Délkelet-Ázsia szelleme 2

Szumátra

Maximum két óráig tartott a komptúra Batamba. A szokásos vámvizsgálat után megvettem a meghosszabbítható vízumot (alapból ingyenes, 30 napig használható, meg nem hosszabbítható vízumot adnak), majd kitekertem a kikötőből, hiszen új országba léptem, égtem a felfedezés vágyától. A legközelebbi város több tíz kilométer távolságnyira volt, úgyhogy itt maradtam a környéken. Vettem egy adag sült banánt, intéztem egy sim kártyát, aztán átkerekeztem a kikötő másik felébe, ahonnan a Szumátrába tartó kompok indulnak. Összetákolt viskók, tábortüzek és lepukkant autók között haladtam, az emberek koszos és/vagy szakadt ruhákban járkáltak. Jó nagy a kontraszt Szingapúrhoz képest. Egyvalamiben azonban az első pillanattól kezdve kiemelkedett Indonézia: mindenki mosolyog. Kortól, kinézettől, és társadalmi beosztástól függetlenül. Két hónapot tartózkodtam ebben az országban, s ezt az időt nyugodtan nevezhetném mosolyterápiának is :).

Megkezdődött a mosolyterápia

A Nemzeti Kikötőből jegyet váltottam a reggeli szumátrai járatra, majd a közben körém gyűlt sokadalom javaslatára egy üresen tátongó pult mögé rendeztem be a fekhelyem. „Ritkán járhat erre európai bringás utazó” gondoltam, s előkaptam az új könyvem. Ekkor egy elsőre kissé gyanús kinézetű tag sertepertélt oda hozzám, bemutatkozott, majd eléggé tört angollal belekezdett élete meséjébe. Picit sztorizgatott, majd rácsodálkozott a könyvemre.
Megkérdezte, hogy mit olvasok?

–       Egy jezsuita spiritulalitásról szóló érdekes könyvet, feleltem.

–       Szeretnék belenézni, elkérhetem? Kérdezte a beszélgetőpartnerem.

–       Őööö, persze, tessék.

A srác először a könyv borítóját, majd a tartalomjegyzéket kezdte el vizsgálgatni. Kérdezte, hogy melyik fejezet érdekel?

Több fejezetre is rámutattam, ezután meglepő dolog történt: a srác saját szavaival kifejtette a véleményét a fejezetek címéről, olyan egyszerű, mégis kristálytiszta logikát, és bölcsességet felhasználva, hogy leesett az állam. Itt-ott kinyitotta a könyvet, beleolvasott pár bekezdésbe, majd elmondta, hogy miről is van itt szó igazából. Én meg csak néztem, és füleltem. Letisztult rövid mondatokkal s mély átéléssel, vidáman, élettapasztalataira támaszkodva magyarázta a jelenlét fontosságát, amit ő úgy hívott: “New time!”. Majd rátért az elme tisztántartásának fontosságára, s ami a könyvben is volt: “a cselekvés közben szemlélőnek maradni” állapot hasznosságára.

–       Ez most megint mi? Kérdeztem magamtól. Hogy lehet, hogy ennyi különleges emberrel hoz össze a sor?

A beszélgetés után mosollyal az arcomon tértem nyugovóra. Reggel pedig átlendültem Szumátrára.

Régóta foglalkoztat a csúcsteljesítmény lélektana, s gyakran előfordul, hogy megtapasztalom a „peak state”-et, azaz a csúcsállapotot. Ez egy erőforrásteli testi, lelki és mentális állapot. Szumátrára érve a csúcsteljesítmény egy újabb dimenzióját ismerhettem meg, amit szellemi peak state-nek neveztem el. Fizikailag úgy éreztem magam, hogy szétrobbanok az energiától (ezt már sokszor átéltem), viszont a tudatom be tudta világítani ezt a többlet-erőt. Legyőzhetetlennek, mégis szelídnek éreztem magam. Colin atya jó kiképzést tartott nekem.

Készen álltam az újabb kihívásokra! Nem is kellett sokat várni, jött egy komolyabb pontosan három nap múlva. Ennyi idő alatt értem el Pekanbaru várost, a sziget első nagyvárosát. Ahogy közeledtem a célom felé, hirtelen sokkot kaptam. Elhúzott mellettem, majd leparkolt előttem pár ilyen jármű, azt hittem hirtelen, hogy valaki átkapcsolt a Mad Maxre:

Szumátra tele van furcsaságokkal és meglepetésekkel

Majd fülig érő mosollyal folytatva a túrámat a városhatárnál egy kedves fiatal úriember eltulajdonította a telefonomat: meghívott ebédelni, elvezetett egy ici-pici étteremhez, majd kilopta a készüléket a biciklim kormányára rögzített tokjából, amíg a kezemet megmostam. Elveszett egy csomó fényképem, meg az utazás alatt minden este elmentettem a szállásom koordinátáit, ezeknek is odalett egy része. Először nem is akartam hinni a szememnek, de a készülék továbbra sem volt a helyén. „Találd meg a teremtőt mindenben” szólalt meg a fejemben a tanítás, de nem találtam. Szomorú voltam. Elmentem a rendőrségre, felvették az adataim, majd betették a bringámat egy rendőrségi terepjáróba és elvittek a központi rendőrségre, ahol ismét felvettek egy jegyzőkönyvet.
– Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk az ellopott telefonját! Nyugtatott a nyomozó.
Bíztam benne, hogy visszatér hozzám a telóm, úgyhogy beiktattam egy hét várakozási időt az utazási kalendáriumomba. Fogtam magam és Pekanbaruból elutaztam Nyugat-Szumátrára, ahonnan elmentem túrázni a sziget legaktívabb vulkánjához, a Mount Merapihoz.

A Merapi (Tűz) hegység

Egy napig tartott, amíg Bukkitinggi városból kiértem a hegység szélére, s vulkán lábánál elterülő vad esőerdőn keresztül felértem a csúcsra. A túra utolsó órájában a ködöt kénes füstfelhő váltotta fel, nehézkessé vált a légzés, és a haladás. Viszont Szél Úrfi néha úgy döntött, hogy elfújja a kilátást elfedő szürke fátylat. Ilyenkor több kilométert be lehetett látni a környékből. A közvetlen közelemben marsbéli táj jelent meg, előbukkantak a kráterek, s a kopár dombocskák. Kiváncsiságból megérintettem a talajt, ami legalább 30 Celsius fokos lehetett.

Beépített padlófűtés a hegy tetején 🙂

A messzeség pedig betekintést engedett az esőerdők, és az ember által még érintetlen hegységek birodalmába. Majd pár másodperc múlva véget ért a csoda, „elment az adás” amint a füstfelhő újra leereszkedett.

Az éjszakát a hegy tetején töltöttem, a csúcstól kb 300 méterre. Végig fújt a szél és esett is néha, szerencsére egy megállónál (nem buszmegálló 🙂 ) fel volt húzva egy nagy és erős sátor a kirándulók részére. Másnap délelőtt felsétáltam a csúcsra, ahol érdekes volt látni, hogy a zord körülmények ellenére a földből előbukkant néhány növényke.

Aztán vulkánkutatóból ismét túrázóvá változtam, visszafordultam, hogy ismét átkelhessek a dzsungelen. Bár lefelémenet már könnyebb volt gyalogolni, mégsem siettem. Miért? Ezért:

A kirándulás következő meglepetése a vulkán lábánál fekvő Bukattinggi városban ért, Egy csákó behívott judoedzésre. Kaptam egy judoruhát is, viszont sajnos judozni nem lehetett, pedig már betáraztam a 20 éve tanult dobás-technikáimból a legjobbakat. Beszélgettem az edzővel, bemutatott a nebulóknak, fotózgattunk kicsit, majd elköszöntem és visszabuszoztam Pekanbaruba. A telefonom sajnos nem került elő, ezért vettem egy új olcsó készüléket, és folytattam az utam Java irányába. Mivel sok időt álltam „egy helyben”, fogtam egy másik buszt és 700 kilométert utaztam (vagyis inkább zötykölődtem) dél felé.

Hol van Zümi?

Betámadtak a gyerekek

A busz Palembang nevű városban érte el úti célját. Folytatódott a szumátrai stílus: kicsit szakadt, kicsit poros, kicsit káoszos és az emberek vidámak. Már a szigetre érkezés elején felfigyeltem, hogy milyen érdekes, vagyis inkább szokatlan stílusú házakban laknak az emberek. S ahogy haladtam utamon úgy váltották egymást az építészeti stílusok. Sok emeletes családi házat láttam, oszlopokkal diszítve, amit a  bejárati ajtók előtt húzódó 10-20 négyzetméteres márványterasz tesz még egyedibbé.

S a legtöbb családi házhoz cirádás mintázatú templom is tartozott.

Itt aztán biztos, hogy száguld a magic 🙂

Palembangból már csak pár napot kellett tekernem, amíg elértem a sziget déli csücskében elterülő kikötőt, s ismét vízre szálltam.

 

Délkelet-Ázsia szelleme 2” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon kedvelem a feljegyzéseidet. Bátor vagy és nyitott, ezért sikeres az utad!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.