Erő, magabiztosság, figyelem és jelenlét

Bevezető

Mindig jelenlét van, a kérdés az, hogy mennyire, merre, mire? Mi emberek szeretünk számokban gondolkodni, viszonyítani, összeadni, kivonni. A jelenben levés szerintem azt jelenti, hogy valós időben cselekszem, együtt az áramlással. Nincs késlekedés. Érzékszerveim aktívan figyelnek, bármit is kell tennem, együtt mozgok vele. Határtalanság van, számok nélkül. Tudom, hogy jó lesz. Nekem, neked, mindennek és mindenkinek. Ez a hit. Tudom, hogy meg tudom csinálni. Ez az erő! Bármi is történik, benne maradok a pillanatban. Ez a magabiztosság.

Miért? Miért kell erő, magabiztosság, figyelem és jelenlét? A felszabadulásért, az öröm miatt, egy jóízű kacaj miatt, a tűz miatt és a kiteljesedésért. Ha csak egyetlen cseppnyi pillanatot sikerül elkapnod, megvagy. És ahogy érzed, ahogy a csepp folyóvá duzzad, úgy költözik beléd egyre gyakrabban a béke, a megértés és a szeretet. Amit aztán a tapasztalat által megtanul az idegrendszered, és bármikor rákapcsolódhatsz a frekvenciájára.

wp-1457237799192.jpg

Magabiztosság, Erő, Jelenlét

Eme kis irományom arról a különös időszakról szól, amikor Ádámmal külön utakon bicikliztünk. Ugyanis figyelmetlen voltam, a térképet néztem az út helyett, és bumm! Nekimentem a biciklimmel! Egy másodpercre megállt az idő. Nagyon megijedtem, tudtam, hogy para van, lefőttem, mint a kávé. Gáz, amit csináltam, ki is borult a bili, ugyanis ez már a sokadik figyelmetlenségem volt.

Sajnáltam a bénaságomat, haragudtam is magamra, miközben Ádámtól hallgattam, mikre van szüksége egy talpraesett kalandornak. Útitársam békés maradt, emellett tiszta gondolkodású és egyenes. Úgy határozott, hogy szeretné, ha külön utakon folytatnánk a földkerülősdit. Jobb lesz mindkettőnknek. Ez így nem mehet tovább!

Egyetértettem vele, indulásunk óta együtt voltunk, én is egyedül szerettem volna lenni, csak nem mertem ezt eddig kimondani. Megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozzunk majd két hét múlva, és búcsút intettünk egymásnak, s különváltunk.

Letörten, magamba süllyedve indultam tovább egyedül, orrlógatva tapostam a pedált India déli részén. Kis falvakon keresztül vezetett az utam, lobogó tábortüzek mellől egy-egy szempár kérdezte magától, vajon mit keres itt ez a furi alak a még furibb közlekedési eszközével? Az éjszaka elkezdte leereszteni a sötétítőt, de én még tekertem, nem akartam megállni, benne akartam maradni a keserű szomorúságban, és közben biciklizni is akartam. Mert a biciklizés mindenre megoldás :).

Addig addig tekertem, míg egy sorompó blokkolta az továbbhaladásom. A sorompón túl pedig egy erdő kezdődött, pontosabban a „Nagrahole Nemzeti Park” az útszéli tábla felirata szerint. Egy halvány fénnyel világító épület árválkodott a sorompón túl, odakommandóztam a bringámmal, és a házban 4-5 emberkét találtam. Mondtam nekik, hogy „Csákó! Bús Földkerülő panda vagyok, szükségem lenne szállásra éjszakára. Van hálózsákom, meg minden, ami kell. Tudnátok esetleg segíteni?”
„Oké, persze! Épp most vacsorázunk, tarts velünk, s itt aludhatsz az előszobában” – mondták a vadőrök.
Beszélgettünk még egy kicsit, mindenki tudott angolul valamelyest, aztán eldőltem, mint egy zsák és már aludtam is, tíz órát simán.

És másnap megkezdődött életem egyik legszuperebb, legvarázslatosabb két hete, amiért Ádámnak mindig hálás leszek, ez száz százalék! Olyan sávra segített rá, amilyet még nem látott a világ! Már ébredés után tudtam mit kell csinálnom, az álommanók biztos éjjel a fülembe súgták a tutiságot. Magabiztosság, Figyelem, Jelenlét. Ez a csapásirány, az egyetlen út, amerre menni akarok. Totál rákattantam, hogy meg tudom csinálni, magabiztosabb akarok lenni, figyelmesebb akarok lenni és élni akarom a jelent, a MOST-ot, a gondolatokon túli végtelen valóságot!

A következőt tettem: elindítottam magamnak egy két hetes kihívás-programot, azaz egy mentális szoftverfrissítést. Azt találtam ki, hogy testi, lelki szellemi erősítésre irányuló masszív cselekvésekkel lépek túl jelenlegi önmagamon. A lépésből szárnyalás, majd iszonyat meteorbomba-süvítés keletkezett. Tapasztalhatóan fejlődtem nap mint nap az életmegújító gyakorlataimnak köszönhetően.
Vagyis: nagymértékben megnöveltem a nyers zöldség és gyümölcs fogyasztását elmém és testem tisztítása, tisztán tartása miatt. Elkezdtem napi rendszerességgel jógázni, növeltem a meditálásaim időtartalmát. És tudod mi segített mégis a legtöbbet? A torkom szakadtából üvöltözött megerősítések: „Magabiztos vagyok, fókusz, jelenlét, most, gyerünk, meg tudom csinálni, nagyon jó, ez az, hajrá”. Naponta több órán keresztül szórakoztattam ezzel magamat és hoztam rá a frászt a szembejövőkre.

És ebben az egész világ támogatott. A hatalmas fák az út szélén, a dús növényzet, a tiszta levegő, a rajban repülő színpompás madarak, a szél, a Nap, a víz, és az emberek, egyszerűen mindenki velem volt, engem segített.

Éltem és virultam, szárnyaltam és izzottam. Mégis a földön maradtam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha kiteljesedne a valóság, mintha tévénézés után elmész megnézni egy filmet az IMAX moziba. Nem is! Inkább olyan, amikor hallgatod, hallgatod a sustorgó rádiót az irodában, aminek aztán valaki megigazítja az antennáját, és ekkor ráeszmélsz, feltűnik, hogy eddig csak gyenge jelfolyamban volt részed, most viszont kristálytisztán szól a masina. Egy mély levegővétellel és egy kis mosollyal üdvözlöd az újdonságot és azon csodálkozol, hogy-hogy eddig nem vetted észre, nem figyelted a sustorgást? A válasz pedig az, hogy idáig nem voltál JEL-en.
Rádiótechnikai perceinket hallhatták :).

A rendszeres gyakorlásnak köszönhetően beépült a vágyott működés. Egyre gyakrabban érezhettem meg a pillanat erejét, s a felszabadultság érzését. Felszabadultam az egyetlen dologtól, ami fogva tud tartani: önmagamtól. És mi történik ilyenkor? Próbáld ki és megtudod!

Három eseményt emelnék ki az Egyszemélyes kommandós időszakomból:

A Nagrahole Nemzeti Park

Egész nap a Nagrahole Nemzeti parkban tekeregtem. Fel voltam spannolva, ugyanis elefántok nyomulgattak az út szélén, égig nyújtózkodó pálmafák árnyékában, mosolyogva integető helyi emberek növelték a hangulatot, miközben óriási színpompás lepkék repülőshow-t tartottak az orrom előtt. Nyoma sem volt már az előző napi szomorúságomnak, elfogadtam a történteket, s átadtam magam a fejlődésnek, az erőnek, a magabiztosságnak és a jelen pillanat csalogató hívásának. Öt percenként meg kellett állnom fotózni, mert minden menő volt. Átkapcsoltam a Paradicsom TV-re 🙂 (már megint TV :)).

Aztán délután felé váratlanul megszületett és kirobbant belőlem. Ki akart szabadulni, élni akart. Érezni, tapasztalni, nevetni, kiteljesedni: kapcsolatba kerültem a Létezéssel! Olyan módba kerültem, mintha felülről csodálkoznék rá mindenre, onnan, ahol nincs jó és rossz, ahol csak boldogság van. Ebben a tudatállapotban kezdtem neki megerősítéseket gyakorolni.

Mire az Irupu vízeséshez értem, a bennem lévő kétségek egységgé formálódtak. Egy hatalmas fa figyelő tekintetével szemben hajtottam végre a „napüdvözlés A” jóga-gyakorlatsort, majd turbóztam befelé, megközelíteni a zuhatagot. Dús növényzettel övezett keskeny járdán vezetett az út, jobboldalra tekintve pedig egy patakot láttam ténferegni. „Be kell mászni a patakba megfürödni!” – jelezte az izzadt és poros testem, és már osontam is a víz irányába. Találtam egy helyet, ahonnan be tudtam mászni, ledobtam a textilt és csobb! Megfürödtem. Felfrissülve, tisztán visszavettem a ruháim, nem számított a 40 °C-ban, hogy vizes lett a testemtől. Megdicsértem magam, amiért hallgattam a hívó hangra, és dübörögtem is tovább. S ahogy elértem a vízesést, hangos kurjongatásra lettem figyelmes. Észrevettem, hogy indiai fiatalok maroknyi csoportja a zuhatagnál rajzik, várják mikor kerülnek sorra. Ugyanis be lehetett állni a lehulló víztömeg alá. Mire átfutott rajtam az „Ez mekkora ász!”, addigra már nem is volt rajtam póló. Odatoltam a fényképezőm egy csávónak és tűztem a többiek után. Egyből összebrigádoztam a csákókkal és úgy bolondoztunk, mintha ismét kisiskolások lennénk. Zseniális volt ezt átélni. Az adrenalin- és boldogságsokk után leültem egy fa alá, és betermeltem az emberfej nagyságú ananászom, amit kb. 100 forintért vettem. Este a megannyi kaland után mosolyogva tértem nyugovóra egy közeli kis vendégház szobájában.

Dzsungel

Welcome to the jungle

Welcome to the jungle

Egy hete tartott a kiképzés. Szorgosan csináltam a jógát, meditáltam és odafigyeltem az étkezésemre. Teljesen fel voltam töltve, terhelésre vágytam, hogy kiteljesedhessek. Így hát tekertem, tapostam a pedált. Elképesztő dzsungelen keresztül bicikliztem már több napja, néha mintha még Tarzant is láttam volna liánon nyomulni. 40 kilométer volt hátra a kanyargós dimbes-dombos szakaszból, hogy kiérjek a vadonból és újra ember lakta területre érjek, és az idő már kezdett későre járni. Ami egyáltalán nem számított, döngettem a zenét, és tuningoltam az elmém a megerősítésekkel. S érdekes módon az elmém erősítésével testem is új erőre kapott. Ahogy a szürkület beköszöntött hangosan ordibálni kezdtem, hogy „fókusz!”, „látok a sötétben!, „kikerülöm az akadályokat!”, „ez az!”, „gyerünk!”. Hatalmas hévvel tekertem a gépem, mégis minden kátyút kikerültem. Kapcsolatban voltam a Létezéssel. Épp a soron következő dombra tekertem fel állva a fél mázsás biciklimmel, amikor megjelent mögöttem egy autó. Egy ideig együtt haladtunk, majd megállt előttem a verda, kiszállt a sofőr és intett, hogy álljak meg én is. Megálltam, odalibbentem az emberke mellé, aki a következőt mondta pontosan: „I have never seen such a human like you!”.
Kezet rázott velem, mondta, hogy büszke rám és továbbhajtott. S ekkor belém hasított a tudat, hogy mit is sikerült elérnem egyetlen hét leforgása alatt. Túlléptem múltam árnyékán méghozzá olyan szinten, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Megtapasztaltam, hogy létezik olyan elmeállapot, ahol nincs fáradság. Elképesztő!

Az erdőből hátra volt még egy szakasz. Nosza gyerünk! „Látok a sötétben!”, „Fókusz!”, „Meg tudom csinálni!” vezényszavak segítségével folytattam az utam rakétasebességgel. Aztán fél 8 körül beértem egy kis faluba, 5 perc alatt intéztem magamnak szállást, összespannoltam egy vendéglőssel, rendeltem tőle fullos vega kaját, letusoltam, kimostam, megvacsoráztam és nyugovóra tértem. Másnap reggel jógával indítottam a napot, és mentem tovább.
Biztos ismertek olyan embert, aki egész nap letört, akár depressziós is bármi is történik körülötte. Na mármost ha ez az ember élete nagy részében fenn tudja tartani letört bilifül állapotát, akkor miért ne lenne lehetséges fenntartani a csúcsállapotot is? Miért elégedjünk meg a középszerűséggel, amikor papaját is kérhetünk a zöldségestől fonnyadt répa helyett?

Bhavani

Bhavani egy kisváros India Tamil Nadu megyéjében. Két napot töltöttem itt, mert egy szokatlan feladatra vállalkoztam: beszédet tartottam a helyi Rotary klubban az utazásomról. A beszédem arról szólt, hogyan váltam irodakukacból világutazó, milyen tapasztalatokat szereztem az út során, milyen nehézségekkel találkoztam, és mit tanultam Indiától. Az előadásom véleményem szerint és a klubtagok szerint is jó sikerült. Sőt meglepetésként pénzt is adományoztak nekem, hogy ezzel is támogassák a biciklis kalandomat. Több emberrel barátságot kötöttem, akikkel aztán elmentünk várost nézni, s bemutatták családjukat.
Gondolataim végeláthatatlan áradata helyett elmém nyugodtan, összeszedetten tette a dolgát Bhavaniban. Figyelmes voltam és magabiztos. A mentális edzésformulám működőképesnek bizonyult.

Faluban

3 nap maradt Ádámmal való találkozásig, kíváncsi voltam, hogy mi fog történni, amikor újra látjuk egymást. Csomó mesélni valóm volt, alig vártam, hogy megoszthassam vele. Aztán váratlanul egy újabb tanítás csúszott be a semmiből extraként: az Alázat. Eljutottam ugyanis egy kis faluba, ahol mindenki alázattal viszonyult hozzám, a szeretet egy különös, támogató formájában. A kísérőm, aki megmutatta ezt a települést egyszerűen csak „friend”-nek szólított. A békéről, a reggeli madárcsicsergés varázsáról, a növényekről és a ház körüli munkák értékéről beszélgettünk, miközben bejártuk a környéket.

Eljött a találkozó napja: 2016. január 30-a. A megbeszélt helyen és időben: India keleti partján, Mammalapuram nevű városban délután találkoztunk és nagyon megörültünk egymásnak. Sátrat vertünk a tengerparton és késő estig sztorizgattunk. Izgalmassá tette a párbeszédet, hogy különböző útvonalat választottunk mindketten és teljesen eltérő kalandokban, megélésekben volt részünk.

S ahogy beszélgettünk figyeltem magamban a változásokat. A két hetes intenzív gyakorlatozásnak köszönhetően erősebb, magabiztosabb és összeszedettebb lettem. Azt is tudtam, hogy folytatnom kell a mentális edzést, hogy azon a szinten maradjak, s akár még feljebb is lépjek, amit ezen időszakban megtapasztaltam. De vajon meddig kell fejlődnünk? Mennyi energiát kell belefektetni önmagunkba? Mikor ér véget a fejlődés? Egyáltalán véget ér valamikor? Hát nem! 🙂

Életünk végéig tanulunk, fejlődünk, tapasztalunk. Vessünk egy pillantást például a fákra: körülményektől függetlenül teszik, amit tenni kell: oxigént állítanak elő, gyümölcsöt teremtenek, árnyékot, védelmet és életteret nyújtanak az embereknek, állatoknak. S teszik ezt minden nap, minden pillanatában, mert tudják, hogy a létezés egy adomány. Legyünk hálásak érte mi is és teremtsünk meg a szükséges oxigént testünk, lelkünk, szellemünk kiteljesedéséért.

Jobboldalt pedig pálmafák versenyeztek, hogy ki éri el hamarabb a napsugarakat

Erő, magabiztosság, figyelem és jelenlét” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon jóleső érzés hogy őszintén megosztjátok a kalandjaitokat és mindez akár tanulságul lehet olvasóitoknak is. Köszi.

    • Mit mondjak? Egy csoda a beszámolótok! Nagyon boldog vagyok, hogy még indulásotok előtt megismerhettelek Benneteket és büszke vagyok, hogy egy morzsányit mi is, én is segíthettünk célotok megvalósításában.

  2. Véletlenül keveredtem erre az oldalra, nagyon tetszett az írásod, legfőképpen a spiritualitása miatt. Irigylésre méltó ahogy megvalósítod és megéled a ” most hatalmát” Miközben olvastam a sorokat, eszembe jutott, hogy sok-sok ember (köztük az enyém is) vágyát élitek meg a társaddal, úgymint a szabadság érzése, kiszakadni a társadalmi kötöttségekből, korlátokból és kalandokat átélni, élményeket gyűjteni, világot látni. Köszönet az írásért, hogy némiképp belekóstolhattam ebbe a hangulatba.

    • Köszi Ildikó, hogy megosztozottad a véleményed. Nagyon szép, izgalmas tartalmas és sokrétű az utazásunk. Holnap például India Cherrapunji városa mellett az élő hidakat fogjuk meglátogatni. Az itt élő emberek 10-15 év alatt a fák gyökereiből és ágaiból hidakat növesztenek. Szóval van minden :). Üdv: Adorján

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.