Az Atya, a Fiúk és a Lekváros Kenyér

Ahogy hallgattam az esti misét hindiül Parvatipuram város katolikus templomában azon gondolkoztam, hogy társadalmunknak bizony szüksége van papokra. Nem is papokra, inkább lelki pásztorokra. Akik erősítik és nemesítik a közösségük tagjait, akik utat mutatnak a fény felé, bármilyen mélyen is jársz félelmeid labirintusában. Akik segítenek megnyílni önmagunk, egymás és az élet felé.
Első lépésként én csavarnék egyet a papság stratégiáján. Feltételezem, hogy a tudatosság növelése a céljuk. Ebben az esetben az lehetne a tanítási irány, hogy egymást segítő és támogató aktív közösséget teremtsenek, s nem egy “nyájat”, aminek a tagjai ugyan rajta vannak a témán, de mégis egy mise meghallgatásától várják a megoldást. Imádkozni hatékony és szükségszerű, én is szoktam. Ami viszont a legfontosabb: a cselekvés, a tett, ami átrepíthet bármilyen akadályon. Tehát a közösség együtt haladna a teljesség felé, az őszinteség, az alázat és a szeretet útján, a hátszelet pedig az univerzális öröm, a létezés öröme biztosítaná. A pásztor feladata, hogy ösztönözze, illetve tanítsa a közösséget mindaddig, amíg önjáróvá nem válik. Ezután pedig a történetünk főhőse – amennyiben ez számára, a közösség számára és az Univerzum számára is megfelelő – az alábbi feladatok közül kiválasztaná azt, ami a legközelebb áll a szívéhez:

  • beállhatna egy újabb brigádba, hogy őket is támogassa addig, amíg önjáróvá nem válnak.
  • visszavonulhatna pihenni, tanulni, alkotni addig, amíg újra nem érzi a hívást
  • megkereshetné és kiképezhetné az utódját, aki folytatná a nemes feladatot: az útmutatást a szeretet felé.

Szerintem a természet rendezőelvéhez hasonló a születésünk helyének és idejének elrendezése. Mindenki pont oda születik, ahová kell, ahogy a leghatalmasabb dzsungelben is pont annyi és olyan növény van, amennyi az adott helyre szükséges. Ezt hívják intelligenciának. Ebből az következik, hogy minden x-edik emberben benne kell, hogy legyen a papi adottság, vagyis áradjon belőle az önzetlen szeretet, az alázat, a könyörület és a segítőkészség.

Több, mint 15 templomot látogattunk meg az elmúlt másfél hónapban, mialatt elbicikliztünk India keleti partjától a nepáli Pokkharába. Szállást és ételt is rendelkezésünkre bocsájtottak. Paplakokban, püspök házában, nővérszállón aludtunk, sőt egyszer még egy fullos szállodai szobát is bérelt nekünk egy atya Azamgarhban.

És egyszer csak mi is találkoztunk vele. A pappal, aki pap.
Egy pálmafás templomudvaron ült a paplak bejáratával szemben műanyag széken, fehér ruhában, rendezetten, békésen. Mellette pár méterre pedig egy egyszerű és mégis különleges stílusú templom állt rendelkezésre a látógatói számára.

20160207_102508

Különös energia áradt az atyából, a harmónia észlelésére behangolt érzékelő rendszerem azonnal jelezte, hogy jó helyre érkeztünk. Megkérdeztük, hogy lenne –e hely számunkra estére, amire mosolyogva rábólintott. Elfoglaltuk a vendégszobát, letusoltunk, átöltöztünk, kimostunk, majd a vacsora után ágyba zuhantunk. A felismerés, hogy milyen számomra egy igazi pap reggel érkezett. Ételek sokaságát szolgálta fel nekünk az atya, a nemes lélek, jól tele is tömtük a hasunkat. A bőségesen megrakott asztalról szinte minden ehetőt befaltunk, már csak vaj, lekvár és szeletelt kenyér maradt. Az atya rákérdezett, hogy kérünk–e lekváros kenyeret, amire illedelmesen nemet mondtunk, azonban a válasz rezgéséből világosan lejött, hogy igencsak rámennénk a felkínált édességre. Engem egy vajas-lekváros kenyérbe harapás gondolata is rakétasebességgel vissza tud repíteni a gyermekkoromba, a szeretettel átitatott szülői házunk konyhaasztalára, amikor fülig érő mosollyal majszoltam befelé a mennyei mannát.

Épp ezen elmélkedtem, mire az atya már riadóztatta is a kést munkára, és egyesével, anyai gondossággal, finom mozdulatokkal kezdte megkenni a puha kenyérszeleteket. Először szépen, egyenletesen, kecsesen megvajazott egyet, majd megfelelő mennyiségű lekvárt simított a tetejére, és finoman összeillesztette még egy darab kenyérszelettel. Alaposan, minden irányból meglapogatta a szeleteket, hogy egységgé váljon a remekmű. Mialatt az atya a tevékenységét végezte megállt az idő, és megszűnt a tér. Észrevétlenül sugározta kifelé magából a jelenlét, a béke, és a szeretet erejét, melyek tapasztalás útján idegrendszerünk részévé épültek be. Végső mozdulatként átadta nekünk a finomságokat. Egyet Ádámnak, egyet nekem. Addig, amíg az utolsó két szelet kenyérhez nem értünk. Ezeken is elvégezte a varázslatot, majd gondolkodás nélkül testvériesen félbevágta és átadta nekünk a két fél darabot. A gondviselés nyilvánult meg általa.

IMG_0797

A vaj, a lekvár és a kenyér várakozó állásban

Meghatódottan (és teli hassal) sétáltam át a templomba reggeli után, hogy részt vegyek a misén. A puritán terembe érve már megannyi helyi emberke várta a műsor kezdetét. A ceremónia énekléssel kezdődött, majd a bibliából olvasás után az atya áldást küldött ránk és az utazásunkra. Varázserővel degeszre töltött zsebekkel hagytuk el az istenházát, s nekikezdtünk a bringázásnak.

 

 

Naponta 30-40 indiai is le szokott szólítani a biciklin, megkérdezik, hogy honnan jöttem, mennyibe kerül a biciklim, majd továbbhajtanak elköszönés nélkül. Ez egy idő után fárasztó is tud lenni. Az áldás utáni délelőtt mégis úgy döntöttem, hogy mindenkivel kedves leszek, jöhetnek bármennyien. Mellém gurult egy motoros, és már kérdezte is, hogy honnan jöttem. Udvariasan, alázatosan válaszoltam, s kis idő múlva kellemes beszélgetés alakult ki így értük el az első megállónkat, egy folyópartot, amin egy komp szállítja át az arra vágyókat. Az új motoros barátom pedig szó nélkül kifizette a komp árát mindkettőnknek, majd együtt áthajóztunk a túlpartra.

20160207_103926

A komp

A történet tanulsága az, hogy mi emberek akarva-akaratlanul is sugározzuk kifelé lelkivilágunk állapotát, hatással vagyunk egymásra. Tisztelettel és alázattal érdemes viszonyulni embertársainkhoz, ez a felelősségünk ezen a bolygón, eszerint érdemes cselekedni. Ahogy a hopi indiánok mondanák: Mi vagyunk azok, akikre vártunk.
És ha tisztulásra, megnyugvásra, útmutatásra vagy szeretetre vágysz, jusson eszedbe: a közeledben is van olyan ember, aki segíteni tud, és akar is. Ezért született, ez élteti.

Egy új szokást is ellestem, és beépítettem a mindennapjaimba: Étkezés előtt rövid imával áldást kérnek és hálát adnak az ételre a papok. Ennek köszönhetően magasabb tudatossági szinten folyik a táplálkozás, hangulatosabbá és meghittebbé válik az evés.

 Gyerekek

A templomok legvonzóbb tulajdonsága számokra az, hogy iskolákat is építenek melléjük. S ahol iskola van, ott gyerekek is vannak.

Többször megesett, hogy felkértek minket előadást tartani a gyerekeknek az utazásunk szépségeiről, a bringánkról és a folyamatról, ami bennünk zajlik mióta elindultunk.
A legdurvább meglepetés talán az első suliban ért minket Chennai-ban, a Don Bosco-ban. Reggelinél odajött hozzánk az atya és megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk sztorizgatni az utunkról a diákoknak? Persze, miért ne? Csak azt elfelejtette közölni, hogy 700 általános iskolás lurkó fogja végighallgatni a beszédünket. Az indulásunk óta folyamatosan kint mozgunk a komfortzónánkból, rutinosan tudjuk fogadni a változásokat. Felkaptuk a fotós felszerelésünket és átlibbentünk az aulába, az atya mellé fel a pódiumra, ahonnan millió szempár nézett velünk farkasszemet. Először az futott át az agyamon, hogy: “Ahh, mi ez a mega tömeg?”, aztán rákontrázott a kihívást szerető énem: “aztaaa, ez menő”!:) Szívesen beszélek bármikor a kalandjainkról, ahogy ezen a délelőttön is történt. Magabiztosan haladtam előre indulásunk történetétől egészen Indiáig, remek alkalom volt arra, hogy mesélő képességemet fejlesszem, profi előadóvá szeretnék válni. Csak később, a beszédről készített videóban vettem észre, hogy a gyerekek fele ásítozott, míg én produkcióztam. Legközelebb majd kávét keverek a kakaójukba 🙂

IMG_0544

Jó sokan vagytok! 🙂

Azt nem tudom, hogy milyen szinten megy az agymosás a katolikus sulikban, mennyire kell vakon követni a vallást, mindenesetre bármerre is járok, a gyerekek fantasztikusak, elbűvölőek és végtelenül energikusak. Felszabadultan játszanak, futkároznak, kifogyhatatlan nevetés-raktárral rendelkeznek.

Hatalmas tanítók! Még január közepén találkoztam egy guruval India déli részén, aki a dzsungelben nőt fel, s az elképesztő tudása és tapasztalata teljesen ámulatba ejtett.
Azt mondta, hogy ő nem hisz Jézus, Krisna és Mohamed tanításaiban. Hite szerint a Nap Isten: meleget és fényt ad, vigyáz ránk, tudja, hogy ha kicsit is közelebb jönne hozzánk, akkor szétégnénk.
A fák is istenek: oxigént, védelmet életteret és megannyi mást adnak nekünk.
Az anyák is istenek: 9 hónapig magukban hordják születendő gyermeküket, táplálékkal és szeretettel látják el őket folyamatosan, s a 9 hónap után további sok-sok hónap következik, amíg szárnyuk alatt hordják a kis gézengúzokat.
A tanárok is istenek: tanítanak életre, halálra, változásra. Fogmosásra, versszavalásra, matematikára.
S ezt az okfejtést követve biztos vagyok benne, hogy a gyerekek is istenek. Tuti. Elég csak rájuk nézni és megváltozik a hangulatod, feltöltődsz, magadra találsz. Visszaemlékezel honnan jöttél, egy szempillantás alatt lehullik rólad a társadalom, a média és egyéb tényezők által rád rakódott összes önkorlátozó hiedelem, magadra találsz és elneveted magad. Mind egyek vagyunk, mi vagyunk az élet.

Szemtanu (Santanu)

Verőfényes napsütésben haladok, tekerek, élvezem az életet. A kedvenc zenéimet hallgatom, miközben a szél lágyan belekap a hajamba. Figyelem a tájat, figyelem az utat és a mellettem elhaladó járműveket és embereket. Mosolygok és bolondozok. Nincs mese, szeretek biciklizni, nem is szeretek, inkább IMÁDOK bringázni. És mindig történik valami. Valami váratlan, amit nem lehet kiszámítani. Ez is része az utazás varázsának.

Az történt, hogy elhaladtam egy furi biciklis mellett. Zöld és fekete színű kerékpáros mezt viselt, napszemüveget, sisakot és kesztyűt. Ez már meglepő, Indiában leginkább csak Hercules vagy Atlas márkájú parasztbájkokkal lehet találkozni. Scott Speedster márkájú országúti kerékpárja vázába Hero feliratú csomagot kötözött fel, s a hátán is egy nagy csomagot cipelt, így rótta a kilométereket. Melléhajtottam és rákérdeztem, hogy ez meg mi? Mi járatban vagy barátom?

20160210_093656
Kiderült, hogy a csákó épp Guinness rekordkísérlete kellős közepén tart. A kísérlet neve: „Egy adott országban 30 napon belül lebiciklizett leghosszabb táv”. Elmondta, hogy naponta nettó 12 órát bringázik, ami alatt átlagosan 200 km távot tesz meg. 8x-10x eszik kis adagokat, leginkább gyümölcsöket, kekszet és palacsinta-szerű kenyeret (roti/chapati). 7000 km-t kell teljesítenie 30 nap alatt, hogy megdöntse a jelenlegi rekordot.
„Micsoda figura!”, gondoltam magamban, s rákérdeztem, hogy lenne –e kedve velünk tartani egy darabon, ugyanis mi erre a napra 150 km-t terveztünk megtenni, amiből még hiányzott vagy 50. Azt mondta, hogy neki már van lefoglalt szállása a közeli kisvárosban, tartsunk inkább vele és folytassuk a beszélgetést. Elfogadtuk a meghívást, s elkerekeztünk a szállásig, ami egy vendégház 3 ágyas szobáját jelentette. Felcuccoltunk a helyre és tovább kíváncsiskodtam.

[Adorján] Miért csinálod ezt az egészet?

[Santanu] A végső célom, hogy körbetekerjem a Földet, úgy mint ti. Ehhez gyűjtök most tapasztalatot. A rekordkísérletem után szeretnék végigbringázni Afrikán, északról délre, ami 10000 km-t jelent.

[Adorján] Vágtál már bele hasonló kísérletbe valaha?

[Santanu] Igen, egy világrekord fűződik már a nevemhez, amit azóta megdöntöttek: Egy országban megtett leghosszabb utazás motoron. S nem lehet ugyanazon az úton haladni. 75 nap alatt sikerült 28050 km-t motoroznom itt Indiában. Hitelesített GPS segítségével naponta elküldtem a megtett távolságokat a Guinness–nek, ezzel bizonyítottam a rekord kísérlet valódiságát. A jelenlegi rekord 37000 km, amit szintén egy indiai srác csinált, s úton van egy másik csákó, aki a 100000 km-t célozta meg.

[Adorján] Ez aztán nem semmi. Van esetleg egyéb terved is a jövőre nézve?

[Santanu] Naná! Látni akarom az egész világot, az összes országot különböző módokon. Át akarom kajakozni minden kontinens leghosszabb folyóját, meg szeretném mászni a Kilimanjárót.

[Adorján] És mit csinálsz kajakozás közben, ha épp egy vízesés következik?

[Santanu] Kievezek a partra, vállamra kapom a ladikom és lesétálok a vízesés aljára és onnan folytatom a kajakozást.

[Adorján] Micsoda tervek! Le vagyok nyűgözve. Azt tapasztaltam itt Indiában, hogy az emberek fiatalon megházasodnak szülői/társadalmi nyomás miatt. Mit szólnak a szüleid ehhez az egészhez, hogy 34 évesen a gyereknevelés helyett a pedált taposod, a világot járod és az álmaidat hajtod, ami szerintem nagyon bátor dolog.

[Santanu] Jól látod, a szüleim és a barátaim szeretnék, ha családot alapítanék, gyereket nevelnék. Nem támogatják az életvitelem, mindenesetre beletörődtek abba, hogy úgysem tudnak megváltoztatni. Szerintem az élet egy kis utazás. Mindent élveznünk kell az utazásunk alatt. Ha már ide születtünk erre a bolygóra, meg kell néznünk az összes csodáját, amit nekünk kínál. És az a mottóm, hogy sose add fel, úgyhogy folytatom.

d-12

Mr. Santanu Chakraborty

Chhatish gadiya san le badiya

India hatalmas, egy szubkontinens 1,3 milliárd lakossal. 29 államából tízet már átbringáztunk, s mind különbözött egy kicsit a többitől. Az államokban egyedi nyelvet beszélnek, egyedi fűszerezést használnak az ételekhez, egyedi szokásokkal élik az emberek mindennapjaikat. Santanuval való találkozás után értünk Chhattishgarhba, India egyik leggyorsabban fejlődő államában, ami sok újdonságot tartogatott még számunkra. Az emberek büszkék, hogy itt lakhatnak, rögtön az első mondat, amit megtanítottak a nyelvükön (Chhattisgarhi) így hangzik:”Chhatish gadiya san le badiya!“. Azaz Chattishgarh a legmenőbb! 🙂
Itt is leginkább templomokban laktunk, egyszer viszont a rendőrség kerített nekünk szállást.
Egész nap rögös-poros úton haladtunk, mielőtt beértünk a porfelhőbe burkolózott Chandarpurba, ahol katolikus templom híján offline couchsurfingbe kezdünk, elkezdtünk megkérdezni mindenkit, hogy hol tudnánk ingyen aludni. Sajnos angolul nem nagyon beszélnek errefelé a népek, döcögve ment a kommunikáció. Annyit ki tudtunk hámozni, hogy a közeli hindu templomban talán megszállhatunk, viszont ahhoz engedélyt kell szereznünk a rendőrségtől. Így hát beugrottunk a rendőrségre “permission”-ért, velünk tartottak páran az utcáról, s intézkedni kezdtek, mintha ők is a rendőrséghez tartoznának. Ezt a fajta viselkedést már többször megfigyeltem errefelé, felnőtteknél és gyerekeknél is. Utasító magatartással próbálják meg irányítani az eseményeket. Talán a kasztrendszerből adódhat ez, vagy máshonnan jött, mindenesetre én hiányoltam a lágyságot és a kecsességet az emberek fellépéséből. Átvettük az irányítást és elmeséltük mi járatban vagyunk, mire a kedves biztosurak némi papírmunka után egy ingyenes szobát ajánlottak fel számunkra egy vendégházban. Sőt, oda is vezettek minket. Itt találkoztunk két fiatal sráccal, akik elvittek esti városnézésre, s templomlátogatást is szerveztek nekünk másnapra.
S reggel 9:00-kor, a megbeszélt időpontban már a szobaajtónk előtt sorakoztak, mint a kisverebek. Az egyik srác muszlim, a másik pedig hindu vallást gyakorolt mégis tök jól kijöttek egymással. A muszlim srác sokat beszélt, a másik viszont ritkán szólalt meg, de amit mondott, az mindig nagyot ütött. Fura, szórakoztató alkata miatt Lézerszemű Mesehős-nek neveztem el:).

IMG_1065

A Lézerszemű Mesehős

A srácokkal reggeli után mentünk a Chandrahasini Mandir nevű templomba, s ahogy sétáltam a teljesen átszellemült hindu emberek között, azon tűnődtem, hová keveredtem már megint?

IMG_0979

A szobrok, festmények, művészi alkotások horror filmbe illő vallási jeleneteket ábrázoltak, levágott emberfejekkel és végtagokkal. Beljebb haladva egy múzeum-szerűségbe értünk, ahol tovább fokozódott a hangulat, immár a közel ember nagyságú szobrok mozogtak is.

IMG_0987
Miután jól kibámészkodtuk magunkat, elhagytuk a horror házát, s Lézerszemű Mesehőssel és barátaival laza csónakázással folytattuk a napunkat. Majd a muszlim srác szüleinél ebédeltünk egyet, búcsút intettünk, és folytattuk a tekerést északi irányba.

Egyik főtámogatónk a gyönyörű palash fa

 

Pár napon belül következő célállomásunkba Váránásziba érkeztünk, ahonnan Ádám szeretne megosztani Veletek  néhány élményt. Ezek elég eltérőek az eddigi írásomtól, úgyhogy ha folytatjátok az olvasást számítsatok egy kis hangulat váltásra…

Váránászi (élet és halál kapuja)

szerző/szalag

Már sötétedett, mikor áthajtottunk a Váránásziba vezető utolsó hídon is. A Gangesz sápadtan folydogált alattunk és a lenyugvó napot is épp, hogy csak hajlandó volt koszos tükrében megmutatni. Viszont mi örültünk, mert ismét egy különleges helyre jutottunk bringáink segítségével. Amint átküzdöttük magunkat a hömpölygő forgalom sivító, gyors áradatán egyenesen a püspöki ház kovácsoltvas kapuján kopogtattunk szállásért a marokra fogott oroszlánnal. Sok siker nem követte a kísérletünket, így tovább álltunk. Csak a harmadik próbánk hozta el a következő öt nap kényelmét számunkra, amikor is egy iskolához és annak igazgatójához mutatott utat egy segítőkész ember. Ben atya karizmatikus személye jóval másként hatott már elsőre, mint amit egy tiszteletesnek tulajdonítanánk a találkozást megelőzően. Rövid bemutatkozás után azonnali intézkedésbe kezdett, aminek az eredménye egy közeli szállodai szoba és a hozzá tartozó dálból, zöldség curryből, rizsből és chapatiból álló remek vacsora lett.

Ben elég apokaliptikus hangulatot tudott teremteni, hangos, kissé túlzón magasztos istentiszteletével, amitől csak úgy zengett az iskola melletti kis templom. Nekem inkább hasonlított egy színpadi jelenethez a Hamlettből, mintsem az egybegyűlt emberek szívét megtöltő békére híváshoz.

IMG_1430

Ben atya mise közben

A tervezett három napból öt lett, annyira jó helyünk volt itt, amiért hálásak vagyunk Ben atyának, feleségének és titkáruknak. A hotelből a harmadik éjszaka után átköltöztünk az iskolába. Cserébe, amiért itt lakhattunk, az egyik napot teljes egészében egy rövid adomány gyűjtő videó elkészítésére szántam, amire Ben atya bujtott fel. Diákok mutatták be, miért is jó ennek az intézménynek az oltalma alatt tanulni, sportolni, fejlődni. Öröm volt a feladat és az eredménytől kivétel nélkül mindenkinek még szélesebb lett az amúgy sem lefelé görbülő szája.

https://www.youtube.com/watch?v=FWaKfQkYJg4

Annyira élveztük a kényelmes környezetet és a gyerekek energiától vibráló légkört, hogy a legtöbb időt az iskola területén és a szobánkban töltöttük. Sokat pihentünk, meg bandáztunk a kölykökkel. Egy dolgot azonban nem hagytunk ki, hogy ellátogassunk a hinduk legszentebb helyhez…

A Manikarnika ghat

A Gangesz partján lévő ghatok egyike, a halál és az új élet közötti kapu, ami örök életemre beégette magát az emlékezetembe. Már ide érkezésem előtt tudtam, miben lesz részem a Manikarnika ghatnál. De, mint az utazásunk során oly sokszor, most is alábecsültem képzeletemet.

Az odavezető forgalmas, zajos utat egyre szűkülő, koszos kisutcák váltják fel és a szemetet legelő tehenek a legkülönbözőbb helyeken telepszenek le, sokszor teljesen megbénítva a forgalmat. A szennyvíz a sok száz éves macskakövön bűzölögve talál utat magának és vonz magához mindent, ami a földre kerül. A legszűkebb utcák alig kartávolságnyi helyet engednek az egymással szemben lévő házfalak között, amikben édességes, suszter, kelme árus és megannyi más üzlet próbál mesterségéből kenyeret tenni a családi asztalra. A gyalogosok között motorosok dudálnak esztelenül, mintha a zaj fokozásán kívül bármit is elérnének gépies, ostoba cselekedetükkel.

Ám ez a hangzavar sem zavarja már azokat az élettelen testeket, akik utolsó útjukat, virágokkal hintett, bambuszból vetett ágyon teszik meg, fehér ruhába öltözött férfiak vállán, mielőtt a tisztító tűz végleg kivonná őket az anyagi lét forgalmából. A labirintusként körénk gyűrűző zsúfolt hely, egyre több ilyen menetet láttat, amint lejjebb és lejjebb jutunk a folyóparthoz. Teljesen természetes, ahogy a zsongó élet mozgalmas mindennapjaiba keveredik a mozdulatlan és szótlan halál. A hindu hit szerint az, aki az élet bábjátékából itt lép ki, kiváltságos kegyben részesülhet Krisna előtt.

IMG_1302

Tüzifa tornyosul mindenhol…mert a halál nem ér rá

Mire a körös körül vaskos tűzifából épített falakhoz és ősrégi szentélyekhez érünk, a halottaknak szóló folyamatos kántálás már hangmasszává olvad és a szent ének nem hangosan, de a lélekig hatóan lengi be az étert. Embercsoportok válnak el egymástól, családok és kasztok szerint, tiszteletteljesen, de túlfűtött érzelem mentesen figyelik, amint élettelen hozzátartozójuk végső földi állomására érkezik.  Itt a test már csak anyit ér, amennyibe az elhamvasztásához szükséges fa kerül.

IMG_1306

Mérlegen a “megváltás”

Majd egy utolsó szűk fordulóval, ahogy elhaladunk Shíva 2000 éve őrzött tüze mellett, újra láthatóvá válik az égbolt és elénk tárul a máglyáktól roskadozó hatalmas, nyitott tér, a Manikarnika ghat. A menet először a vízhez viszi a holtat, ahol a hagyomány szerint megmerítik a testet, amivel tisztára mossák a lelkét. A köré csavart aranysárga ruha légies lebegéssel veszi fel a vízben álló emberek keltette hullámok ívét, mialatt teljesen magába szívja a szürke vizet, és fénylő színe tompává válik.

IMG_2391

Koszos víz, tiszta lélek, megfakul az élet

IMG_2369

Ennyi fára van szükség, hogy füstté váljunk

Ezután kiszáradt, deréknyi fákból épített rakásra helyezik a már koszos víztől tiszta testet és Shíva tüzéről meggyújtják azt. A hordárok meztelen lába alatt mindenhol fekete hamu fedi a talajt, néhol pépes elegyet alkotva a már teljesen leégett máglyát kioltó víztől.

D_15c

Közel már a szabadság (Katmandu)

A több szinten égő tűzrakások vastag füstjét a szél kedve szerint hordja váltakozó irányba és az egyre zsugorodó, feketedő test lassan fehér köddé válik. De még mielőtt végleg messze szállna, forró, csípős füstje könnycseppet zsarol ki magának néhány ember szeméből. Néhány óra után már nem lehet megkülönböztetni az izzó fát a lángok nyaldosta csonttól.

IMG_1305

D_16

Majd a hátra maradt hamut a Gangeszbe szórják, hogy ott folytassa útját, miként a lassú árral újra mozgásba kerül. Szép szimbóluma ez a körforgásnak, aminek mi mind résztvevői vagyunk, élünk meghalunk, majd újjászületünk…

Miközben egy magasabb pontról figyeltem ezt a hagyományt, folyamatosan ismétlődött minden. Egy nap akár 200 eltávozottnak segítenek megválni már felesleges testburkától, miközben más, alig 100 méterre mosakszik a szent folyóban. Élet és halál takaratlanul, minden cicomát, téves képet mellőzve van jelen egymás mellett. Hiszen miért is takargatnánk azt, ami oly természetes.

IMG_1294

Alig pár méterre a ceremóniától

A struccpolitika nem segít az ismeretlentől való félelmen, maximum a fej a homokban marad akkor is, amikor a test lerogyik mellé. Szembenézni a halállal és meglátni benne a lehetőséget az újhoz nagy segítség lehet helyén kezelni magát az életet. Hányan fordítanánk másra a figyelmünket, ha kiderülne, hogy már csak néhány napunk maradt hátra? Vajon, hogy viszonyulnánk egymáshoz, mi, halandó emberek? Önmagunk előtt hullna le a lepel igazi énünkről és felismernénk, mennyire másként kellene élnünk. Meglehet többé nem akarnánk része lenni annak, akik voltunk, viszont közelebb kerülnénk ahhoz, akivé válni szeretnénk, vagyis az igazi önmagunkhoz.  Csak akkor élhetünk igazán, ha meghalunk életünkben…

Rögös az út Nepálba

szerző/Adorján

Január közepén lejárt az indiai vízumunk, 46 napot túltartózkodtunk a szubkontinensen. Az egyetlen ütőkártyánk egy kinyomtatott és fényképpel ellátott formanyomtatvány volt az FRRO-tól, a Külföldi Regionális Regisztrációs Irodától. A nyomtatványt még a vízumunk lejárata előtt beadtuk az irodába, hogy adjanak még két hónapot, amíg elbringázunk északra, Nepálig. Azonban hosszabbítás csak különleges esetben engedélyezi az iroda: betegség vagy közeli hozzátartozó halála esetén. Nem foglalkoztunk a bürökráciával, folytattuk az utunkat terv szerint. Március elsején értünk a nepáli határhoz, a hangzatos nevű Sunauliba ;). Por, riksák és nagy káosz fogadott az átkelőnél.

IMG_1489

Ahogy szlalomozgattunk előre a kamionok között, elénkpattant egy hivatalnok s elkérte az útlevelünket, majd bevonult az okiratokkal a bungijába. Pár perc tanakodás után észrevették, hogy lejárt a vízumunk. Erre odaadtuk a nyomtatványunkat is nekik, bizonyítva, hogy mi igényeltünk hosszabbítást. Nagy tanakodás kezdődött, összeültek a bölcsek, telefonáltak ide-oda. S mi meg addig-addig magyarázkodtunk és alkudoztunk, amíg megúsztuk kb. 10000 forintnyi bírsággal az egészet, aztán mehetünk is át a nepáli határőrséghez. Innentől gyorsan zajlottak az események. 30 napos turista vízumot igényeltünk, amit pikk-pakk be is pecsételtek az útlevelünkbe, és

Nekikezdtünk Nepálnak

Írhatnám, hogy teljesen más az ország, mint India, hogy még a buszmegállók tetején is buddhák nyomulgatnak lótusz ülésben, de nem így van. A 30 millió lakosú országban kicsit drágább az élelmiszer Indiához képest, a napi 5-6 dolláros költségvetésünket azonban még így is tartani tudjuk. Az itteni emberek nyugodtak, kevesebbet tapossák tövig dudát az autókon, motorokon. Pedig stresszelhetnének is, hiszen tavaly április 25-én iszonyat földrengés sújtotta az országot, amit egy közel azonos erősségű utórezgés követett május 12-én. A két földrengés során, több, mint 8000 ember vesztette életét, a kár kb. 10 milliárd dollár, ami Nepál éves GDP-jének a fele. Azóta több, mint 430 utórezgés volt még. Ugyanis 45 millió évvel ezelőtt az akkor még különálló hatalmas Indiai szubkontinens gondolt egyet és belerongyolt Tibet déli részébe. Gigászi erők csaphattak össze, kár hogy akkor még nem volt kamera meg YouTube, no meg emberiség, most vissza tudnánk nézni a történést. Az földrészek osszeolvadása máig folytatódik, évszázadonként két méternyit tolódik egymásba a földlemezek. Ez a mozgás nyomást hoz létre a Föld belsejében, ami aztán földrengés formájában távozik onnan.

“A tudósok követik a földi áramok erősségében, a rengéshullámok sebességében, a kutak vízszintjében, talajvizek összetételében, a Föld mágneses terében bekövetkező változásokat, figyelik a földfelszín emelkedését, süllyedését, dőlését, a mikrorengések gyakoriságának hirtelen változását.  Ezen kívül – főleg Japánban és Kínában – vizsgálják egyes állatfajok rendellenes viselkedését is.
Sajnos mind a mai napig nem sikerült megbízható módszert találni az előrejelzés megoldására, sőt egyes vélemények szerint a földrengés kipattanása olyan sok tényezőtől függ, a folyamat olyan bonyolult (kaotikus), hogy pontos előrejelzésre sohasem lesz mód. (ezzel nem értek egyet, szerintem a fejlődés utat tőr magának.)
Lehetőség van azonban a földrengéskockázat valószínűségi alapú meghatározására, vagyis annak kiszámítására, hogy valamely területen megadott méretű talajrázkódás adott időszak alatt milyen valószínűséggel várható. Ilyen módon – bár a földrengést elhárítani nem lehet – a földrengéskockázat ismeretében történő előzetes felkészüléssel a földrengés által okozott károk és veszteségek csökkenthetők.” 
Forrás: www.foldrenges.hu

Nehéz lehet az itt élő embereknek, hiszen bármelyik másodpercben bekövetkezhet a következő rengés. A 2015-ös katasztrófa leginkább Katmandut és környékét érintette, nepáli utazásunk első hetében nem nagyon láttunk összedőlt házakat. Sikerült azonban errefelé is templomokat, iskolákat találnunk, ahol megszállhatunk éjszakája. A második este egész napos emelkedőn való bringázás után elértük a tanseni St. Capitanio katolikus iskolát, ahol el is szállásokkal minket, földkerülő-faültető zarándokokat egy tanterem alatti jó kis szobában.

A gyerekeken kívül figyelemre méltónak találtam a nővérek, azaz az iskola tanárainak önzetlen szolgálatát. Az Indiából érkező női csapat önös érdekeit, vágyait hátrahagyva az teljes életüket a segítésre, támogatásra tették fel. Egy rögtönzött videóinterjút is csináltam Anice Joseph növérrel.

 

Pokharáig, az Annapurna völgyéig még 130 km volt hátra, amit két nap alatt tettünk meg. Tekerés közben ámulva figyeltem, hogy az emberi leleményesség mire képes. Vízszintes termőföld híján lépcsőzetes kerteket alakítottak ki a kisgazdák, hogy rizst és zöldségeket termeljenek rajtuk.

Pokhara előtt jó nagy zuhi kapott el minket, először egy út széli kis udvar terasza alá menekültünk, majd miután elállt, nekiindultunk, aztán újra elkezdett esni, ekkora már szerencsére egy csöppnyi vendéglő oltalmat adó fedele alatt forró teát kortyolgatva vészeltük át a zuhét.
Újra kisütött a nap, előhalásztuk a KTM-eket a rögtönzött fedelek alól, s nem maradt más dolgunk, mint legurulni a völgybe, Pokharába.
Bár az eső még  cseperészett, mi azért elkezdtük felfedezni a várost. A Gupteshwor Mahendra barlangot néztük meg előszőr, aminek ha lesétálsz a végébe, a Davis Falls vizesessel fogod magad szembetalálni. Mire kibámészkodtuk magunkat, addigra besötétedett. Elmentünk a legközelebbi templomba, s beköltöztünk 3 éjszakára, aztán kikötöttük paripáinkat, béreltünk egy-egy pár bakancsot és hátitáskát, s nekiindultunk egy nagyon fullos kirándulásnak az Annapurna Conservation Area területén, ahol egészen 4100 méterig baktattunk fel. Részletek hamarosan. Maradjatok velünk 🙂

A felszereléseinket a Gurutech-nek köszönhetjük

A bringáink kiválasztásában és beszerzésében és finomhangolásában az Evobike segített

ride3231-cover

Az Atya, a Fiúk és a Lekváros Kenyér” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon jó volt olvasni hogy utatok békés környezetben folytatódik, és másnak is kedvet ad a Kelet megismeréséhez.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.