Rose és Neil, köszönöm

Heni és családja, köszönöm

Dharmatma Dasa prabu aka Dávid, köszönöm

Viktor atya, köszönöm

Annyi nagy számú, eleinte még hihetetlennek tűnő esemény, egybeesés, varázslat történt már velem, hogy megértettem a mögöttes misztikumot és nem veszem már csodaszámba azt, amire régi énem csodát kiáltott volna. Ezeket szeretném megosztani veletek, az pedig, hogy hol jártam talán nem is olyan fontos többé és bevallom már az sem, hogy hol fogok.

Lake tekapo

Dél körül lehetett, amikor egy kis városban megálltam falatozni. A patakpartot választottam, kicsit távolabb a turistáktól nyüzsgő kávézók és belvárosi piknikezők helyett. Wifi nem volt, csak madárcsicsergés, napsütés és vízcsobogás. A vízben pedig két kissrác állt térdig, akik kavicsból gátat építettek lecke előtt, suli után. Mielőtt a bicskámat elővettem, hogy megkenjem vele a kenyeret és felvágjam a zöldségeket én is vízre szálltam, hipp hopp lecsutakoltam kezem, s lábam. Aztán szunyókáltam egy keveset és mielőtt újra folytattam volna az utam egy királyi fotóval örökítettem meg magam.

Országalma és fatrón

Hamarosan újra megálltam, mert a város határában egy 1964-es Ford musztáng gyönyörű formája csalta elő a gépemet a kormánytáskából. Míg kattingattam jobbról – balról megérkezett az autó gazdája és a második mondat után be is ültetett a csillogó járgányba. Majd pöc-röff indult a motor, tekeredett a kormány és már gurultunk is a kedvenc autómmal. Valójában nem vagyok az a nagy autó fanatikus, sőt nagyon ritka, hogy megakad a szemem bármilyen tárgyon, de a musztángok mindig is vonzottak.

Szedd alá, Pali bá

1964-es Ford Musztáng

Aznapi célomig még pedáloznom kellett néhány kilométert, miközben beértem három Mighty Voyagerhez hasonló bringát és rajtuk ülő gazdájukat. Gyorsan megvitattuk ki, merre, hány méter és mivel azonos elképzeléseink voltak az elkövetkezendő napokra hát együtt folytattuk a túrát. Camille, Peter és Joe abban a városban találkoztak, ahol én királyosdit játszottam a fatrónon, így mondhatni elég friss volt a brigád kapcsolata. Attól a pillanattól kezdve csapatként kellett megint gondolkodni, ami négy főnél már azért elég trükkös tud lenni, ha nem csak egy moziba menetről van szó.

Kerékpár túrázók Új-Zélandon 🙂

Camille Kanadából jött Új-Zélandra és teljesen zöldfülű volt a hosszú távú bringázásban. Ráadásul mindössze 19 éves, úgyhogy le a kalappal előtte, hogy egyedül belevágott élete nagy kalandjába egy gyönyörű bringával, ami talán még többet is nyomott, mint amilyen súlyú ő maga volt. Nem tudom később voltak e panaszai a megterhelést illetően, de abban a három napban, amíg egy irányba haladtunk meg se nyikkant, maximum leszállt a bordó sárvédős Masiról és tolta a meredekebb szakaszokon.

Camille

Aztán ott volt Peter, egy Brit felfedező, aki már nagyobb távban tette próbára magát. Az egy éves kirándulás kétharmadánál járt, ami Új-Zéland után az Egyesült Államokban, a Route 66, azaz a híres és hosszú 66-os út végigtekerésével fog végződni számára, valamikor mostanában, ahogy ezeket a sorokat írom. Peter az a fajta figura, aki mindent jegyzetelt. Mit érdemes enni, milyen változtatásokat fog csinálni a bicaján a következő utazása előtt, miért jó a gearbox a kazettás váltórendszer helyett, a szíjhajtásnak mi az előnye, vagy éppen, hogy milyen sajtot szoktam venni a boltban, stb. Ezeket rendszeresen kérdezgette nagy buzgalommal és a választ pedig szépen lejegyezte noteszében. A stréber kalandor nagyon lelkes volt, kedveltem a társaságát.

Peter

Joe, a harmadik utazó is Angol volt. Tájföldig repcsivel jutott és onnan kezdte a Trekkjét tekerni. Neki ez az ország volt az utolsó, mielőtt visszatért Angliába. Vele eléggé hasonlóan gondolkodtunk az utazást illetően és egy alkalommal külön is váltunk a többiektől, mert másik utat választottunk. Bár az volt megbeszélve, hogy este már újból együtt kempingezünk, ez mégsem jött össze.

Joe

Rettentő erős oldalszél fújt aznap, egészen rá kellett dőlni a ball oldalunkra és úgy hajtani, máskülönben lesodort volna a szél, az amúgy is nehéz kavicsos útról.  Így haladtunk 20 kilométeren át egy csatorna mentén, miközben a távolból, Új-Zéland legmagasabb hegye a mount Cook követett, tiszteletet parancsoló tekintetével. De biztos vagyok benne, hogy amikor nem néztünk oda, jókat kacaghatott rajtunk fehér sapkája alatt, mert furcsa stílusú ide-oda dőlöngélő előadásunk inkább hasonlított egy kocsmából hazatérő részeg drótszamaras mutatványára, mint a már több tízezer kilométert maguk mögött tudó profi túrázókéra. Jobb is, hogy Kamill, Peter kíséretében a főúton maradt, mert igencsak meggyűlt volna a baja ebben a két órában és talán a hegynek is kevésbé tetszett volna a látvány.

Itt már nagyon fújt a szél

Viszont számításaink beváltak és nemsokára aszfaltra váltott a kavicsút ráadásul délnek fordult, így a szél mögénk került. Gyors józanodásnak lehetett szemtanúja a hegy. A poroszkáló fáradt szamarak, egy csapásra vágtázó szárnyas paripákká változtak a lovasok meg örömükben úgy kurjongattak a nyeregben, mint locsolkodó legények húsvétkor faluhelyen.

Aszfalt hátszéllel

A csatorna tóvá duzzadt időközben a jobbunkon, de színét nem változtatta, smaragd türkiz arcán csak a fény fogyott lassan. Kisvártatva húzni is kellett a fékeket, véget ért a vágta, mert az este már újból kezdte kitárni birodalmának kapuit, a sötét aznap se felejtett eljönni.

De nem bántuk mi ezt cseppet sem, mert olyan táborhelyet találtunk, hogy akár százszor is jöhetett volna még ránk az éjszaka.  Körül voltunk véve vibráló varázslattal a tó túloldalán a hegy még mindig ékesen állott, vízen lebegő képmását csak a partra érve oszlatták szét a hullámok.

Mount Cook

Talán azért is lehetett olyan hideg bent a tóban, mert a nagy hósapka hegyes bojtja folyton belelógott a vízbe, megnehezítve a Napsugarak munkáját. Az aznapi út pora ennek ellenére sem akarta az éjszakát rajtam tölteni, ezért engedtem neki és kicsit sziszegve, de határozott mozdulatokkal szabadultam meg tőle. Megtörtént az avatás.

Illusztráció másnapról

A kétsátras táborban Joe vacsorája már rotyogott a tűzön mire a keresztelőből visszaértem. A fák cinkosként bújtatták el ágaik közt a szökő füstöt, de biztonságot keltő illata harmadik társként végig velünk maradt. Falatozás közben nem sokat beszéltünk angol barátommal, a ropogó tűz és a víz hullámzása, a szél vándorlása és a levelek suhogása, a táncoló lángok és a hegy látványa lágyan fojtotta belénk a szót, hogy beavasson ősi misztikumába.

Ssss

Csak másnap találkoztunk újra a többiekkel. Összesen 3 napon át voltunk társai egymásnak az utazásban és sátrainkkal szomszédok az éjszakában.

A szomszéd sátra tényleg zöldebb

Az örök és folytonos változás elsodort minket egymástól egy láthatatlan kanyarban, az út nekem jobbra dőlt, nekik pedig ballra.

Ottago

Az Ottago rail trail (ejtsd; rél trél) felé tartottam, ami egy régi vasútvonal bringás tereppé átalakítása után vált kedvelt játszóterévé a magamfajta két keréken élőnek. A startvonalnál még megpihentem és, hogy reggel korán nyeregbe pattanhassak sátrat se húztam, hanem gyorsan egy összkomfortos ingyen szobát lőttem magamnak.

Minden egyben

A rail trail tényleg nagyon jó móka volt. Fahidak, termőföldek és sziklába fúrt alagutak okoztak önfeledt szórakozást, ahogy a mozdonybőrbe bújt Mighty Voyagerrel robogtunk porfelhőt húzva magunk mögött.

Start

Ezeken nagyon jó átgurulni…

…és ezeken is

Új-Zélandon szerintem művészet nem megtalálni a legjobb kemping helyet. Én meg nem vagyok művész gyerek, ezért csakis a legjobbal “elégszek meg”. 🙂 Valahogy vezérfonálon húznak magukhoz az elhagyott kunyhók, rejtőzködő erdők, békés vízpartok. Mindig akad fürdőszobám is legyen az tó, patak vagy folyó, de ha csak egy falból kinőtt csöpögő csapot találok, lefekvés előtt akkor is tisztára mosom a Nap barnította kabátot.

Ez pont olyan hely, ahol tuti egy éjszakára ott maradok

Semmi nem ér fel azzal a békével és sikerélménnyel, mikor megtalálom a helyemet, minek ajtajára azt véste az előttem járó, hogy; a Tiéd, de csak akkor, ha nem akarsz magadnak, ne félj innen tovább állni, hasonló helyek mindenhol akadnak, ha tudsz parancsolni a fejedben folyton szövegelő alaknak. A széles vásznon azon az estén; A fekete hattyúk vízi balettjét vetítették egy másik frekvencián később pedig; Az egerek cincogása ment az éteri rádióban, amit a falra akasztott korcsolya csendben hallgatott velem egyetemben.

Minden este úgy éreztem, hogy ennél jobb már nem lehet és a következő este valahogy mégis jobb lett. Felajánlotta egy alaktalan gyári munkás, hogy mostantól áfa nélkül kaphatok futó szalagról örök élményeket, ha megelégszek azzal, ami van és cserébe a zsebét hálával töltöm meg. Nyújtottam a kezemet és úgy éreztem bele is csapott, mert attól a perctől kezdve az üzlet állott, sőt elég szépen kamatozott…

Queenstown

Visszafordultam a rail trailen, mert zsákutca lett volna a végállomásig zakatolni. Új-Zélandon kicsit bonyolult úgy tervezni az utunkat, hogy minden benne legyen, mégse kelljen néhány úton  kétszer is végigmenni. Milford Soundot szerettem volna soron következőleg útba ejteni, csakhogy a fjordos partvidékhez zsákutca vezet. Ráadásul arra felé nagyon keskenyek az utak, a kamionok meg szélesek ezért nem erőltettem az egyébként nagyon szép Milford Soundot. Queenstownig még elmentem, de tovább már nem. Mint ahogy az írás elején említettem, már nem teszem függővé az utazásomat a helyektől. Lehet ez most ellentmondásosan hangzik kívülről, hisz az utazás leginkább az új helyekről szól ugyebár, de a lényeg, hogy én értem mit beszélek és nem okoz fájdalmat lemondani egy-egy részcélomról, ha a körülmények úgy kívánják. Annyi szép helyen jártam már és elégszer bebizonyítottam magamnak, hogy bármire képes vagyok, ezért többé bizonyítani semmit sem akarok. Simán megengedhetem, hogy kihagyjak akár még egy olyan helyet is, mint világhíres Milford Sound.  Meg amúgy is kicsit magával ragadott Queenstown barátságos hangulata, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt kivenni egy szabadnapot.

Szabadnap

Kaptam egy kis kényelmet is hozzá, mert egy kedves család felajánlotta, hogy kempingezzek a kertjükben az ételről meg majd ők gondoskodnak. Azért van két sátor a képen, mert velem tartott Gel, a két nappal azelőtt megismert francia bringás is.

Queenstown

Gel

Jól esett a pihenés és a családi vacsorák, és bár nagyon hozzászoktam a hideg vízben tisztálkodáshoz, ha kétségetek lenne felőle akkor megsúgom, hogy a meleg víz egészen más. 🙂

A nyugati part

Félidőnél jártam a déli szigeten, így el kellett induljak észak felé, ha idejében Aucklandbe akartam érni. Ehhez a nyugati partot választottam, az óceánnal, hegyekkel és gleccserekkel, na meg ami változatlan maradt a kristálytiszta patakokkal, folyókkal és tavakkal.

Erre ébredni azt jelenti, hogy ki a sátorból és nyomás fürödni

Tíz nap alatt értem fel Piktonba a komphoz, mialatt olyan helyeken töltöttem az időt, amiknél szerintem nem létezik káprázatosabb, csak esetleg másabb. Ha mindet le szeretném írni és a hozzájuk kapcsolódó embereket bemutatni még napokig ülhetnék a gép előtt, ezért nézzétek el nekem, hogy a legjobbak közül is csak a legjobbakat osztom meg veletek. Viszont a folytatásban lenne itt valami más is, ami kikívánkozik belőlem:

A mount Cook déli oldalával már találkoztatok, de mivel most az ellenkező irányba haladtam, ezért a másik oldalát is megmutatta a környező gleccserekkel, a Ferenc József gleccserrel és a Fox, magyarul Róka gleccserrel. Na, ezekhez se mentem el, mert annyira szomorúnak találtam, hogy ilyen törékeny és védtelen természeti képződményeket kirakatba tesznek és hihetetlen méretű embertömegeket iparilag utaztatnak ezekre a helyekre a világ minden tájáról egy szelfi erejéig, aztán jöhet a következő. Pár kilométeres távolságból néztem őket, ahogy mozdulatlanul folynak le a hegyről.

Hatalmas ellentmondást látok az utazási miértekben és módszerekben. Azt látom, hogy az emberek vakok, tisztelet a kivételnek, mert azt állítják, hogy imádják a környezetet és a szép tájakat, de ezzel együtt birtokolni akarnak, a kényelemről pedig eszük ágában sincs cserébe lemondani. Birtokolni akarják az élményt, miközben magatartásukkal hatalmas mértékben hozzájárulnak a pusztításhoz csak, hogy lefotózkodhassanak adott esetben egy óriás jégfolyammal. A vágyak kiélése áll a háttérben, amiről 2500 éve Buddha már elmondta, milyen veszélyeket rejt.

De tovább megyek, mert bár a csapból is ez folyik, mégsem látszik, hogy jobb irányba változnának a dolgok. Most ne menjünk bele, hogy milyen mélyen gyökerezik a helytelen energia felhasználás spirálja, a mindent iparosítással és tömeggyártással, a földek túlzott kihasználásával, csak mert ki kell szolgálni az embereket, akik közül sokan már nem is tudják, hogy néz ki egy ásó, vagy gereblye, de legalább fejlesztenek orrba-szájba, tévesen azt gondolva, hogy ezzel bármin is segítenek. Mi is lenne velünk egyre gyorsabb internet nélkül? Még a végén nem menne fel időben egy kép a facebookra, vagy jönne le egy film a torrentről. Ne adj Isten az is előfordulhat, hogy ezek miatt elő kéne venni a régi piknik kosarat és a szomszéddal kirándulni menni, aztán séta közben valamiről beszélgetni?

……………………….Tudta?………………………

Hogy a menekültek okolása mellett azzal is segíthetjük bolygónk pusztulását, ha otthonunkban helytelenül bánunk természeti  kincseinkkel?

………………………………………………………….

Mára olyan mértékűvé vált az energia felhasználásunk, hogy a katasztrófa szélére sodortuk vele magunkat. Következetlenség azt hinni, hogy minden rendben van, a változást már évek óta érzékelhetjük és ezt alapul véve, ha előre tekintünk aggasztó jövőképet kapunk. Az ipar fittyet hány mindenre, csak a profit érdekli, amit mi vidáman kiszolgálunk neki. Termékek és shopping. Kenyér és cirkusz. Na de nincs mit tenni, ha egyszer én ezt szeretem, leveszem a polcról és megeszem. Csirke, marha, disznó, pulyka? Tök mindegy csak tömjük tele velük magunkat. A kényelmünkbe fogunk belehalni, mert ha meleg van az a baj, ha meg hideg, akkor az. Folyik a víz, a gáz, az olaj meg az áram. Mindenki tisztában van ezekkel a dolgokkal, hogy az Antarktisz meg a jegesmedvék, mégis csak nagyon kevesen változtatnak szokásaikon, mert az kellemetlenséggel jár, ha nyáron nem megy a légkondi, vagy ha a boltig gyalog kell elmenni. Meg nincs is szem előtt, az utcánkba nem nagyon változott semmi, de ahol kéne, már nincs hó télen, ahol meg eddig nem volt egyszeriben „neon sárgán” kezd esni. „Én olyan keveset fogyasztok, hogy az nem árthat meg”, na igen, de vannak még így ezzel milliárdok. Egy Ghandi idézet illik szerintem leginkább ide;

“Légy a változás, amit látni szeretnél a világban!”

És drasztikus változásra van szüksége az emberiségnek, ami azzal kéne kezdődjön, hogy tényleg csak azt használjuk és annyit, amire és amennyire szükségünk van. Hidd el nincs szükség ötször jól lakni egy nap, hűteni a levegőt, ha már kicsit melegebb van, száz liter vízet elhasználni a mosogatáshoz, vagy gyorsabb és kisebb processzorokra a számítógépeinkbe, stb.  És ezekre az apróságokra odafigyelni még semmilyen drasztikus lemondással nem jár, ez kéne legyen a normális. Viszont komoly hatásokat érhetnénk el vele, mert sok kicsi sokra megy.

Mára a Fox gleccser 150 méterrel rövidebb, mint a század elején volt, a Ferenc Józsefnél még rosszabb a helyzet. És ez Új-Zéland, a világ legtisztább országa, csakhogy a klímaváltozás nem ismer országhatárokat, gondolj arra, hogy ok és okozat…ja, hogy ezzel semmi újat nem mondok? Akkor a Föld szerelmére, tedd a dolgod! Vállalom, hogy kinevetsz, amiért kijött belőlem a szónok, de nagy lesz a sírás, előre szólok. Mindenkinek inge, vegyük hát magunkra!!!

A Ferenc József gleccser, sok társával együtt, már nem sokáig marad köztünk 🙁

Hokitika

Egészen „véletlenül” találkoztam Hokitika óceánpartján egy különleges kiállítással. A naplementét megnézni indultam a templomból, ahol aznap este laktam és olyan remek dologba futottam, amilyet még sosem láttam azelőtt. Egy művészeti verseny eredményén ámulhattam nagyokat. Az ötletes rendezvény egyetlen szabálya annyi volt, hogy azokat a dolgokat lehetett csak felhasználni a különféle alkotásokhoz, amiket partra vetett az óceán. Így született ez a kilométer hosszan elnyúló szabadtéri tárlat.

Gyere, festek neked igazi naplementét…

…köszi, amíg kész lesz innen nézem

Aztán láttam ennek a még természetesebb verzióját, amit bringázás közben az útról pillantottam meg. Na, az aztán tényleg káprázatos volt. Mintha egy erdei fatemetőben jártam volna, ahol megállt az idő, csak a vadállatok lábnyomai és a halott fák odújában éledő csodálatos gombák árulkodtak arról, hogy mégis van itt valami mozgás csak láthatatlan.  Halálon virult az élet.

Halál…

…amiben ott van az élet

Az északi sziget

Piktonból három és fél órás kompúttal lehet átjutni Új-Zéland északi szigetére a déliről, ami az utolsó méterekig tartogatott a már tőle jól megszokott szépségekből.

Ott hátul, a hosszú stég előtti fák alatt töltöttem az utolsó éjszakámat a déli szigeten

Már csak néhány kilométer a komppig

Wellington, a főváros egy leheletnyit mediterrán hatást éreztetett. Milyen érdekes, hogy a világ ilyen távoli részén is laknak egri barátok, akiknél egy kis időre otthonra tud találni a folyton úton lévő honfitársuk. Bárcsak picit megfordulhatna a kocka, hogy megérezhessék mit is jelent nekem egy ilyen találkozás, otthoniakkal távol az igazi otthonunktól. A sok közös téma és név, amik ilyenkor a beszélgetések alkalmával előjönnek, olyan szó fordulatok, amiket máshol nem használnak és a drága e betű, hiszen Eger már csak Eger. Igaz e? Csabi és Réka nagyon királyok vagytok.

Cukorfalatok 🙂

Tongariro és Méz

Az egyik leghíresebb túra útvonal a sziget középső részén kinőtt Tongariro vulkánhoz kötődik. Ez egy gyalogtúra, úgyhogy a bicajomat arra az időre gyámságba kellett adjam. Először úgy gondoltam, hogy eltekerek a vulkánhoz legközelebb eső házához és bekopogok, ugyan hagy tegyem már le itt egy napra jó öreg Mighty Voyagert. De az élet sokkal jobb tervet ötölt ki számomra. Tongarirotól 40 km-re lévő Reitihi az utolsó lakott település utána már csak pár ház van, meg egy benzinkút a hegynek forduló út elágazódásában. Itt ismerkedtem meg Troy-al mármint nem az elágazódásban, hanem Reitihiben, aki felajánlotta, hogy aludjak náluk. Gyorsan újraterveztem a dolgot és azt találtam ki, hogy megkérem Troyt, hadd hagyjam náluk a bringám másnap én meg stoppal elmegyek a vulkánhoz, 5-6 óra alatt lenyomom a 20 km-es túrát és estig visszastoppolok. Simán belement, úgyhogy egy csapásra szállásom is volt meg őrzött parkoló is a bicajnak. Troy maori hagyományőrző csávó volt, és amikor ez kiderült már fűtöttem is, hogy menjünk el egy fotózásra, ahol bemutatja a maorik törzsi táncát, a hakát valami szép helyen. Tetszett neki az ötlet, úgyhogy rögvest felkerekedtünk, nem pocsékoltunk egy percet sem tovább a napból, mert már kezdett beesteledni.  Még volt némi fény mire felértünk a közeli erdei tóhoz és Troy gyorsan ágakból és páfrány levélből igazi törzsi viseletet rögtönzött magának, én meg kezdhettem kattogtatni a fotó aparátot és kamerázni a hakát. Nagyon örültem, hogy ilyen hitelesen sikerült rögzítenem ezt a szép hagyományt.

Troy

A másnapi stoppos akcióm nagyon nehezen indult. 5, azaz öt stopba és majdnem 3 órába telt mire a vulkán lábához értem. Bicajjal hamarabb megjártam volna, de ott sehol sem tudtam volna biztonságba letenni. Már 11 óra is elmúlt mire megindult a lábam alatt a fekete hamuval borított gyalogút.

A nap egy időre eltűnt és, ahogy egyre feljebb értem a hegyen sűrű köd ült a tájra.

Szerencsére, ahogy átjutottam a csúcson és közeledtem a lényeghez újra lehetett látni. Ez fogadott:

Ledolgoztam a stoppolással szerzett hátrányomat is, úgyhogy lefelé már többször kacsintottam a fényképező keresőjébe.

A hegy lábától még a műútig kisétáltam, majd hüvelykujjamat az égbe fordítottam. Egyszer kellet ezúttal csak ezt tennem, amivel 40 perc múlva, még világosban Troyéknál lehettem. Bónusznak pedig másnap reggel rögtön miután felkeltem, a világ faállományát egy manukával bővítettem, amint az ásót kézbe vehettem. A Honey (Méz) nevet kapta, mert ennek a fának a pollenjéből készítik a legértékesebb mézet, a dolgos, új-zélandi méhek.

Honey

Sajnos idő szűkében vagyok, ahogy írom ezeket a sorokat, bármennyire is igyekeztem befejezni ezt a bejegyzést, itt most el kell búcsúzzak. Innen fogom folytatni hamarosan, viszont most indulok tovább, mert már virágba borultak Japánban a cserecsnyefák. A felkelő Nap országába holnap után érkezek, ahonnan elhozom majd nektek mindazt, ami tőlem telhet.

Addigis, ha gondoljátok látogassatok el új, angol nyelvű weboldalamra az alábbi címen:

The Art Of Mindful Cycling Around The World

Már Instagramon is.

 

Szeretettel, Szalag

2017.05.01      29.000km

 

Fehér felhők” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.