Hogyan kezdtünk el Thaiföldön biciklizni?

Ha úgy döntünk utazni szeretnénk, figyelembe kell vennünk azt is, hogy az eseményeket nem fogjuk tudni oly módon irányítani, mint ahogy az lehetséges a több év alatt kialakított otthoni biztonságos életünk során. A váratlan helyzetekre, kihívásokra, a mindennap előbukkanó ismeretlenre a védekezésre konfigurált elménk stresszel és letörtséggel válaszolhat.
Na jó de én boldog és kiegyensúlyozott szeretnék maradni, mit csináljak? Maradjak otthon?
Azt is lehet, bár ebben az esetben lehet, hogy búcsút kell mondanunk az álmainknak, lemaradunk a műsorról, amire egész életünkben vártunk.

A megoldás azonban mint mindig, most is egyszerű. Nevezzük el mondjuk Belső utazásnak. Ez a különleges túra arról szól, hogy elménket a Félelem óvodájából kivesszük és átíratjuk a Hit és a Végtelen lehetőség iskolájába. Mit jelent a hit? Azt jelenti, hogy biztosak vagyunk valamiben. Például abban, hogy meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni, és nem is akárhogy fogom megcsinálni, hanem rácsapok az asztalra és képességeim maximális kihasználásával megteremtem, véghezviszem, létrehozom. Hiszem, hogy a nehézségek a növekedésemet, a kiteljesedésemet és a boldogságomat szolgálják. Ez az egy út létezik, és mindig is ez az egyetlen út létezett vala.

20160528_104406

Irány az iskolapad! 🙂

Az elméleti részt hamar elsajátíthatjuk a suliban, azonban dolgozatírás közben – a kiképzőpályán – gyakran fogjuk vakarni a fejünket.

Így történt ez velünk is, amikor fel kellett adnunk az elképzelésünket, hogy Újzéland lesz az első ország, ahol a repülést választjuk utazási eszközként.

12 napot töltöttünk India Manipur nevű államához tartozó a poros határmenti kisvárosban, Morehban. Minden nap vártuk, hogy megkapjuk az engedélyt Mianmarba való belépéshez, ugyanis ideérkezésünk előtt bombarobbantás és politikai okok miatt lezárták a határátkelőt.

IMG_4374

Moreh

Egy Szikh templomban találtunk szállást, ahol megismerkedtünk Patrickkal és Markoval, két fiatal német csákóval, akik szintén bringával nyomulnak, és Petrinával a maláj lánnyal, aki azt vette a fejébe, hogy Svédországból stoppal és gyalogszerrel fog hazautazni. Pár nappal érkezésünk után az olasz Carolina is csatlakozott hozzánk. Brigádunk fényét a templomban dolgozó Adi, a félig indiai félig burmai fiatal srác emelte.

IMG_4602

Kicsiny színes brigádunk

A hely szentségéért egy ősz szakállú, végig kissé gyanús pap volt a felelős, akivel bár minden nap többször találkoztunk, nem igazán bandáztunk.

Pihengettünk, sütöttünk-főztünk, sztorizgattunk, s minden nap kókuszos sütit ettünk egy családi kisvendéglőben, amit egy anyuka és 3 kislánya üzemeltetett.

Teltek múltak a napok. A határon továbbra sem lehetett átkelni, nem sok minden történt a faluban.

IMG_4553

csak úgy fotóztam

Viszont közel kerültem a 67. bakancslistapontom teljesítéséhez, ami szerint meg kell tanulnom zsonglőrködni 3 labdával. Várakozásunk alatt minden nap 3 rizzsel megtömött zoknival gyakoroltam, és meglepően gyorsan fejlődött a képességem. Míg az első nap maximum 2-3-szor sikerült elkapnom a gombócokat, az indulásunk napjára ezt a számot 26-ra sikerült feltornáznom.


A felhőtlen szórakozásból június 9-én este megrázó eseménybe csöppentünk.

Este fél tíz körül Ádám szólt a papnak és nekünk, hogy pár részeg rendőr a templom előtt óbégat, Carolinával szeretnének beszélni. Lesétáltunk Markoval a kapuhoz, a rácsokon keresztül felhívták a figyelmünket a rendőrök, hogy segíteni jöttek. Betintázva…

„Ebből mi lesz?” Tettem fel a kérdést magamnak és kinyitottuk a bejárati kaput. Bejöttek a részeg rendőrök, és fél órán keresztül magyarázták ugyanazt a dolgot egymás után, mintha beragadt volna a bakelitlemez: Carolinának lejárt a vízuma (amit közben meghosszabbíttatott, csak ezt még nem vágták a szervek. Markonak is lejárt a vízuma, neki 100x mondták el egymás után, hogy meg kell hosszabbítania a lejárt okiratot.

Az esemény alatt régebbi énemhez képest jóval éberebb voltam, ugyanis már jó ideje mindennap arra edzek, hogy egyre többet tudjak a jelenben tartózkodni. Magabiztosan felléptem, és kezembe vettem az irányítást. Megköszöntem a biztos uraknak az infókat, elmondtam nekik, hogy intézkedünk, és kedvesen de határozottan kitessékeltem őket a főkapun.

Biztos vagyok benne, hogy például tavaly ilyenkor egy hasonló szituációban -az alább látható bármilyen szituációra ráhúzható örök kedvenc grafikonom szerint- maximum megfigyelőként és nem teremtőként tevékenykedtem volna.

creator_magyar

Szegény éntől a teremtőig

Közben a folyosó túlvégéről, a konyhából ordibálás, csapkodás majd szívbe markoló sírás hallatszott. A rendőrös kalamajka után a drámai esténk újabb felvonással folytatódott: a szikh pap elpáholta Adit, a mindig vidám, szerény kis dolgos srácot, aki napi 12-14 órát gályázik a templomban éhbérért. Azért kapott, mert a pap azt hitte, hogy ő nyitotta ki a bejárati kaput, amit a szabály szerint 9 után tilos kinyitni. Ez a történet mélyen megrázott. Hogy lehet megütni egy gyereket? Főleg egy pap hogy üthet meg egy gyereket? Akinek a béke, a szeretet és az összetartozás hirdetése, tanítása lenne a feladata. Aki minden nap 3-kor kel és több órán keresztül szent könyvből tart felolvasást, és szent énekeket énekel. Az ilyen ember miért alkalmaz erőszakot, ráadásul egy olyan gyerek ellen, aki nem is csinált semmit?

20160608_094606

Adi

Nagyon szomorúvá tett az esemény. Az emeletre visszaérve mindannyian megöleltük Adit, és nyugtatni próbáltuk. Az érzelmek és a gondolatok késő éjszakáig és még másnap is tovább kavarogtak bennem. Mennyi erőszak történhet a világunkban, amiről nem is tudunk? S az áldozatok mellett milyen nehéz lehet azoknak az embereknek is, akik bár látják az erőszakot, mégsem tudnak tenni ellene semmit?
S milyen áldott az én életem, hiszen mindenhonnan sugárzik a szeretet felém.
A végkövetkeztetésem lehetne az, hogy ne csináljon ilyet senki, mindenki legyen jó, de ennek az epizódnak még nem jött el az ideje. Inkább csak képzeld el, hogy milyen érzéseket keltene benned, főleg a gyermekkori önmagadban, ha valaki jól elpáholna…

Dráma után természetfilmmel folytatódik az előadásunk. A hosszú, eredménytelen várakozás után úgy döntöttünk, ebből elég, inkább visszamegyünk Kalkuttába és az egykori Burmát átrepülve Bangkokba utazunk, majd onnan ismét biciklivel folytatjuk tovább utunkat. Az indulásunk napjára már csak ketten maradtunk Ádámmal a templomban, Patrick, Marko, és Petrina a rendőrséges sztori után elbuszozott Imphalba -az állam közigazgatási központjába- meghosszabbíttatni a vízumukat. Carolina pedig egyből a kalkuttai reptér felé vette az irány. Reggel feltankoltuk magunkat mangóval és közel két hét pihi után nekilódultunk  vasparipáinkon. Ugyanazon az úton tekertünk egy ideig, amelyiken érkeztünk, így kétszer is megcsodálhattuk Manipur dimbes-dombos tájait és a szubtrópusi éghajlat miatt kialakult különös növényvilágot.

5×150 = Fogkefe

Manipurt elhagyva két nap alatt Nagaland állam Dimapur nevű városába érkeztünk. Este unokatesómmal, Dettivel cseteltem, s azt írtam neki, milyen potenciális fejlődéssel járhat, ha olyan dolgokat teszünk, amiket nehéznek és kényelmetlennek érzünk megtenni: pl. leszólítunk valakit az utcán, vagy türelmesek maradunk egy zavaró szituációban, vagy elmegyünk elintézni egy fontos és kínos hivatalos ügyet, stb. A  világutazós kalandunk pedig, amit Ádámmal csinálunk tele van kihívásokkal. Aztán eszembe jutott, hogy mostanában már ismét kényelmesen telnek a mindennapjaim, rutinná vált az utazás és a vele járó megpróbáltatások.

Másnap reggel a Sumi templom irodájában egy baptista pásztor egy áldásban részesített minket, mielőtt Kolkata felé vezető utunkra bocsájtott volna. Arról szólt a szentbeszéd, hogy Isten kísérje utunkat és hogy legyünk sikeres hírvivők, azaz tanítsuk az embereket, főleg a fiatalokat tapasztalataink által arra, hogyan bízzanak és higgyenek önmagukban és az Életben. A hit ereje segít felülkerekedni kétségeinken, bevilágítja azt az utat, amerre menni szeretnénk.

Ezekkel a történetekkel a zsebemben indultam útra Ádámmal reggel, majd egy közeli vasútállomáson különváltunk. Ugyanis különböző úton szerettünk volna eljutni Kolkatába, hogy a Mianmarba való szárazföldön való belépésnek búcsút intve átrepüljünk Indiából Bangkokba.

Én azt a tervet eszeltem ki, hogy öt nap alatt kényelmesen eltekerek Dimapirból Guwahatiba (280 km) majd fogok egy vonatot és visszautazok Kalkuttába. Ádám pedig átvonatozik Guwahatiba, mivel ezt az utat már megtettük egyszer visszafelé, plusz aszfalt helyett csak földúton és kátyúkon lehet haladni. S innen bringázik pár napot, majd szintén felugrik egy Kalkutta felé tartó vonatra.

Elköszöntünk egymástól, bedugtam a fülesem,  elindultam. S amint a város szélére értem egy különös dolog történt meg velem. Villámcsapásként hatolt belém a felismerés, hogy nekem nem Guwahatiba kell áttekernem, hanem a 760 km-re lévő Siliguriba. Ez a jelenség egy kisfilm formájában játszódott le bennem, így adott hírt magáról a szingularitás. Azonnal elcsodálkoztam: “igeeen? És ezt meg hogy a manóban fogom megcsinálni? Hogyan leszek képes napi 150 km-t 5 napon keresztül tekerni?

Egyébként többször játszódott már le bennem ehhez hasonló belső folyamat, ami arról szól, hogy véghez vittem valamit, ami lehetetlennek tűnt elsőre, pupillám kitágul, megrázkódok. Villámgyorsan játszódik le bennem a teljes forgatókönyv. Az agyamon, a kvantumszámítógépemen keresztül, az éterből érkező terv, a kivitelezés és a cél elérése utáni állapot is egy nanoszekundum alatt lényem minden porcikájába eljut, célba ér az információ, megtörténik a behangolás. Valahogy lényem legeslegbelsejéből tudom, hogy meg kell csinálnom a küldetést! Nagyon érdekesnek találom ezt az egész sztorit. Szívesen olvasnék arról, hogy milyen hasonló tapasztalással találkoztál életed során, és mi történt, amikor hallgattál a belső hangodra.

terkep_dima_sili_ps

Dimapur – Siligura

Szükségesnek és fontosnak tartom, hogy hallgassak a megérzéseimre, a belső hangra. Előnye számtalanszor megmutatkozott már életem során, meg a hátránya is, amikor nem hallgattam rá. Például amikor Bishkekben, Kirgizisztán fővárosában sétáltunk az utcán, és azt vettem észre, hogy a járda mellett egy kismadár egy másik madár hátán álldogál éppen. “Ezt azonnal le kell fotózni!” jelezte a bölcs belső mesterem. Cselekvés helyett bizonytalankodtam, fontosabb volt egy tök lényegtelen gondolattal foglalkoznom. Aztán fél perc múlva, mire meghoztam a döntést, hogy ez tényleg valami olyasmi, amit mindenképp lencsevégre kell kapni, elröppentek a kis barátaim. A lehetőség nem találkozott a felkészültségemmel. Zavar is támadt a belső teremben. Ezért megígértem magamnak, hogy edzeni fogok arra, hogy habozás nélkül követni tudjam a megérzéseimet.  Folyamatos online kapcsolatot kell kialakítanom az intuíciómmal. Ez a kis szösszenet óta több, mint fél év telt el, azóta egész jó kapcsolatot alakítottam ki az ösztöneimmel. Persze a fejlődésnek nincs felső határa, végtelen. Az a lényeg, hogy rajta legyünk, megéljük a változást, a növekedést, ugyanis képességeink használata közben, ahogy lépésről-lépésre túllépünk korábbi önvalónkon boldogsággal ajándékoz meg az Univerzum, mélyebb értelmet nyer az életünk.

Teljes bizonyossággal kezdtem bele a megvalósításba. Jöhetnek a kilométerek. Közben azon gondolkoztam, hogyan lelkesítsem és ösztönözzem magam arra, hogy kitartsak az űrből kapott elképzelésem mellet? És miért érdemes egyáltalán a nehezebb utat választanom, amikor egy csomót pihenhetnék is akár?
Abban biztos voltam, hogy még ha el is fáradok, remekül fogom érezni magam. Tudtam, hogy ilyen, több napos csúcsteljesítmény a lelki állapotomra is pozitívan fog hatni.

S ahogy ezen morfondíroztam ismét egy igen erőteljes gondolat kerített hatalmába: azért kell megcsinálnom ezt a kihívást, hogy az 5 nap után megoszthassam a tapasztalásaimat. Hogy elmondhassam miért érdemes követnünk a megérzéseinket, milyen előnnyel jár, ha teszünk a céljainkért. És pontosan ahhoz fog eljutni a mondanivalóm lényege, akinek szüksége van rá! Ez lett a végső motivációm.
“Jó lenne viszont valami kézzel fogható ajándék is…” ezt már nem a megérzésem mondta, hanem a kisördög (vagy kisgyerek?) a fejemben 🙂 …amivel meglephetem magam a 760 km után. Oké, de mi legyen az? Mindenem megvan. Pörgött az agyam, mindenféle ötlettel előállt, de továbbra is úgy éreztem, hogy nincs szükségem semmire, teljes a repertoárom. És ekkor beugrott: elhasználódott a fogkefém, meglepem magam egy újjal. Tetszett az ötlet, mert egyszerű és vicces. Ezért adtam az 5 napos túrának az “5×150 = fogkefe” címet.

A szokásnál sokkal jobban figyeltem fizikai és mentális állapotomra minden nap, egy új fejlesztést is bevezettem hatékonyságom növelése érdekében: számolni kezdtem, hogy hányszor veszem észre, hogy az agyam ki akar szállni a bizniszből: “állj meg egy kicsit”, “buszozz, vonatozz inkább” “ugrass fel egy teherautóra”, “most már elég lesz”, enni kéne egy tonna sütit”, stb. Ezzel a technikával felül tudtam kerülni a kétségeimen és végig a célomra (a fogkefére 🙂 ) tudtam koncentrálni. Az intuícióm pedig annyira erősen belém ivódott, hogy biztos voltam benne, hogy az univerzum támogatását élvezem, nem kell aggódnom, hogy bármi rossz dolog történik. Elképesztő nyugalom, erő, hit és öröm járt át végig. A félelem nélküli létezést tapasztalhattam meg e különös utazás alatt. Tudtam hogy akár este 9-ig 10-ig is tekernem kell majd, leginkább azért mert reggel 9-10 körül kezdtem el tekerni. Azt is tudtam, hogy amint megállok egyből lesz szállásom. És ez így is lett! A napok végén összesítettem a tapasztalataimat, hogy másnap még jobban teljesíthessek.

1. nap 2. nap 3. nap 4. nap 5. nap
Megtett táv 130 km 140 km 148 km 140 km 10 km
Hátráltató gondolatok száma 18 22 13 13
Külső körülmények 30 fok, eső, majd 40 fok. dimbes dombos, kátyus utak,este koromsötét dzsungel 30 fok, majd 40 fok, megaperzselő hőség (scorching sun) nyomott idő, délelőtti fáradság, délután és este mega kátyús út, néha szembeszél forróság majd szembeszél reggel 10:30-ig szakadt az eső
Indulás, érkezés indulás: 10:00, érkezés 19:30 indulás: 10:00, érkezés 21:00 indulás: 9:30,
érkezés: 21:30
indulás 9:30,
érkezés 19:15
Leginspirálóbb zene last ninja2, suicidesheep mix Blue Swede – Hooked on a feeling Joel Mull – Begun the end has Tiesto – I will be here (wolfgang gartner rmx)
Holtpontok száma 1. oka: fáradság, térdfájás, sötét és dzsungel-félelem 1, este 8 után dombon felfelé kellett még menni sokat esőben és meg akartam állni pihenni 0 0
Milyen gondolatok vittek előre?  “meg kell csinálni”, adni szeretnék a teljesítményem megteremtésével az embereknek, először x helyen eszem csak, agytiltakozások számolása, hasi légzés csak a mai nap végeredményére koncentráltam, fontos, amit csinálok, megláttam a “Guwahati 56 km” táblát délelőtt megpillantottam a Siliguri táblát, meghallgattam a  budapesti búcsú bulimon készült hangfelvételt, rávettem magam, hogy hangosan mondjam sokszor, hogy “megcsinálom” kipihenten indultam, délután is aludtam, Ádámmal beszélgetni bringázás közben
Mik hátráltattak? délután kicsit sokat ettem, besötétedett, fájt a bal térdem és az ágyékom kisebesedett Esős idő, kiengedtem az irányítást a kezeim közül este kátyúk semmi Esett az eső reggel, csak későn tudtunk elindulni, emiatt le kellett fújni a tervet
Napi érdekes sztori  Ahogy számoltam a hátráltató gondolataimat arra jöttem rá, hogy mennyi haszontalan gondolat kavarog a fejemben este 7 körül akartam enni, s nem lefekvés előtt. Megálltam egy helyen, ahol kiderült, hogy nem volt kaja, a csávó viszont elvitt egy étterembe, ami fél óra mínusz, majd az étterem újabb 20 perc várakozás, majd vissza is kellett tekerni. Azt tanultam, hogy súlya van a döntéseimnek amikor pont rossz kedvem volt a kátyúk és a sötétedés és a kezdődő fáradságom  miatt egy Tony Robbinsos idézet jutott az eszembe: “nagyon egyszerű boldognak lenni”! Erre az agyam azt a videofilmet generálta nekem, hogy, hogy bazookával szétrobbantom a mellettem álló hindu templomot és milliófelé hullanak a szilánkok. Azon nevettem el magam, hogyan juthat ilyen gondolat az eszembe… 🙂 jött egy megérzésem, h találkozni fogok Ádámmal és így lett. Tök király volt újra együtt bringázni, egységet alkottunk. Délután felszálltunk a vonatra egy közeli vasútállomáson és egyfolytában éhes voltam, meg még másnap is.

Szépen haladtam és tetszett a küldetés, bár a 150 közelébe csak a 3. nap jutottam. Tudtam, hogy az út a lényeg és nem a cél.

20160618_111643

Úton

A 4. nap délelőttjén az jutott az eszembe, hogy Ádámmal találkozni fogok és így is lett. Ráadásul mint kiderült, neki is megjelent ez a gondolat a fejében a találkozásunk előtt. Milyen érdekes. Bár csak pár napot tekertünk külön, mégis csomó minden történt velünk, ez is hozzátartozik az utazás szépségéhez. Így rögvest sztorizgatásba kezdtünk, amibe úgy belemerültem, hogy azt vettem észre egy idő után, hogy elértem a napi 150 km-es távot. Egy kis faluba iskolájában állítottuk fel a sátrainkat, s megbeszéltük, hogy az utolsó hosszú szakaszt együtt csináljuk végig. Este tíz óra körül feküdtünk le, hogy másnap korán tudjunk elindulni. Ekkor elkezdett esni az eső, és el sem állt másnap délelőttig. Emiatt sajnos le kellett fújni a nagy tervet, nem értünk volna időben Siliguriba. Tehát Kalkuttába sem, ezáltal veszélybe került volna a repülésünk Bangkokba.

Megvártuk míg elállt, aztán áttekertünk a legközelebbi vasútállomásra, feltettük a bringákat a vonatra és vidáman átutaztunk Kalkuttába.

Bár nem teljesült az 5×150 km, az előző négy nap mégis nagy hatást gyakorolt rám. Megtapasztaltam a teljes bizonyosságot, az abszolút félelemnélküliséget. A hit erejét. És hogy működik a dolog. Most már ez is a szárszámosládám része. Szerencsére az élet mindig be fog dobni meglepetéseket, újdonságokat, kihívásokat, lesz még mit csinálni.
Megtanultam azt is, hogy a döntéseim következményekkel járnak. Ha véghez szeretnék vinni valamit, következetesen összpontosítanom kell a célra. S egyre erősebbé, kitartóbbá válok a megpróbáltatásoknak köszönhetően.
Végül pedig hálás vagyok, hogy hallgattam a megérzésemre, a belső hangra. Ez a fő üzenet. Megéri.

IMG_4733

Zsír!

Kalkutta 2

A vonatra szokás szerint megvettük a legolcsóbb jegyet majd kaptunk egy fejmosást a vasútállomás rendőrtisztjétől, hogy biciklit nem szabad a pályaudvar területére hozni, csak szétszerelt állapotban. Persze hatalmas, bűzlő halakkal teli ládákat azt szabad… Amint kiderült, hogy melyik peronra érkezik a szerelvény, odagurultunk, majd helyezkedni kezdtünk. Sokan várakoztak mellettünk. Másodosztályú jeggyel helyet szerezni magunknak és a bicikliknek a vonaton egyáltalán nem egyszerű feladat. Főleg azért, mert 5 perc áll a rendelkezésünkre, utána egyből elindul a mozdony. Be is érkezett a szállító eszközünk, legelöl voltak a 2. osztályú kocsik, emiatt felpattantunk a bringákra és előresuhantunk. Surroggás, fékcsikorgás, fújtatás, megállt a vasparipa. A kiszemelt kocsiajtók zárva, a mellette lévőkből pedig kocsányon lógtak az emberek. Addig addig nyomultunk, míg 1-1 katonákat szállító kocsiban kötöttünk ki. Először le akartak zavarni minket, de a meggyőzőképességünknek köszönhetően maradhattunk. Feltettem a biciklim egy nagy fekete doboz tetejére, ami a kocsi szélén volt, majd beültem a katonák közé.

Elindultunk és barátságos beszélgetésbe kezdtünk, majd hamarosan a katonák táskáiból előugró whiskys üvegek és sörös dobozok is csatlakoztak a társulathoz. Így igen felszabadultra sikerült indiai utolsó vonatozásunk. Nem igazán szoktunk tintázni az útunk alatt, inkább meditácóra, imádkozásra, sportolásra szegezzük a figyelmünket. És ennek köszönhetően pár pohár whisky és sör elfogyasztása után is bár ellazult de mégis tiszta, tudatos elmével vettem részt a társalgásban. Tapasztalatom szerint a piától régebben inkább magamba fordultam, most viszont aktív szereplőként intéztem a dolgokat. S amint érezni kezdtem, hogy ha még egyet iszok, akkor az már sok lesz, egyből leálltam. Az éberséget választottam. Bolondoztunk még egy ideig, közben ettem vagy háromszor, majd lefeküdtünk aludni.

Reggel 6-ra értünk Kalkuttába, leszálltunk, reggeliztünk és eltekertünk a reptér közelében lévő St. Patrick templomba. Itt találkoztunk a tisztelendő atyával, aki rögevest engedélyt adott, hogy aludhatunk a vendégszobában.

Elfoglaltuk a szállásunkat, lemostuk a vonaton összegyűjtött több centi vastag mocskot magunkról és aludtunk egy jót. Délután elmentünk a közelben lévő szállítmányozó céghez, akikkel pár hete már leegyeztettük a szállítás költségeit, bejelentettük, hogy itt vagyunk. Ezután nekiálltunk kartondobozokat szerezni, amikbe a kerékpárokat akartuk tenni. Hamar kiderült, hogy errefelé nagy biznisz a kartondoboz, ingyen sehol sem adnak belőle. Egy nagy hűtőgép dobozát 600-800 forintnyi rupiért adták volna oda. A biciklis boltok pedig a délutáni nagy melegre való tekintettel pedig zárva voltak. Ezért visszamentünk a bázisunkra és inkább kimostuk a cuccainkat. A következő két napban sikerült mindent megcsinálnunk: kiselejteztük a szükségtelen dolgainkat, szállást intéztünk Bangkokba, kinyomtattuk a repjegyeket, és még két dobozt is szereztünk: Ádám a repülőtér egyik raktárából zsákmányolt egyet én meg egy biciklis boltból intéztem. Két nappal az indulás előtti nap estéjén szétkaptuk a bringákat: kiszedtük a kerekeket, a kormányt, a sárvédőket, az ülést és a csomagtartókat.

20160621_200553

Dobozolunk

Ekkor jöttem rá, hogy a pedálokat is ki kéne csavarozni, amihez viszont nincsen 10mm-es imbuszkulcsom. Most mi legyen, 20:30-at mutat az órám? Irány a város, gyerünk! Bandukoltam, bandukoltam, róttam a kilométereket, a kulcs azonban nem akart előjönni. Végül a sokadik boltban végre kaptam egy rozsdás példányt 200 rupi foglalóért cserébe. A kulcs azonban nem volt megjelölve, hogy mekkora, emiatt csak bizakodhattam abban, hogy megfelelő méretű. Nyílván nem az lett, túl nagynak bizonyult, így a pedál a helyén maradt. Amit lehetett szétszedtem, s mindketten becsomagoltuk fóliával a gépeket, a dobozt pedig hungarocellel béleltük ki. Még a rizst is kiöntöttem a zsonglőr zoknijaimból, hogy a zoknikkal bevédjem a kerekek tengelyeit. Másnap reggel 7-kor keltem, gyors visszavittem az imbuszkulcsot és végre sikerült 10-es méretűt szereznem, amivel ki tudtam szedni a pedálokat. A dobozokba épphogy befértek a bepólyázott bicajok. Átkötöttük őket jó erősen madzagokkal, majd fogtunk egy teherriksát és elmentünk a reptértől 2 kilométerre lévő szállítmányozó céghez.

20160622_115251

Bicók a bicón

Becipeltük a két kartondobozba rejtett kerékpárt az irodába, megbeszéltük a részleteket, kitöltöttük a szükséges papírokat majd átpakoltuk a bringákat a 3 ajtóval őrzött raktárba. A cég biztosított bennünket, hogy minden rendben lesz, felteszik a bringákat a gépünkre és át is vehetjük őket egyből landolás után. Amúgy is csak 2 óra repülőútra vagyunk Bangkoktól. Sima ügy!

Nem egészen így történt a folytatás…

Eljött az indulás pillanata. Egy kolkatai hiperaktív fiatal srác, Vishal intézett nekünk kocsit, amivel kimentünk a reptérre. Kiszálltunk, kerítettünk két kézikocsit a csomagjainknak, és bevonultunk a reptérre.

IMG_4773

Nem is kell bicikli, inkább kézikocsikkal folytatjuk a kalandozást 🙂

A reptéren gyorsan becsekkoltunk az Indigo légitársaság standjánál, leadtuk a biciklis oldaltáskáinkat, és még arra  is maradt időnk, hogy belenézzünk egy éppen zajló foci EB mérkőzésbe. Aztán átsétáltunk a terminálunkhoz, és megvártuk amíg kinyitják a kaput a repülőhöz. Kb 1 órás késéssel indultunk, az utazás rendben ment, éjjel egykor landoltunk.

Hol vannak a bringák?

A szokásos útlevél-ellenőrző procedúrák után a csomagkiadó részleghez sétáltunk. Közben az útleveleinkbe egy hónapig érvényes vízumot kaptunk térítésmentesen, ahogy ez minden magyar állampolgárnak jár. Kezdtünk álmosak lenni, ásítozva várakoztunk 30 percet a futószalag mellett, mire feltűntek az Ortlieb táskáink, azonban az óriási kartondobozok nem voltak sehol. Szereztünk két kézikocsit  a táskákat felpakoltunk rájuk majd átsétáltunk a túlméretes csomagok osztályára felmarkolni a bringákat. Eddigre már feltűnt, hogy nem igazán beszélnek angolul a reptér munkatársai. Mi lesz majd később, az utcán, vidéken? Mindenesetre sikerült kiderítenünk, hogy ide sem érkeztek meg a bicók. Azt javasolták, hogy menjünk el az Információs pulthoz. Így is tettünk, áttoltuk a kocsikat a fél reptéren, és odamentünk érdeklődni az infopultba. Az itt dolgozó munkatárs kisasszony telefonált párat, majd azt mondta, hogy át kell buszoznunk a reptértől nem messze lévő raktárba, és ott átvehetjük a bújkáló dobozokat. Nosza, gyerünk! Kigyalogoltunk a hatalmas reptérről, majd másfél óra ide-oda mászlásás után megtaláltuk a reptéri járatot, ami átvitt a “cargo”-ba, azaz a raktár területére. Ekkor már hajnali 4 órát mutatott az órám. Pár emberke lézengett csak a tekintélyes méretű épületkomplexum területén. Kézzel lábbal való kommunikációnk eredményeként kikötöttünk a vámhivatal épületében, azonban az irodák csak 7-től nyitnak (vagy 8-tól, vagy 9-től, attól függően, hogy kit kérdeztünk meg), s mivel teljesen kimerültek voltunk, beköltöztünk az irodaházba egy lépcső alá pihenni.

Hamar mély álomba merültünk, azonban a nyugalom nem tartott sokáig. Fél órát se súnytam, amikor egy thai furcsa kinézető bácsi a lábamat rángatva felébresztett, és tört angolsággal elmagyarázta, hogy hallotta mi járatban vagyunk és szeretne segíteni megszerezni a bringákat. Ez bizony jó hír! Félig még aludtam, ahogy kikecmeregtem az ágyikómból és hozzácsapódtam az újdonsűlt segítőmhöz. Beszálltunk a kocsijába, elindultunk valahová. Közben felhívta a figyelmem, hogy már háromkor lejárt a munkaideje, menne már haza, de azért segítene nekem is. Oké, mondtam és pár perc kocsikázás után egy kis fehér bódénál kötöttünk ki, ahol állítólag belépőjegyet lehet váltani a raktárhoz 30 Bahtért, azaz kb. 240 Forintért. Elmondtam a csávókámnak, hogy semennyi thai pénz nincs nálam, most érkeztem repülővel. Erre elvitt egy másik irodaház kapujához és mondta, hogy vegyek le pénzt az automatából. Plusz szeretné elkérni előre támogatásáért járó fizetségét, 2000 Bahtot (16 ezer Ft). “Kibújt a szög a zsákból”, mondtam neki, meg azt is, hogy nem szeretnék fizetni semennyi pénzt, ha önzetlenül segít azt szívesen elfogadom. Ha pedig nem, akkor megoldjuk magunk, ahogy mindig is tesszük. Ennek hallattán gyorsan elköszönt majd lelépett a csákó, én pedig visszafeküdtem a lépcső alá.

IMG_4811

A lépcsőnél, ott van a nagy élet…

Felettébb pihentető 1 óra alvás után ismét felébresztettek. Ezúttal a takarítónő és egy irodista fiatalember. Szerintük nem lehet a lépcső alatt aludnunk. Ki hallott már ilyet? Felszedelőzködtem, s mondtam, hogy mindjárt megyünk. Ekkor odajött hozzám egy idős bácsi, aki egész érthetően beszélt angolul. Nem emlékszem már a nevére, ezért nevezzük el mondjuk Bobnak. Bob itt dolgozik a vámon, azt javasolta, hogy menjünk be a raktárba és szerezzük meg a bringákat, és nem kér a segítségért semmit cserébe. Oké, ennél jobb ajánlat nem kell! Mindenesetre levettem pénzt egy helyi ATM-ből, így már ki tudtam fizetni a belépőjegyet a raktárhoz.

IMG_4848

A raktárbázis. Valahol itt rejtőzhetnek a bringák

A raktárba belépve az ügyfélszolgálati részlegbe baktattunk. Jól jött a bácsi segítsége, nélküle mászkálhattam még volna egy ideig, mire megtalálom, hogy hová kell menni.  A biciklik szállítólevelét beadtuk az egyik irodista kisasszonynak, aki rögvest munkához látott: nyomkodta a billenytyűzetet, kattingatott az egérrel, telefonált egyet, majd még egyet, aztán közölte velem, hogy “something is missing” és behívta a következő ügyfelet.
Mi az, hogy something is missing? Két méretes dobozunk van. Hogyan hiányozhat “valami”? Ezekkel a kérdésekkel és a légitársaság telefonszámával hagytuk el Bobbal az irodát, és mentünk vissza Ádámhoz. A telefonszámot felhívtuk, senki nem válaszolt a túloldalon. Lehet ők is egy lépcső alatt alszanak valahol éppen? 🙂
Következő lépésként megkértük az irodistákat, hogy had tegyük be egy biztonságos helyre a táskáinkat, majd visszabuszoztunk a reptérre, és felkerestük az Indigo légitársaság ügyfélszolgálatát.
A légkondícionált piciny helyiségben a két ügyfélszolgálatos hölgy rápattant az ügyünkre, amiben az volt az érdekes, hogy akikkel idáig beszéltünk, mindenki mást állított a biciklijeink hollétéről. Először azt mondták, hogy a bringák a túlméretezett csomagok osztályon lesznek, majd az információs pultban lévő csaj biztosan állította, hogy a raktárban vannak, a raktárban pedig kiderült, hogy valami hiányzik. Szerettünk volna végére járni az ügynek és visszakapni a paripákat. Erre azonban még várni kellett. A lányok telefonáltak, emaileztek, adatbázisokban kutatgattak. Telt múlt az idő. Egyszer csak egy halvány fénysugár jelent meg az éterben, egy titokzatos Agent M nevű raktári dolgozó személyének köszönhetően. Az egyik hölgy elmondta, hogy M ügynöknek sok kapcsolata van a csomagszállítási és raktározási csoportokkal, ráadásul angolul is tud. Hívjuk fel! Ádám beszélt vele, elmesélte a történetünket neki. M ügynök időt kért majd munkához látott.  Kapcsolathálózatát bevetve fél óra alatt sikerült neki lelepleznie a rejtélyt, végre megtudtuk a valóságot: a biciklik nem érkeztek meg Bangkokba azzal a géppel, amivel mi is utaztunk. Valahol még Indiában vannak vagy a reptéren, vagy a szállítmányozási cégnél.
Következő lépésként M ügynök az indiai repteret és a szállítmányozó céget is értesítette az eseményről. Aztán felhívattuk Toomot, a  bangkoki leendő szállásadónkat, hogy késő délután fogunk csak eljutni a lakásához.

20160624_084937

Az indigos csaj épp intézi a dolgokat

Kimentünk az épületből, visszabuszoztunk a kargóba, ahol egyik irodaház földszintjén étkezdére lettünk figyelmesek. Bementünk és berendeltünk két nagy adag tésztát sok zöldséggel. Rettentően jól esett, egyből derűsebben láttuk a világot. Aztán kicsit pihengettnünk a bejárati lépcsőn, közben többen odajöttek hozzánk érdeklődni, hogy “kifizettük -e már a biciklikért az adót?” Hogyan és miért fizettünk volna adót a saját használt biciklijeinkért, amik még meg sem érkeztek rendeltetésszerű helyükre? El kellett hesegetnünk a Kíváncsi Fáncsikat és inkább nekiálltunk olyan emberkét keresni, aki bevinne minket a városba. Találtunk két irodista csajt, akik azt javasolták, hogy menjünk vissza a reptérre, és onnan metrózzunk tovább, az a leggyorsabb. Ismét egy kis buszozás következett, a reptéren pedig egy stewardess felhívta Toomot, és lezsírozta vele, hogy hol találkoztunk. Két kiskocsiba felraktuk a nehéz táskákat, irány a metró. Egyébként furcsa volt 5 hónap India után Bangkok modern repterén mászkálni, teljesen más világ fogadott minket. Bármerre néztem hightech cuccok, iPhone 10, óriás kivetítők, öltönyös vagy éppen európai stílusú ruhákat hordó emberek, csinos ázsiai lányok kerültek a látóterembe. A metróállomáson le kellett tennünk a kiskocsikat, az csomagjainkat a vállunkon cipeltük tovább, megterhelő volt 5 biciklis táskával nyomulni. 1 óra metrózás után a kijáratnál találkoztunk a házigazdánkkal. Első látásra kedves emberkének tűnt, átvezetett minket egy parkon, beugrottunk egy taxiba és átdöcögtünk hozzá.

IMG_4812

Toom és a megszelidített mókusa

Végre lepakolhattuk, a terheket a vállainkról. Míg Ádám tusolt, én egy padon elbóbiskoltam, aztán én is letusoltam. Felfrissülve lesétáltunk az utcára, vettünk két sört aztán kajáltunk egyet az utcán, a lakásba visszaérve aludtunk egy hatalmasat.

A következő két nap levelezéssel és telefonálással telt. Izzottak a vonalak, repkedtek a bitek a légitársaság, M ügynök, az indiai reptér és a szállítmányozási cég között. Annak ellenére, hogy a biciklik -amik ugye alapfeltételei egy bringás földkerülő túrának- még nem voltak sehol, nyugodtan kezeltük a helyzetet. Szabadidőnkben érdekes elfoglaltságokat kerestünk magunknak. Tudtuk, hogy honfitársunk, Simon Dávid itt tartózkodik Bangkokban. Dávidról azt kell tudni, hogy 4 év alatt megkerülte a Földet gyalogszerrel. Ádám pedig még otthon az utazásáról szóló blogját olvasva határozott úgy, hogy ő is egy ilyen nagyszabású utazásban szeretne résztvenni. Személyesen is találkoztak Budapesten, innen az ismerettség. Alig vártam, hogy én is megismerhessem, ritka pillanatnak számít egy földkerülővel találkozni, főleg ha még honfitárs is az illető. Egy metrómegálló kijáratánál találkoztunk, majd átsétáltunk a közeli Siam Paragon plázában található bárba. Csak úgy kapkodtam a fejem, ahogy egyik emeletről a másikra haladtunk. Luxusruhák, csúcs elektronikus eszközök, Rolls-Royce szalon a McLaren szalon mellett. Ilyen aztán egyáltalán nem volt Indiában, mintha egy másik bolygóra érkeztem volna.

IMG_4820

A 3. emeleti Rolls-Royce szalon

A bárban sokat beszélgettünk, mindenféle sztorik előkerültek a tarsolyainkból. Dávid barátságos viselkedésének, sugárzó életerejének és két üveg thaiföldi sörnek köszönhetően megfeledkeztünk a biciklis drámáról és teljesen átadtuk magunkat az eseménynek. Magyarul társalogtunk, ami csak hébe-hóban történik meg velünk mostanság. Emellett klassz volt egy olyan emberrel megosztani az élményeinket és hallgatni az ő élményeit, aki hasonló életet élt, amilyet mi most nyomatunk. Egy húron pendültünk. Sörözés után vidáman átsétáltunk egy kis étterembe, itt folytattuk a sztorizgatást még jó sokáig. Késő este értünk haza, feltöltődve, reményekkel teli.

A következő nap azzal kezdődött, hogy M ügynök értesített minket, megjöttek a cangák, a szükséges papírmunkák után másnap mehetünk is értük! Csakhogy vámot kell értük fizetnünk.
“Milyen vámot?” Ezek a mi használt kerékpárjaink, nem akarunk vámot fizetni. Amúgy is már fizettünk az indiai szállítmányozási cégnek – háborogtunk. Aztán a vám mellett újabb költségek is felmerültek: kezelési költségek, raktározási díj, ügyintézési díj, ilyen díj, olyan díj. Már 80 ezer forintnál járt a számláló. Mi csak pislogtunk, 5 napja nem kaptuk meg a csomagjainkat és még fizessünk is egy csomót? Fogtuk magunkat és az egész ügyet bejelentettük a Magyar Külügyminisztériumnak.
Közben Marko, a német bringás srác is Bangkokba repült Kalkuttából, és ő is Toomnál szállt meg. Ő fel tudta tenni a gépét a repülőre szállítmányozó cég nélkül is úgy, hogy a táskáit a vele utazó Petrina kontójára szállíttatta át. Petrinának csak egy kézipoggyásza volt, így költség- és vámmentesen jutott hozzá vissza a közlekedési eszköze.

Eljött a másnap. Összeszedtük a biciklis szerszámokat, meg a szükséges papírokat és kibuszoztunk a reptérre, ahol Dávid már várt minket.

“Gyerekek! Ma innen a bringák nélkül nem megyünk sehova!” közölte velünk határozottan, fellépése roppant serkentően hatott ránk. Felszaladtunk az Indigo irodába, a csajok biztosítottak, hogy valóban megérkezett a két elkallódott csomag, menjünk át érte a cargoba. Gyors átbuszoztunk, majd jegyváltás után úgy bevonultunk a raktár területére, mint három legyőzhetetlen szabadságharcos. A vámirodában átnézték a szállítólevelünket, és kihalászták az adatbázisból, hogy Agent M már elvitte a kiadási dokumentumot magával. Felhívtuk, majd találkoztunk vele a raktár előtt. Lehullt a lepel a kilétéről. Ügynökünk, a húszas éveinek elején járó, vékony, inges, bőrcipős fiatalember 2 szárnysegédjével az oldalán érkezett hozzánk, és egyből, köszönés nélkül számlát akart a kezünkbe nyomni. Dávid magabiztossága és gránitkemény kiállása meghátrálásra ösztönözte az ifjú titánt.
“Addig nem fizetünk semmit, amíg nem láttuk a bringákat! Majd ezután rátérhetünk a pénzügyekre!”. Hát így kezdtünk el intézkedni: Dávid, Ádám és jómagam, mellettünk pedig 3 srác, akiknek a segítségével, vagy nélkülük de ma megszerezzük a bicókat. Ezután hosszadalmas ügyintézés kezdődött.

IMG_4853

Ügyintézés

Egyik irodából a másikba mentünk, papírokat intéztünk, várakoztunk, egyeztettünk. Megint várakoztunk, újabb irodákba mentünk. Az egyik helyen azt mondták, hogy fizessünk egy ezrest, mert egyikőnk neve elé nincs odaírva, hogy “Mr”. Na ez már végleg röhejes volt. Kezdett elfogyni a türelmünk. A vámot és a kezelési költséget azonban nem tudtuk kikerülni. Dávidunk itt is a segítségünkre volt és lerendezte helyettünk az anyagiakat, amit ezúton is hálásan köszönünk neki!

Végül este 6-ra sikerült bejutnunk a raktárhelyiségbe. A targonca elindult a dobozokért. Tűkön ülés, várakozás, várakozás, várakozás. És végre megjött az első doboz, amiben Ádám bringája volt becsomagolva, majd az enyém is utána. Ledöbbenés majd sokkhatás következett részünkről!

cargo csomagok

Durva!

A dobozok rommá szakítva, kilyukasztva tárultak elénk, szó szerint úgy néztek ki, mint amiken átrohant egy elefántcsorda. Dokumentáltuk az eseményt, majd felnyitottuk a kartonokat. Mindkettőnk kerékpárjának vázán megsérült a váltóbowden, karcolások voltak az ülésen, a vázon, elhajlott a hátsó sárvédőm. Ami viszont a leggázabb volt, hogy eltűnt Ádám dobozából az első kerék tengelye, ami nélkül használhatatlan az eszköz. Alaposan lefényképeztük a sérüléseket is, aztán elköszöntünk Dávidtól, és legózásba kezdtünk. Sötétedésre összeraktuk a két kerékpárt, a hiányzó tengelyt egy erős zsinórral pótoltuk, hogy legalább tolni lehessen a szerkezetet. Kiballagtunk a raktárból és felkéredzkedtünk egy buszra biciklistől, amivel visszajutottunk a városba.

Másnap újra találkoztunk Dáviddal, meghívott minket ebédelni és medencézgetni. Azon csodálkoztam, hogy megint milyen kalandokba csöppentünk. Egyik nap még kétséges volt a továbbhaladásunk másik nap már egy luxusmedencénél lazulgattunk. Áldottnak tartom az életem.

IMG_4904-2

Very coooool

 

Teljesen átadtuk magunkat a pihenésnek. Úszkáltunk, bolondoztunk, Dáviddal beszélgettünk. Aztán késő délután búcsút vettünk a Vándortól, akit 3 szóval jellemeznék: bölcsesség, életerő, barátság.

20160630_165925

A Szupercsapat

A következő két órában nyálcsorgatást játszottunk egy plaza 4. és 5. emeletén, azaz a műszaki osztályokon. Tele volt minden high tech fotós és videós cuccal: óriás objektívekkel, többmilliós kamerákkal, kiegészítőkelk, mindenféle csecsebecsékkel. Aztán meguntuk az egészet és hazasétáltunk.

Az a lényeg, hogy előkerültek a bicajok. Ádámnak sikerült beszereznie a hiányzó első tengelyt, Zümi és Mighty Voyager ismét készen áll az indulásra. Plusz beszereztem egy új fogkefét is :).

A nagy dráma közepén sem feledkeztünk meg a főküldetésünkről: a faültetés projektről. Megtudtuk Toomtól, hogy van egy kis farmja, 150 kilométerre a várostól, ahová akár el is ültethetnénk a thaiföldi fánkat. Beültünk Toom kocsijába Markoval és Ádámmal a dráma után, hogy beleszagoltunk kicsit a vidéki élet szépségébe is. A farm mellett található faiskolából 2 almafát és egy jackfruitot zsákmányoltunk. A délutánt azzal töltöttük, hogy a közeli piacon sertepertéltünk, mindenféle sosem látott gyümölcsre és édességekre próbáltunk rá. Úgy belefeledkeztünk a kalandozásba, hogy nem is vettünk semmit vacsorára, Toom szólt, hogy azért jó lenne, ha intéznénk valamit. A választásom a hangzatos nevű “black sticky rice”-ra esett, ami tök finom, meg beszákoltunk zöldségeket is, majd visszamentünk a farmra. Én blogoltam egy kicsit, majd vacsora után álomra hajtottuk a fejünket.

Másnap kora reggel kimentem a teraszra jógázni, s látom, hogy Toom már ezerrel szorgoskodik a kertben, épp lyukakat ás a fáknak. Jóga lefújva, irány a faültetés. Jó érzéssel töltött el, hogy Marko is csatlakozott az ültetéshez. Mindhárman elültettünk 1-1 fát, szépen betakartuk a facsemeték gyökereit és kis árkot képeztünk a talajból, hogy jó sok vízhez tudjanak jutni a palántáink.

IMG_5019

 IMG_5064

A nap további részében blogoltam, amíg Ádám és Marko egy közeli Buddha szobrot látogattak meg. Késő délután indultunk vissza, este pedig ismét Toom bangkoki szállásán aludtunk.

Két hetet töltöttünk Bangkokba. Jó sok minden történt ez idő alatt. Egyébként valamilyen titokzatos varázserő miatt teljesen fel vagyok töltődve, a végtelen energia érzése és könnyedség jár át folyamatosan.

Holnap útra kelünk, kivételesen most nyugat felé fogunk haladni. Megnézzük magunknak Mianmart, Thaiföld felől zökkenőmentes a bejutás. Majd terv szerint visszajövünk Thaiföldre, és ha az időjárás is kedvező lesz átnézünk Laoszba is. Maradjatok velünk.

Adorján

evo_logo

www.evobike.hu

gurutech

www.gurutech.hu

unnamed

https://www.facebook.com/Ride3231/

Hogyan kezdtünk el Thaiföldön biciklizni?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon jó ismét olvasni a kalandjaitokat. A tapasztalatok táblázatba szedése is hasznos olvasnivaló volt. Hajrá!

  2. Sziasztok! Egy ideje olvasom útinaplótokat. Köszönöm, hogy írtok spirituális élményekről! A Mindenható vigyázza utatokat! pax59

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.