Három hét pihenő

Előszóként szeretném megköszönni Hajninak, hogy segített szállást találnunk és Monának, Champnek és Máténak szeretetüket és kedvességüket.

Lábamat kecsesen átlendítem a vázon, hallom, ahogy a biciklis cipőm talpa bekattan a pedálba, a váltóval utazó sebességre állítom a hajtást, megülöm a túrabringám, indulok! Tudatom tiszta, koncentrált. A simogató menetszél levakarhatatlan gyermeki mosolyt csal az arcomra. Mozgásban vagyok, haladok. Változik a táj, változik a környezet, s velük változik a fizikai, mentális és érzelmi testem is. Valami azonban nem változik. Egy helyben áll, figyel és szeret. A végtelenségben tartózkodik ma is, holnap is, mindig. A szellememről van szó, azaz a tudatosságomról, aki a Mindenség része. Világítsd hát át tudatosságom minden sejtem, minden érzelmem és minden gondolatom, boríts be vakító fényeddel, hogy egységben érezhessem magam, hogy azt érezhessem bármire képes vagyok, egy hős vagyok, aki táncra hívja a cselekvést, aki képességeit maximálisan kihasználva halad a teljesség felé.

101 km-t tekertünk kánikulában, közben rossz ízű csapvizet ittunk, vasfűrésszel kettévágott poshadt dinnyét ettünk, és egy poros, koszos, zajos kis zsákutca végében sátoroztunk. Valahogy mégis jó volt az egész: a kaland, az ismeretlen, hogy nem tudod mi vár rád a következő órákban.

LrMobile2704-2016-04076137316385273[1]

Stílusosan vasfűrésszel

lrmobile2704-2016-04454638739475969.jpeg

Volt már szebb és nyugisabb sátorhelyünk is

 

Fél szemmel azért visszasírtuk az elmúlt 20 napot, ami leginkább a pihenésről, feltöltődésről és evésről (sok evésről) szólt. Mindezt luxus körülmények között, köszönhető Monának, Champnek és Máténak.
Na de ne szaladjunk ennyire előre az időben!

St. Francis Catholic School
Miután visszatértünk az Annapurna kirándulásról leadtuk a bérelt bakancsainkat és a hátitáskákat a kölcsönzőnél, közben jól szétáztunk, majd elbicikliztünk a szállásunkra, ahol mint kiderült, nem maradhattunk több éjszakát.
Így elindultunk megkeresni a következő templomot, ami 7 km-re volt Pokhara központjától. Szerencsére a zápor is elállt, s kényelmesen áttekertünk a St. Francis katolikus suli- és templomhoz. A biztonsági őr beengedett a kapun és egy fiatal srác felhívta Antonio nevű itt dolgozó atyát telefonon, aki elkocsikázott hozzánk és miután meghallgatta nem hétköznapi történetünket, engedélyt adott, hogy megszállhassunk az iskola két szép vendégszobájában, ahová gyorsan be is költöztünk és mivel elég fáradtak voltunk, korán lefeküdtünk.
Másnap megismertük az intézmény menedzsereit, azaz a 4 atyát. Mindannyian India Kerala államából érkeztek, s munkájukkal a szebb jövőt támogatják. Ugyanis az intézmény az oktatáson kívül megannyi jótékonysági munkát végez és támogat: lakóházakat építettek a rászorulóknak a közelben, támogatják a földrengés-károsultakat, ingyenes oktatást és szállást biztosítanak a szegény gyerekeknek, ami igen szimpatikus egy magániskolától.

img_2295.jpg

Antonio atya beszédet tart a diákoknak

Ha megfordult már a fejedben, hogy szívesen meglátogatnád Nepált, a St. Francis suli önkénteseket is keres, s munkádért cserébe szállást és ételt biztosítanak számodra. Ráadásul jó fejek és segítőkészek az itt dolgozó emberek. Bővebb információ érdekében írj egy email a stfrancisschool6@gmail.com címre, vagy látogasd meg a www.sfspokhara.com honlapot ill. a stfrancisschoolpokhara Facebook oldalt.
Mi négy éjszakát töltöttünk itt, ez idő alatt sokat pihentünk, visszanyertük az energiánkat. Sőt a távozásunk napján még beszédet is tartottunk a gyerekeknek az utazás szépségeiről, és a gondviselés fontosságáról, majd zárszóként elénekeltük nekik Halász Judit Micimackóját, ami mindenkinek nagyon tetszett (állítólag 🙂 )

img_2261.jpg

Ádám beszéde következik

Little Flower

Másnap folytattuk az iskolalátogatást, átbringáztunk Narayangarh-ba, a
Little Flower általános iskolába, ahol felettébb intelligens diákokkal találkoztam. Együtt elkocsikáztunk egy földrengés sújtotta falusi iskolához, ahol a gyerekek nemes feladatot kaptak: egy  önkéntes, német és osztrák orvosokból álló kicsiny csapatnak segítettek. A srácok egyik fele felvette az itteni diákok és szüleik látleletét, akik bármilyen orvosi kezelésre szorultak, a kicsiny brigád másik fele pedig tolmács szerepet töltött be az orvosok és a betegek között. Több mint hat óráig dolgoztak szinte megállás nélkül. Miután végeztek a munkával megkérdeztem, hogy milyen érzés volt segíteni az embereknek azt válaszolták, hogy felemelő, és hogy a nehézségek ellenére érezték, hogy jót cselekszenek, hogy egy fontos feladat részei és ez erőt adott nekik a folytatáshoz.
Azután hazafelé poénkodtunk, énekeltünk a kocsiban, az egyik nepáli dal különösen megtetszett, azóta is gyakran döngetem bringázás közben, gőzerővel árasztja magából a vidámságot .

Egész nap furdalt a kíváncsiság, hogyan lettek a gyerekek ennyire összeszedettek, koncentráltak és egyben felszabadultak. A választ részben a különös iskolarendszer jelentette, ahol a diákoknak is részt vesznek az évről évre hatékonyabb oktatási rendszer kiépítésében. Miután visszaértünk a városba, beültünk vacsorázni egy helyre, és készítettem egy rövid interjút az egyik kissráccal:
[Adorján]: Hogy hívnak és mikor születtél?
[Rahul]: Rahul D. Shrestha , 20th March 2000 A.D
[Adorján]: Milyen iskolába jársz?
[Rahul]: Angol nyelvű általános iskolába
[Adorján]: Hogy néz ki egy napotok a suliban? Hányféle tantárgyatok van és mennyi szünet áll rendelkezésre órák között?
[Rahul]: 8 tantárgyunk van és naponta 7 óránk van. Az órák 45 percesek, minden második óra után szünetet tartunk. A második óra után 10 perc szünet áll rendelkezésünkre a negyedik után 45 perc, azután megint tíz perc, majd óra után spurizunk haza.
[Adorján]: És milyen tantárgyakat tanultok?
[Rahul]: Angol, nepáli, szociológia, informatika, egészség-népesség és környezet, tudomány, kötelező matek és választható matek (ami szintén kötelező).
[Adorján]: Meséltél arról, hogy az iskolában a diákokat négyféle házba csoportosítják. Mi a célja ezeknek a házaknak?
[Rahul]: Igen, a négy csapatba osztják a tanulókat: piros, kék, sárga és zöld ház.
A házak a tanév során különböző versenyszámokban egymással versenyeznek. Az eredményeket folyamatosan jegyzik a tanárok, és év végén az a ház nyer, aki a legtöbb pontot gyűjti össze. Az iskola kitüntetéssel jutalmazza a nyertest.
[Adorján]: Nagyon érdekes, hogy diákként beleszólhattok az iskola működésébe, illetve a tanítási rendszerbe. Hogy működik ez a rendszer pontosan?
[Rahul]: Igazából nem tartunk gyűlést vagy szavazást, egyszerűen ha problémánk van, előadjuk az igazgatónak. S az igazgató beszél a házak kijelölt felelőseivel az adott helyzetről, majd ha mindenki egyetért, változatnak a helyzeten.
[Adorján]: Mi a helyzet az elektronikus eszközökkel? Használtok iPadet, tabletet, elektronikus naplót, ellenőrzőt?
[Rahul]: Nem, az elektronikus eszközök nem engedélyezettek. Van számítástechnikai laborunk, ahol informatikát tanulunk, egyébként kézzel jegyzünk mindent.
[Adorján]: Mennyi vizsgátok van egy évben?
[Rahul]: Szemeszterenként összesen 4 kötelező vizsgánk van. Szemeszterek után pedig 15-25 nap szünet jár. Szeretünk iskolába járni :).

Ezután visszamentem a szállásra, a suli melletti templom vendégszobájába,  és megbeszéltük Ádámmal a továbbiakat, azaz hogy Katmanduba buszozunk.

lrmobile2704-2016-03094542583864416.jpeg

A Little Flower templom. Jó volt itt lakni

Így másnap – egy szép szombati délelőtt – letámasztottuk a két bringát a Little Flower suliban a templom mellé, a csomagjainkat egy szobában hagytuk, s egy-egy váltás ruhával és útleveleinkkel elindultunk Nepál fővárosa felé indiai és myanmari (egykori Burma) vízumot intézni. Egy kedves otthoni barátom, Hajni segített elintézni, hogy unokatesójánál, Monánál lakhassunk Katmanduban, amíg a vízumokat intézzük.

Fogtunk egy kisbuszt Narayangarhban, s beültünk leghátulra. 140 km-es zötyögős, dimbes-dombos út várt ránk. A 4-5 órás tervezett menetidőből azonban több, mint 8 óra lett végül, ugyanis az út első felében, mire végre valahára átértünk egy hosszan feltúrt szakaszon, elszakadt a gázbowden, s csomót kellett várni, mire ki tudták cserélni a meghibásodott alkatrész. S mielőtt Katmanduba értünk volna, ismét meg kellett állnunk, ugyanis iszonyat durván elkezdett füstölni a bal első kerék. A sofőr és a segédje kiugráltak gyorsan, és locsolni kezdték a felforrósodott részt, majd vártunk még jó pár percet, mire újból elindulhattunk. Este fél tízre érkeztünk meg a városszéli megállóba, ahonnan még 5 kilométert kellett megtennünk Monáék házáig. Taxisok hada készségesen ajánlotta fel szolgálatait, azonban költségvetésünk optimális szinten tartásához inkább a gyaloglást választottuk. Séta közben megállt mellettünk egy motoros, akit sikerült megfűznünk, hogy vigyen el egy darabon, így már csak negyed órát kellett gyalogolnunk Katmandu kihalt utcáin, s elértük a megbeszélt találkozóhelyet, a Himalayan Hotelt. Leszólítottunk egy járókelőt, kölcsönkértük a mobilját és értesítettük Monát a megérkezésünkről. Pár perc múlva egy szürke kisautó lámpái jelezték, hogy szálljunk be. Beszálltunk, elindultunk. A sofőr – Mona thaiföldi férje, Champ – kellemes hangtónusa és békés, intelligens kisugárzása miatt egy csapásra belopta magát a szívembe.

img_2623.jpg

Champ, a nyugalom megtestesítője

A csoda azonban még csak most kezdődött! Kiderült ugyanis, hogy egy gyönyörű, virágoktól pompázó udvarral rendelkező emeletes családi házban fogunk lakni a vízumok elkészüléséig.

img_2616.jpg

A családi bázis

Kocsiból ki, házba be, folytatódott az ámulat: az ajtón belépve egy fehér falakkal övezett, igényesen dekorált folyosóra érkeztünk. Balra egy széles lépcső vezetett az emeletre, jobbra pedig egy tágas nappali kacsintott ránk hívogatóan. A folyosó felől és a nappaliból is megközelíthető a ház egyik legszentebb helye: az étkező. Lemostuk magunkról az út porát, s leültünk a szépen megterített étkező asztalhoz. Meglepetéssel is készültek Monáék: magyaros csirkepaprikást készítettek nekünk, nem számítottak arra, (mi pedig nem mondtuk), hogy mindketten vegetáriánusok vagyunk, így el kellett utasítanunk a főételt. Champ cseppet sem jött zavarba, perdült-fordult egyet a konyhában, és telepakolta az asztalt gyümölcsökkel, zöldségsalátákkal, süteménnyel. Vacsora után pedig beköltözhettünk az emeleten lévő szobánkba, ahol két bevetett ágy várta, hogy fejest ugorjunk az álmok birodalmába.

20160403_110904.jpg

A szobánk, ahol olyanokat aludtunk, hogy másnap reggelre minden egyes sejtünk újjászületett 🙂

Katmandu, és Monáék családias szeretetével átitatott lakhelye minden napra tartogatott számunkra valami különlegességet, izgalmat és egzotikumot: Holi fesztiválon, sushi készítő tanfolyamon vettünk részt, filmet forgattunk a többszáz éves Patan Dubar téren, elültettük a nepáli fánkat, váratlanul találkoztunk egy régi barátunkkal, miközben a konyhából az étkezde terülj-terülj asztalára reggeltől estig áramoltak a thai, nepáli, amerikai vagy épp magyar ételkülönlegességek, ami a biciklis világutazóknak pazar adomány.
Mona egyébként 16 évesen utazott az Államokba, hogy bébiszitterként szerencsét próbáljon. A meló mellett tanulni akart, úgyhogy elkezdett egy esti egyetemet, majd 4 év után állampolgárságot nyert a zöldkártyán. Amerika után először Thaiföldre utazott és egyből beleszeretett Ázsiába. Férjét, Champet is itt ismerte meg, amikor a Jezsuita menekültszolgálatnak dolgozott 1999-ben. Azóta élnek együtt. Katmanduban a BBC Media Action-nek dolgozik ami a jótékonysági részlege a BBC-nek.
Champ pedig Thaiföldön született, lelkésznek tanult, azonban a hivatását abba kellett hagynia, közbe szólt a szerelem. Van egy iskolája Kambodzsában, ahová kb. kéthavonta ellátogat. Nepáliul tanul, főző tanfolyamokon vesz részt, s szabad idejében a házat és a kertet csinosítgatja. Újrahasznosított anyagokból egyedi bútorokat és készségfejlesztő kerti gyerekjátékokat készített, összejöveteleket szervez, szóval sokrétű, nagy tudású embert ismerhettünk meg személyében.
Van egy 10 éves eleven fiúk, Máté, aki több nyelven beszél, zongorázni tanul, emellett -mint a mai gyerekek többsége- szereti a számítógépes játékokat is.

received_1603055800014754.jpeg

Máté

A vasárnapot ismerkedéssel töltöttük, hétfőn pedig elindultunk mi is dolgozni, azaz indiai vízumot igényelni. A nagykövetségen leadtuk a szükséges papírokat, s az útleveleinket, amiben szemet szúrt a tisztviselő hölgynek az “indiai túltartózkodás” bejegyzés. Emiatt másnap vissza kellett mennünk, hogy egy személyes levéllel megerősítsük a kérelmünket, miközben a nagykövetség felhívta a határőrséget, ahol átléptünk Indiából Nepálba, akik engedélyt adtak az újabb vízum kiállításához. A kb. 50 dollárba kerülő vízumra másfél hetet kellett várnunk, mire elkészült. Hazafelé pedig beugrottunk a nepáli immigration irodába meghosszabbíttatni a nepáli vízumunkat. Majd visszatértünk a lakásba, s míg Ádám Champ-nek segített főzni, addig én a több, mint 10000 eddig elkészült fotóinkról biztonsági másolatot kezdtem el feltölteni az internetre. Este pedig igen komoly vacsorában lehetett részünk, ahol megismerkedhettünk a család Mauritius-i barátjával Ismael is.

20160320_191205.jpg

A következő délelőtt színes társaság gyűlt össze a nappaliban, hogy egy japán séf hölgy bevezesse őket (és minket) a sushi és zöldséges sült tofu elkészítésének rejtelmeibe. A társaság egy amerikai, egy francia és egy kirgiz nőből, a séf hölgyből, Champből és két magyar világutazó bringás srácból tevődött össze. A legjobban az tetszett, hogy teljesen új élményben volt részünk, s jókat beszélgetünk mialatt elkészültek a művészi alkotások. Azután kimentünk a kertbe és egy virágzó fa alatt Misi Mókust követve betermeltük a tananyagot.

Még ezen a napon ellátogattunk a myanmar-i nagykövetségre is vízum ügyben, de sajnos zárva volt. Várnunk kellett két napot. Délután Ádám elment várost nézni, én pedig csatlakoztam Monáékhoz és barátaival együtt betámadtunk a Holi fesztiválra. Ez egy Indiából származó ősi hindu ünnep, a fesztivál eredetéről többféle -leginkább vallási- történet is olvasható. A legegyszerűbb sztori szerint ezzel az eseménnyel ünneplik az emberek a tavasz eljövetelét. A játékszabály pedig a következő: az emberek felszerelkeznek színes porokkal (amik jellemzően növényi anyagból készülnek), illetve vízipisztolyokkal, amibe színes vizet töltenek és elindul a háború! Mindenki mindenki ellen, egymásra kell dobálni, kenni, szórni a porokat, s locsolni akit csak tudsz. Kulturált módon zajlik a buli, támadás előtt általában megkérdezik egymást az emberek, hogy szabad e locsolni :). Az egész ünnep a szeretetről és megbocsátásról szól, nevetés, boldogság, bolondozás. Több órán keresztül jártuk a várost és bohóckodunk folyamatosan. A végére még a fogam is festékes lett. Egyébként a Holit már Amerikában és Európa több országában is (köztük Magyarország) ünneplik, ha kíváncsi vagy rá, látogass meg te is egy Holit.

Patan Durbar Square

A hangulatos, vörös téglákkal kirakott Pattan térre is ellátogattunk, nézelődtünk a többszáz éves templomok, épületek között, emellett igen lenyűgözőnek találtam a helyi művészeti alkotásokat, festményeket, ajándék tárgyakat is.

ps_patandubarsquare_20160320_145314

Patan Dubar tér

Sajnos a tér is áldozatul esett a tavaly április 25-ei hatalmas földrengésnek. Ekkor egész Katmandu megrázkódott a 7,8-as erősségű természeti katasztrófától. A Gorkha névvel ellátott földrengésnek több, mint 8000 halálos áldozata lett, 21000 ember megsebesült, több százezer ember került az utcára. Nem a legszerencsésebb ország Nepál.  Ugyanis több , mint 20 millió évvel ezelőtt az akkor még különálló India kontinens beleütközött Ázsiába.  Ennek köszönhetően felgyűrődtek a földlemezek és kiemelkedett Földünk legnagyobb hegysége, a Himalája. A földmozgás azóta is tart, évente 4-5 cm-t csúsznak egymásba az egykor még különálló kontinensek. A föld alatt a nyomás miatt hatalmas erők keletkeznek, amik időről időre földrengések formájában egyenlítődnek ki.

A patani tér mégis békés kellemes hangulatot áraszt, és meglepő dolgokat is tartogatott a számunkra. Ahogy a téren sétálgattunk Ádám egyszer csak felkiáltott: “Te, az nem Veró?”
De bizony ő volt. A rendkívüli francia hölgy, aki jelenleg Tadzsikisztánban lakik, és aki a házának udvarában lehetőséget ad biciklis utazóknak, hogy megpihenjenek nála. Tüstént odaszaladtunk hozzá, és elmeséltük egymásnak mik történtek velünk az elmúlt hónapokban. Búcsúzás előtt egy vacsora meghívást is kaptunk Vero Katmanduban lakó szintén francia -és egykori világjáró- barátnőjétől.
A vacsoránál francia sajtot ettünk, francia bort ittunk, így esett, hogy egy hét leforgása alatt megannyi kontinens finomságait kipróbálhattunk.

A következő programként a város központjától 10 kilométerre található Boudhanath sztúpát látogattuk meg. A sztupát Buddha halála után építették. A mende-mondák szerint élt egyszer réges-régen egy zsémbes, házsártos ateista ember, akinek soha életében nem volt semmilyen jócselekede. Az emberek megvetették emiatt. A sztupa udvarában, a kis boltjában próbálta eladni portrékáit, bár senki nem vett tőle semmit tiszteletlen stílusa miatt. Miután meghalt egyből a pokolra került és eljött az elszámolás ideje. Az ítélet pillanatában megjelent Buddha és semmissé tette az összes rossz cselekedetét. A démonok megkérdezték, hogy miért? Erre Buddha azt válaszolta, igaz, hogy a zsémbes ember megannyi rossz dolgot elkövetett az életében, viszont egyszer, elkergetett egy vad kutyát a sztupa körül, amiért megdícsérték a helyiek. Emiatt Buddha megbocsájtotta a mogorva ember bűneit. Azóta ha bárki körbemegy legalább egyszer a sztúpa körül, az összes bűne megbocsájtatik. Én is mentem egy kört 🙂
Bár a tavalyi földrengés elég nagy kárt tett a monumentális épületben is mégis sok látni- és tapasztalnivaló fogadott. Buddhista kerekeket lehetett pörgetni az elme lecsillapítása érdékben, közben az emberek szokásait figyelgettem: füstölőket gyújtottak, imádkoztak, s a hátukat illetve a homlokukat szent szobrokhoz érintették. Ugyanis a szobrokat egykor nagy guruk is megérintették, amitől varázserőhöz jutottak. Találkoztam vidám buddhista nénivel, aki a békét és vidámságot sugárzó mosolyával teljesen lenyűgözött.

Esténként  közösen vacsoráztunk, megbeszéltük a nap történéseit a terülj terülj asztalka körül. Leginkább azon morfondíroztunk, hogy mit csináljunk, ha nem kapjuk meg a myanmari vízumot. Ugyanis amikor másodszor visszamentünk a nagykövetségre, közölte velünk az irodista úriember, hogy részletes útitervet kell benyújtanunk, amit egy utazási iroda jóváhagy. Össze is írtunk egy tervet és egy nepáli utazási irodával lepecsételtettük a doksit, majd vissza a követsége, ahol kiderült, hogy csak myanmari turista iroda hagyhatja jóvá a tervünket. Erre írtunk vagy tíz különböző irodának, hogy tudnának -e segíteni. Biztató válasz nem érkezett tőlük, egyedül azt tehettük volna, hogy befizetünk 1000 dollárt, ami a vízumhoz szükséges szolgáltatást fedezte volna: egy idegenvezetőt a kormánytól és egyet az irodától, akik Myanmarba lépve átkísértek volna a veszélyesnek mondott területeken. Ennyi pénzt azonban nem szándékoztunk erre az országra költeni, elkezdtük kidolgozni a B tervünket, ami szerint Indiából Myanmart kikerülve átrepülnénk Thaiföldre. A repjegy jóval barátibb, kb. 100$ lett volna.

Ezen az estén lehetőségünk adódott elültetnünk a nepáli fánkat, méghozzá egy szép olajbogyó fát Mona kolléganőjének kertjébe. A faültetős küldésünkben az az izgalmas, hogy minden ültetés teljesen egyedi, különleges. Ebben az esetben így történt, átautóztunk a helyre, Shivan a vicces, menő amerikai dumát nyomó férj fogadott minket, és hogy kitaláljuk, hogy az udvar pontosan melyik részére ültessük a fát sörözni kezdtünk. Az első sör után a második következett, ekkor már sötétedett odakinn. Mindenesetre kivonult a csapat. Az udvar tele volt kőtörmelékkel
Viszont elkészült az indiai vízum, be is gyűjtöttük.

Vasárnap pedig kölcsönkértünk két biciklit Champtől, elfurikáztunk a Pattan térre, felmásztunk egy szép helyre és felvettünk egy kis beszélgetést. Ezt a megtiszteltető felkérést a Magyar Világpolgárok Egyesületétől (mavip.hu) kaptuk, amit ez úton is köszönünk.
https://m.youtube.com/watch?v=7BFv021Smgk&feature=youtu.be

Az utolsó estén (ismét) a vacsoráé volt a főszerep. Ezuttal Mona és Ádám vállalták be a főszakács szerepét, s hazai finomságokat: lecsót és lángost készítettek, amit közösen elfogyasztottunk. Teljesen meg voltam hatódva a sok-sok kedvességtől és szeretettől, amit a családtól kaptunk. Gyakorolnom kell, hogy elfogadjam, hogy áldás kíséri utamat, és csak jó dolgok történnek velem.

20160402_210411.jpg

Lecsó és lángos

Több mint két hét pihenés és feltöltődés után, indiai vízummal és myanmari vízum nélkül indultunk vissza a bringákért a Little Flower suliba. A templom vendégszobáit India különböző részéről érkező papnövendékek foglalták el, emiatt más lehetőség után kellett néznünk. A közelben lakott Bobby, a vidám srác, akivel még étkezésünk másnapján, a mise után találkoztam. Az egyik atya felhívta, és lezsírozta, hogy lakhassunk nála, át is ugrottunk hozzá egyből.

lrmobile2704-2016-04184611434685799.jpeg

Bobby

Reggel kipihenten átsétáltunk a suliba és izgatottan elkezdtük felmálházni a bringákat. Végre indulhatunk, szelhetjük a kilométereket.
Pakolás közben látom, hogy villog a telefonom, ránézek, egy myanmari utazási iroda hívott interneten keresztül. Felvettem a telefont és a beszélgető partnerem elmondta, hogy átküldött egy útitervet számunkra lepecsételve, aláírva, használjuk fel ha tudjuk.
Na puff, most mihez kezdjünk? Minden szempontból a legjobb választásnak az tűnt, hogy visszamegyünk Katmanduba újabb szerencsét próbálni. Biciklis gatyát le, táskákat vissza, irány ismét a buszmegálló. Közben felhívtam a myanmari nagykövetséget, és megbizonyosodtam afelől, hogy nyitva lesznek minden nap, mehetünk. Értesítettem Champet is, hogy visszatérünk 2-3 napra, aztán ismét több órányi koszos poros zötykölődés következett, míg a buszunk ismét a fővárosba ért.

 

20160404_130635.jpg

Időnként megállt a busz, s ilyenkor egyből megrohamozták az utasokat a bizniszmenek 🙂

Katmanduba érve már csak oldalirányú fejbiccentéssel kommunikáltunk a taxisokkal, viszont egy terepjáróban ülő szimpatikus embert leszólítottunk, s megkértük, hogy vigyen el minket pár kilométert, aki készségesen segített is nekünk. Megint este tízre értünk a családi házhoz, ráadásul olyan koszosan, mintha egy kéményből másztunk volna elő. Champ fogadott minket, térült fordult a konyhában, közben a kedvenc szavajárásával: “hoki-poki” fullos vacsorát rittyentett az asztalra.
Másnap lelkesen kinyomtattuk a myanmari lepecsételt útitervet és elmentünk a nagykövetségre. Végre meghallgatták a kérelmünket és kaptunk két formanyomtatványt a vízumokhoz. Kitöltöttük őket, ráragasztottunk 2-2 képet és beadtuk az ügyintéző úrnak, aki megköszönte, majd szólt, hogy várjunk tíz percet, amíg a konzul úr átnézi a doksikat.
Telt múlt az idő, majd visszatért a konzultól a kis barátunk és közölte velünk, hogy ez így továbbra sem jó, további papírokra van szükség, ami azt bizonyítja, hogy két hivatalos guide is velünk fog utazni a határtól.
Teljesen elszomorodtunk, kértük a hivatalnokot, had beszéljünk a konzullal, de ezt sem engedte. Így búskomoran otthagytuk a követséget.

Az Aranytemplom
Bár sokszor szóba került Mona egyik kedvenc  látványossága, mégsem hozott lázba a patan téri Aranytemplom. Az utolsó katmandui reggelen azonban úgy ébredtem, hogy az járt a fejemben: el kell mennem az arany templomba. Bepakoltam pár mogyoró krémes palacsintát meg szuper banános, műzlis sütit a búrámba, s elindultam a célobjektum felé. Út közben egy szép lépcsősorra lettem figyelmes a téren, leültem egyet meditálni, majd letámasztottam a kölcsön bringám az arany templomhoz.

lrmobile2704-2016-03574350913236810.jpeg

Az Aranytemplom

A belső udvaron gondosan kidolgozott rézszobrok mellett sétálva közelítettem meg a “monastery” (kolostor) feliratot.

szobrok3.jpg

Micsoda műalkotások

A táblától jobbra egy lépcső vezetett felfelé, nosza gyerünk, éljen a felfedezés, és már fent is voltam az emeleten. Egy középkorú nepáli szerzetes beengedett a kolostorba, ami egy nagy teremből állt. A terem végén egy hatalmas szobor jelezte az istenek jelenlétét. Ha már itt voltam, ismét meditáltam egyet, ráhangolódtam a helyre. Tiszta tudattal távoztam, kiporoszkáltam az udvarra nézelődni. Itt találkoztam egy angol úriemberrel, aki tizennégy éve utazik folyamatosan, felfedezi a világot. Jelenleg pont Myanmarból érkezett Indián keresztül Nepálba. Micsoda “véletlen”!
Az öreg motoros utazó tag mellett egy mosolygós bácsi ült, szóba elegyedtem vele. Kiderült, hogy festőművész, és van egy iskolája is a közelben, meghívott, hogy nézzek körül nála.

20160406_142233.jpg

A tanár úrral

Átsétáltunk a sulijába ahol megannyi gyönyörű festményt volt szerencsém megcsodálni, akadt olyan is a művész úr repertoárjában, ami több mint egy évig készült. Közben észrevettem az íróasztalon Steven Segal fényképét, aki pont attól a tanártól vett rajzórákat, akivel épp beszélgettem. Én hiszek abban, hogy velem csak jó dolgok történnek, és ez így is van! Hiszek magamban és imádok élni. Ezért az élet is imád engem.. Ha felcsendül a hang bennem, cselekszem annak megfelelően. Emiatt találtam ki  az “act with the flow” mondásom.

 

Természetesen van, hogy nem hallgattok a hangra, mert pont káosz és zűrzavar uralkodik a fejemben. Ilyenkor nehézségek bukkanhatnak fel, amik arra tanítanak/edzenek, hogy a Pályán kell maradnom, hogy minden nap tennem kell a belső békémért, egészségemért, jólétemért. És nem magamért, az kicsit önző lenne, hanem azért, hogy többet adhassak magamból a Világnak, az Emberiségnek. Ezzel tudok hálát adni az életnek, és számomra ennek van értelme.

Csalódást okozhat, ha nagyon vágyunk valamire és mégsem kapjuk meg akkor, amikor szeretnénk. Akkor fogjuk megkapni, amikor pont szükségünk lesz rá: amikor a pillanat energiája találkozik a szinkronicitás elrendezésével. A válaszok a kérdéseinkre darabokban is érkezheznek, nekünk kell összeilleszteni a kirakóst, hogy összeálljon a kép.
Persze azt nem tudhatom, hogy mi történt volna velem, ha más napon más időben látogatom meg a templomot, az viszont tuti, hogy -és most jön a lényeg- ezen a délelőttön nagyon éltem, kiteljesedtem, feloldódtam a cselekvésben. Egységet alkottam a teremtő erőkkel és megszűnt a tér és az idő körülöttem, a MOSTban tevékenykedtem.
Biztos te is fel tudsz idézni olyan múltbeli eseményt, amikor úgy érezted megállt az idő, s cselekvésen keresztül beleolvadtál az életbe. Az emlékképet amit találtál egyrészt bármikor újra átélheted fejben, vagy újra meg is csinálhatod, hiszen tudod, hogy ezzel beléphetsz az időtlenség birodalmába.

20160406_144520ps.jpg

Az 1 évig készült festmény

Ezen a napon Mona ismét izgalmas dologgal állt elő: étterembe mentünk délután, ahol egy magyar sráccal, Andrással is találkozhattunk, közben a hely specialitását: open momót ettünk, miközben András gyerekei és Máté az asztal körül fogócskáztak s bújócskáztak, az elevenségük életet hozott az egész helyre.

Azután ismét buszra szálltunk, zötyögés, por, Bobbynál alvás.
Reggel felraktuk a csomagokat a bringákra, ismét, felöltöttük a biciklis ruháinkat és végleg elhagytuk Narayangarhot.

lrmobile2704-2016-04345983874533588.jpeg

Tapasztalatunk bővítésére jó lehetőséget adott, hogy erdőtűz mellett iszonyat füstben is bringázhattunk

Minden nap 40-45 fokban tekertünk, esténként vagy sátoroztunk, vagy helyi emberkéknél aludtunk. Jó volt újra úton lenni. Öt napnyi biciklizés után ismét Indiában találtuk magunkat, bár ez az India kicsit más volt, mint az eddigi.

2016-04-28-14.31.42.jpg.jpg

Nepálban bármerre jártunk, elbűvölő gyerekeket láttunk

Felfedeztük Nyugat-Bengált, meglátogattuk egy híres magyar tudós sírját, majd két hetet töltöttünk India legorganikusabb államában. Maradjatok velünk.

Három hét pihenő” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Adorján, mi köszönjük Nektek azt, hogy az utatokon kicsit elkísérhetünk. Nagyon örülök, hogy ilyen jól sikerült az utatok nepáli része, és még jobban, hogy így összebarátkoztatok Monáékkal. 🙂 Nekik is nagyon hálás vagyok ezért. 🙂 Puszi.

  2. MIlyen érdekes, pont ma jutott eszembe, hogy rég nem írtatok, és erre hopp! 🙂 Hogy milyen nagyon működik az egyszelleműség 🙂
    Más: Új-Zelandra a tervek szerint nagyjából mikor érkeztek? Ott szívesen csatlakoznék pár napra hozzátok, ha nem baj 🙂
    Üdv,Dávid

    • Szia Dávid! Jól működik a megérzésed:)!
      Új Zélandra kb 2017 márciusában fogunk érni, plusz mínusz 1-2 hónap :). Szívesen látnánk a csapatunkban . Tartsuk a kapcsolatot. Üdv: Adorján

  3. Nagyon tetszett a blog, valamiért engem Nepál tesz a leginkább kíváncsivá… Sajnálom, hogy nem jött össze a vízum Myanmar-ba, de biztos nem véletlen nem segítettek a fentiek hozzá!
    Mi újság a Tesókámmal? Nem igazán válaszol a levelemre. Minden rendben?

    • Kóbikával minden ok, tegnap 100 km- tekert egyhuzamban felfelé, szóval energiából nincs hiány. Plusz rátalált a belső békéjének egy újabb fokára, nemsokára Zen nagymesterré válik :). Ritkán találunk működő internetet. Szólok neki, hogy válaszoljon majd neked, ha netközelben lesz. Miben jót: Adorján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.