Napsütés, trópus, varázstó és ninja-akciók

Nagyon megszerettem Pakisztánt. Ottlétünk során folyamatosan kapkodtam a fejem, hogy lehet ebben az országban szinte mindenki menő. Az emberek sugároznak a boldogságról, nyitottak és mosolygósak, kedvesek és barátságosak. Sajnálatos, hogy a nyugati média fekete bárányként tekint erre a csodálatos országra. Az itt eltöltött 20 nap alatt rám ragadt a “paki vibe”, helyi kifejezéssel élve a “no tension!”. Ellestem a lazaság egy újabb fokát, megtanultam tiszta szívből, érdeklődve közeledni az emberek felé, s fenntartani a beszélgetés izgalmát.

Lahore, az utolsó város az indiai határ előtt megkoronázta expedíciónk pakisztáni szakaszát. Nagyok szeretem amúgy az expedíció szót, ahogy kiejtem, vagy leírom ráébreszt, hogy nem egy hétvégi szalonnasütésre vállalkoztunk, hanem arra, hogy körbeutazzuk a Földet, felfedezzük az ismeretlent magunk körül és önmagunkban.
A nagyvárosba sötétedés után érkeztünk, majd egy helyi emberkétől szerzett mobilról felhívtam azt a csákót, aki még délután felajánlotta Ádámnak út közben, hogy segít szállást intézni. Kiderült, hogy át kell döngetni a fél városon, hogy megnézzünk ezt a szálláslehetőséget. Totál ismeretlen volt a terep, ráadásul autók és motorok milliói hömpölyögtek mindenhonnan  mindenfelé, mint egy cintányérral megbolygatott méhkas, fittyet hányva a kresz szabályainak. Rögzíteni szerettem volna a történést, csak mindkét mancsom a kormányhoz ragadt, a vállizmaim megfeszültek, elmém pedig nagy erőkkel fókuszált, hogy az ide-oda cikázó autók fénycsóvái között szlalomozva a helyes úton tartsa a biciklimet, szóval képben kellett lenni! Végre kikötöttünk, nem is akárhol: a pakisztáni nemzeti országúti  kerékpáros csapat főhadiszállásán! Ide szólt a meghívásunk. És ahogy Ádám is írta, ismét hazaérkeztünk: a fiatal versenyzők a másodperc törtrésze alatt befogadtak minket, körbevezettek a kolesz-szerű épületben, leraktuk a paripáinkat és már mentünk is vacsorázni és sztorizgatni a kantinba. Annyira jól éreztük magunkat, hogy itt maradtunk még további négy napot, pihentünk, töltődtünk, sőt még fodrászhoz is elvittek a srácok, ugyanis úgy néztem ki, mint egy csöves biciklis-remete. A rutinos kéz alatt vígan szorgoskodó olló megszabadított a bozóttól, ami a fejem tetején lakott, és a rumcájsz-arcszőrzetemtől, hogy teret adjon a menő stílusnak. Úgy éreztem magam ez után, minta újjászülettem volna.

triple_en.jpg

Viszlát ősember! 🙂

Vidáman, bizonyosan mentünk vissza a bázisra, hogy folytassuk a pihenést, sztorizgatást. A legtöbbet Nisharral, Pakisztán egyik legjobb országúti kerékpárosával nyomultunk, tisztára lökött a csávó, azonnal megtaláltuk a közös hangot, s mi lettünk a Guava Brothers :).

IMG_9075.jpg

The Guava Brothers

Az egyik reggel elmentünk bringázni egy helyi biciklis klub tagjaival, élményeket, tapasztalatokat cseréltünk. Este pedig elcipeltek magukkal egy motoros túra-találkozóra, ahol mindenki velem akart fotózkodni, interjút készíteni. Másnap pedig Lahore látványosságait vettük szemügyre.

IMG_9033.jpg

A motoros brigád

Testileg, lelkileg és szellemileg szuperfeltöltve hagytuk el a várost, hogy  a 35 kilométer távolságban fekvő Indiában folytassuk kalandos felfedező utunkat.

A paki-indiai Waga border határátkelőhöz pont zárás után érkeztünk, nem engedtek át a vámosok, pedig mondtuk, hogy mi ma akarunk átkelni! 🙂 Nem hatotta meg őket az érvelésünk, így a határhoz minél közelebb kezdtünk el szállást keresni. A már jól ismert pakisztáni rendőrség helyi irodáját vettük célba először, ahol szokatlan módon elutasítottak minket, sőt az egyik tag még vásárfiát is akart kunyerálni tőlem, mintha valami búcsús árus lennék. Vissza akartak küldeni Lahoreba, mert ott “biztonságos”. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy bevegyünk mindenféle maszlagot, inkább fogtuk magunkat, és letáboroztunk az utolsó kis presszónál, 50 méterre a határtól. Kis ismerkedés után megengedték, hogy a lokál melletti féltető alatt aludjunk, egy nagy ágyon. Elő is kaptuk a hálózsákokat, hogy nyugovóra térhessünk, mire újabb ajánlat landolt a postaládánkba: egy ranger bá mondta, hogy mostanában hidegek az esték errefelé, aludjunk inkább a presszó melletti kis helyiségben, ahol több ágy is rendelkezésre áll. “Najó, egye fene”, mondtuk és beköltöztünk :).
Másnap nyitásra a határon voltunk, s zökkenőmentesen csúszunk át Indiába.

Az országba ahol a tengerpartok hossza összesen 7517 kilométer, a Himalájának köszönhetően pedig 8000 méter fölé tornyosuló csúcsokkal is találkozhatunk északon.
Ahonnan négy nagy világvallás, a hinduizmus, a buddhizmus, a dzsainizmus és a szikh vallás is ered.
Ahol a népesség 130-szorosa Magyarországnak. A matek szerint minden 6. ember indiai, lehet, hogy te is az vagy 🙂 ! És ha már matek: A tudománytörténet szerint a nulla és a végtelen fogalmát indiai tudósok alkották meg valamikor az i.sz. 4. században.

20151215_111331.jpg

Készülj India, jövünk!

A 19. Században Nagy-Britannia gyarmatosította az egész szubkontinenst, s csak 90 év után sikerült erőszakmentes tüntetések, függetlenségi mozgalmak által 1947-ben ismét önálló országgá válnia Mahátma Gandhi segítségével.
India 28 államra van felosztva, amelyek  további 593 kerületre tagozódnak, elképesztően nagy ország, rengeteg látnivalóval, érdekességekkel, bármennyi időt el lehetne itt tölteni.

Pakisztánhoz képest elsőre nekem úgy tűnt itt nagyobb a káosz és a kosz, illetve az emberek kevésbé összeszedettek.
Pár óra bicajozás után érkeztünk meg Amritsarba, ahol a szikhek főbázisa is található: az Aranytemplom.

IMG_9096.jpg

Az Aranytemplom

Szállást a templom melletti épületben találtunk, ahol ingyen elszállásolják az ide látogató zarándokokat (és a bringás földkerülőket), ráadásul a templomban 7×24-ben ingyenes konyha működik. Zseniális!

20151216_102926.jpg

Az ingyenes konyhában népszerű a teázás is

Indiában a templomokban mezítlábas közlekedés előírás, ami tök jó, szeretek mezítláb mászkálni, kellemes érzés, ahogy a talpam  megérinti a talajt, és mint egy szonda hő- és egyéb érzet-információkkal lát el. Az Aranytemplom hatalmas és csodaszép, bár monumentalitásban és varázserőben még mindig a mashadi Imam Reza Holy Shrine az adu ász. A fő látványosságot, a templomot egy medence veszi körbe, a medence körül pedig sétálgatás közben azon gondolkodtam, milyen megabulit lehetne itt rendezni, csak a zenét kell lecserélni valami menőbbre, és spanokkal telerakni a helyet, meg függőágyakkal és kanapékkal a feltölteni az oldalszektort és matracokkal meg gumikacsákkal a medencét, tényleg tud valamit a hely, csak úgy szárnyalt a fantáziám! 🙂

Másnap vízumunk rövid idejű érvényessége miatt egy huszárvágással vonatra pattantunk és elutaztunk a fővárosba, Új-Delhibe. Két éjszakát töltöttünk a fővárosban, az első alatt rögtön el is lopták a bringás cipőmet egy templom bejárata elől. Reggelre többen is a segítségemre siettek, hátha meglesz valahol a lábbeli. Sajnos nem így lett, nyoma veszett a lépőmnek. Az új barátaim közölték velem, hogy nagyon sajnálják a történteket, szeretnék, ha pozitív emlékekkel folytatnám az utazásom, s fogták magukat és összedobtak nekem annyi lóvét, amiből tudtam venni egy másikat, sőt még kedvezményt is intéztek egy biciklis boltban nekem. A kezdetben szomorúnak tűnő sztori Happy End-del végződött.

20151217_095236.jpg

Nekik köszönhetem az új cipőmet

Aztán ellátogattunk a magyar nagykövetségre, ahol végre lehetőségünk volt újra magyarul beszélni (nem csak magunkkal), ami már hiányzott. Aztán este óriási embertömeg-masszába keveredtünk, mindenki ment volna mindenfelé. Autósok, motorosok, szekerek, tehenek, tyúkok és ludak, gyalogosok egész garmadája gondolta, hogy neki a legfontosabb továbbjutnia, így senki nem jutott el sehova. Úgy éreztem magam, mintha egy készülő püspökkenyér tésztájában én lennék az egymilliomodik mazsola, és valaki fentről kavargatja a krémet, jó alaposan! Megvártuk, amíg egy fokkal lecsillapodott az áradás, aztán el is tűztünk innen. Ismét egy templomban szálltunk meg, majd reggelre becéloztuk a kormányainkat a 200 kilométerre fekvő Taj-Mahal irányába. A legjobb dolog a városból kifelé történt, ugyanis beugrottunk a Lótusz templomba meditálni. Az épületkomplexumot és a parkot azért hozták létre, hogy vallástól függetlenül bárki idejöhessen feltöltődni, imádkozni vagy csak kiüríteni a hétköznapok alatt összegyűlt gőzt. Egyébként a bahá’i imaház roppant népszerű, a 25 évvel ezelőtti átadása óta több mint 70 millió látogatott vonzott magához. A bahá’í hit azt tanítja, hogy mindenki egyenlő. Magával ragadott, hogy ilyen épület is van a Földön, a vallások egységét szimbolizálja.

P1090568.jpg

Jaj, Lótusz templom nőtt a fejemre!

A főépület falai között varázserő keringett, kristálytisztán pezsgő tudattal fejeztem be a meditálást, s ugrándozva értem vissza a bringámhoz, hogy egy ízorgazmust okozó narancs-ananász turmix kombináció elfogyasztása után  tekerhessek tovább. Így kell kezdeni egy napot!
Aztán Ádámmal elhagytuk egymást valahogy Agra felé. Sötétedésig tekertem, majd egy útszéli kis vendéglő-szerűségben kötöttem ki. Barátságosan, családtagként fogadtak, s ezt az érzést többször megtapasztaltam ebben a színes országban. A vendéglőben aludtam, kamionosokkal és egyéb utazó emberkékkel egy légtérben, s mivel egy csomót tekertem, pikk-pakk álomra hajtottam a buksimat. Másnap irány tovább, kora délutánra értem Agrába, a Taj-Mahal nyugati kapujához, ahol megszámlálhatatlan mennyiségű turista szeretet volna belépni a monumentális épületbe, amit egyébként egy nem picit tehetős úriember építtetett a csajának. 20 év kellett a fehér márványból készült csodának, hogy elkészüljön. Hallottam egy városi legendát, mely szerint miután elkészült a remekmű, az összes melósnak levágták a hüvelykujját, hogy ne tudjanak hasonló épületet létrehozni, de szerintem ez kamu. Ahogy nyomulgattam a tömegben, hirtelen valaki a nevemen szólított. Oda pislantottam, és vajon ki volt az? Naná, hogy Ádám. Hogyan lehetséges ez? Hogyan találjuk meg egymást ennyi ember között? Hihetetlen. És ez nem az első ilyen alkalom, szerintem valaki összekötött minket az út elején láthatatlan tündefonállal :).
Találkozás után szereztünk egy nagyon olcsó szállást, aminek a tetejéről látni lehetett a Taj-Mahal tornyait. Másnap pedig be se mentünk az épületbe, egyszerűen nem pálya órási embermassza között lavírozni, inkább a városban kóricáztunk, majd a közeli Mehtabh parkból vettük szemügyre a hatalmas építményt.

20151220_122402.jpg

Hány majmot látsz a fényképen, számold meg fiam!

20151220_153945.jpg

Elég jól néz ki a cucc

Este vonatra szálltunk, s elindultunk Rajasthan állam fővárosa -Jaipur -felé, hogy kiderítsük, igaz -e a hír, miszerint a várost rózsaszínre festették VII. Edvárd és Viktória királynő tiszteletére.

IMG_9335

Az agrai vasútállomás mellett megy a relax

Hajnali kettőkor érkezett be a vonat a városba, azonban kintről borzasztó hideg áradt a kabinba és álmosak is voltunk, úgyhogy úgy döntöttünk inkább fenn maradunk az alvókocsiban ameddig csak tudunk, hátha kisüt a nap mire elérjük a végállomást. Elutaztunk a végállomásig, ez az igazi szabadság! 🙂 Így lett Jaipurból
Ajmer.

Pushkar és a varázstó

Ajmerbe hajnali fél ötkor kötöttünk ki, leszedtük a KTM-eket és a csomagjainkat a vonatról és álomittasan befeküdtünk egy közeli vendégház otthon adó csöppnyi szobájába. Délig durmoltunk, majd nekiindultunk felfedezni a várost, amiről semmit sem tudtunk. Találtunk egy parkot, körbenéztünk, majd nyomozást indítottunk, hogy miket is érdemes erre felé megnézni. Megtudtuk, hogy van egy érdekes hely a közelben: Pushkar. Gyerünk oda, csak 20 km.

Pushkar, Rajasthan legszentebb városa fontos szerepet játszik a hinduk életében. A legenda szerint ugyanis tavai, Brahma kezei közül kihulló virágszirmokból keletkeztek. Minden évben zarándokok egész serege gyülekezik itt, hogy alámerüljenek a szent tóba. A víznek az Isteni teremtés révén a hinduk a lelket minden bűntől megtisztító erőt tulajdonítanak. A tavat templomok és szent helyek veszik körül, minden év novemberében hatalmas tevepiacot rendeznek a város szélén, plusz itt található a világon egyedüli Brahma templom. El is kerekeztünk a különlegességhez, s a bejáratnál egy fiatal szerzetes sráccal futottunk össze, aki lelkes idegenvezetőként végigkísért az oltárok között, közben úgy ontotta magából a vallási sztorikat istenségek garmadájáról, hogy egy idő után teljesen elvesztettem a fonalat, hogy ki kivel is van tulajdonképpen. Viszont szép rituálékat hajtottunk végre: színes virágszirmokat szórtunk szent szobrokra, és fákra, hogy kifejezzük tiszteletünket és hogy megtisztítsuk a karmánkat.

IMG_9433.jpg

Koszorúárus kislány

Mellesleg ez volt a fő jelszó az egész városban: etesd meg a tehenet, szórj virágot, rizsport, mártózz meg, adakozz, vegyél CD-t, hogy megtisztulhasson a karmád. Én úgy gondolom, hogy ha lelki tisztulásra vágyok ahhoz se CD-re, se tehénre nincs szükség. Egyszerűen kinyilvánítom a szándékomat majd a szívem által irányítva cselekszem addig, amíg el nem érem a vágyott változást. Abban viszont hiszek, hogy léteznek szent helyek a világban, ahol jobban áramlik az energia, ezekre a helyekre akár képzeletünk fuvallatán is ellátogathatunk. A pushkári varázstó is ilyen, ahová az ifjú papnövendékkel lesétáltunk, s bemutatott a lelkész barátjának, akinek olyan tekintete volt, amiből áradt a szeretet. Az új barátom a vízparton egy meghitt áldást vezetett le és az is a fülembe jutott, hogy tök menő, ha hajnalban csobbansz egyet a tóban, ugyanis ekkor a legnagyobb a chi. Ebben a pillanatban dobbant egy nagyot a szívem, tudtomra adta, hogy jönnöm kell nekem is majd kora reggel. És a jelekre hallgatni kell!

20151222_154431

Ez itt a tó

20151221_171145

Ez pedig a menetfelszerelés az áldáshoz: kókusz, virágszirmok, rizs, sáftány és fehér bogyók

A sok ceremónia úton inkább bicóra pattantunk, hogy kiszellőztessük a fejünket  és menjünk egy kört a városban.

IMG_9432

Micsoda figurákkal lehet itt összefutni…

Ahogy az utcákon kerekeztünk már szürkületben, mellénk hajtott egy motoros arc és medencés szállást ajánlott nekünk 200 rupiáért (850 Ft) pár perc gyaloglásnyira a varázstótól. Ez aztán kihagyhatatlan ajánlat! Alkudtunk még egy húszast az árból, és beköltöztünk a Narajan nevű hotelba. Igaz, hogy a szobában puritánság uralkodott, számunkra teljesen megfelelt. Internet elérhetőség is rendelkezésre állt, aminek köszönhetően beszélni tudtunk szüleinkkel, tesókkal és barátainkkal. Igen feltöltő tud lenni egy családi beszélgetés az interneten keresztül is, egy picit mintha még a mákos bejgli illata is átjött volna a kábeleken keresztül :).

Másnap meglátogattuk az Arjun Baba Ashramot (egy hely az elvonulásra, meditálásra) aminek nagyon vonzó háttértörténete van: az épület gazdája állítólag több, mint 30 évig csak vízen élt, néha evett csak pár szem banánt. Ezt a sztorit pedig egy olyan idős bácsi mesélte nekünk az ashram kapuja előtt, akinek a testét 15 éve nem érte víz, mégis teljesen tiszta és ápolt volt.

IMG_9449

Az Arjun Baba

Az igen izgalmasan kezdődő sztoriból az lett végül, hogy egy éjszaka után fogtam magam és leléceltem olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Ugyanis az ide betérő mélyen vallásos emberek folyamatosan csörömpöltek, óbégattak csoportos zenés-éneklős imádkozást gyakorolva. Inkább kivonultam a szertartástól, s találtam két fából és bőrből készült konga-szerű dobot, leültem melléjük és elkezdtem ütni a funky ritmust. Pár perc múlva egyesével mellém szivárogtak az emberek, és becsatlakoztak az egyszemélyes együttesem játékába, amiből az lett, hogy leintették a dobszólómat, a szemükkel jelezték, hogy ez a ritmus bizony nem idevaló. Pedig iszonyat menőn küldtem ám :). A vacsora viszont pazar volt! Aztán egy nagy közösségi teremben tértem nyugovóra, ahol arra ébredtem hajnali négykor, hogy mindenhonnan üvölt a kornyikálós Krishna zene. Ami még csak elment volna, viszont egy fiatal hölgy iszonyat hamisan torkaszakadtából tolta a Háre Krishnát pár lépésre mellőlem, gondolom nem tudott aludni. Ez volt életem legrémesebb ébresztője, viszont a fülsiketítő csörömpölés ellenére is benne tudtam maradni a belső békémben, ezt a képességemet nagyobb szeretem és tiszteltem.
Minden nap fel szoktam írni a naplómba a legjobb dolgot, amit átéltem. Erre a napra azt jegyeztem fel, hogy a nagy kornyikálás közepén felszökkentem az ashram tetejére, bedugtam a fülhallgatóm és a zenelejátszómat full hangerőre állítva benyomtam a play gombot, s a következő pillanatban Ludovico Einaudi Divenire című zongoraművét zengett fel. A kornyikálás után ez a gyönyörű darab annyira meghatott, hogy azon nyomban elsírtam magam. Ennyi a különbség zene és zene között.

Reggeli után visszanyomultam a motelembe, míg Ádám lehúzott itt még egy napot.
A hangulatos kis utcákon barangolva megannyi árussal találkoztam, kik igyekeznek a varázsportékájukból pénzt kovácsolni. Aztán este ismét éreztem a hívást: pár óra múlva indulni kell a varázstóhoz. Juhéjjj, ez biztos jó móka lesz!

20151226_171547

Esti látkép a városról

Napfelkelte előtt indultam, percek alatt leértem a tóparthoz, ahol csupán pár helyi arc bóklászott. Hopp, most nem figyel senki! Le a ruhát, ugrás a tóba meztelenül. Fúúú, nagyon hideg volt a közeg, mintha áramot vezettek volna át a testemen. Bentmaradtam pár percig, tanulmányoztam a felfrissítő érzést, majd kimászva, megtörölközve, felöltözve, full powerrel kezdtem meg a napot. A szerzetes bának igaza volt: ez a tó tényleg tud valamit :)!

Számomra innen kezdődött el az igazi India. Pushkárban mintha hangoltak volna a létezésem húrjain, szebb, jobb színesebb valóság kezdett kikerekedni körülöttem.

Trópus

Egy kisgyermek szemébe nézni olyan, mint amikor tükörbe nézel és tekinteted találkozik önmagaddal.
Minden egyes sejted, mint egy kristály,  visszaemlékezik arra az időre, amikor még kiscsákóként rohangásztál fel-alá az udvaron önfeledten. S ahogy bennemaradsz ebben az érzésben, úgy áramlik beléd folyamatosan gyermekkorod patyolattiszta, színtiszta energiája. Végigjár és szép lassan átrezeg rajtad, mielőtt tovafoszlana a pillanat.
Ezzel a megéléssel kezdődött nekem az 1000 kilométeres vonatos utazásunk Ajmerből Mumbayba, ugyanis egy rakás gyerek sereglett mellénk a vagonba, miután pont sikerült feltenni a bicajokat és a csomagjainkat a járműre indulás előtt.

20151227_153918

Zümi parkolópályán

A gyerekek és a szüleik dzsainizmus, azaz ősi aszkéta vallás hívői voltak. Szigorúan vegetáriánusok, tartózkodnak az élet pusztításától, emiatt répát, céklát sem esznek, mert ezáltal elpusztulna a növény. A szenvedést alkalmasnak találják a rossz karmától való megszabadulásra, a srácok elmondása szerint a legbuzgóbb hívők saját hajukból is ki szokták tépni több-kevesebb tincset időnként. Emellett a dzsainok nagyon fontosnak tartják, hogy minden egyén magas szintű oktatásban és tanításban részesüljön, hogy életük során minden élőlény lelkét tiszteletben és becsületben tudják tartani.
És meg kell hogy mondjam, ezek a gyerekek kirívóan intelligensek, csillogóak voltak, felvillanyozó volt velük utazni.

Sztorizgatás ezerrel, Ádám fényképes beszámolót tart az egyik kölyökbrigádnak, én pedig a másik részlegnek mesélek arról, hogyan is lettem IT mérnökből világutazó. Pár óra alvás után hajnali ötkor, még sötétben ért utol az első indiai vonatos akciójelenetünk: a szerelvény megérkezett a végállomásra, a Bombayről Mumbayra átkeresztelt 12 milliós nagyvárosba. Kiadogadtam az összes táskánkat az ablakon, Ádám leszedte a bringáját, már csak a Zümivel kellett volna elhagynunk a vagont. Ahogy elkezdtem tolni a bicóm az ajtó felé egy nagy rázkódást éreztem a talpam alatt, a vonat továbbindult. Hát ez meg micsoda? Kérdeztem magamtól hangosan. Ádám és az összes cuccom lent a peronon, s a szerelvény egyre csak gyorsul. Gőzöm sincs merre tart, most mi legyen? Stop! Stop! Ordítottam, mintha bárki is figyelt volna. Ekkor beugrottam egy kabinba és meghúztam a vészféket (életemben először). Nem történt semmi, haladunk tovább. Arrébb szaladtam, és már rántottam is meg a következő vészféket, sőt rá is csimpaszkodtam, de a vonat haladt előre töretlenül miközben az utasok óriási pupillákkal próbálták felfogni a helyzetet. Gyerünk tovább, s az ötödik! vészfékkara már tarzanként ugrottam (már csak a párduc bőr gatya hiányzott rólam), mire végre felzengett a várt hang: a fékek visító surlodása, iszonyat nyikorgás, elemi erők összecsapása a kerekeknél, a több tíz tonnás szerelvény rátapadt a sínekre, majd beállt a csend. A vonat megállt.  Azonnal ugrás lefelé! Kint még tök sötét, köd, füst és szisszegés a fékrendszerből, az állomás fátyolos fényei pedig már csak távolból mutatták a menekülésem irányát, s támogatták a lelki békém, hogy mindjárt visszaérek Ádámhoz. Ekkor jelent meg egy elemlámpás vasutas, kérdezte, hogy mit csinálok az oldalra fordított kormányú biciklimet tolva a sínek mentén hajnaltájt, és mit tudok a vészfékezésről? Mondtam hogy semmit, intézem a dolgokat, sietnem kell az állomásra, vár a spanom, viszont látásra, és már ott sem voltam! Tíz perc botorkálás után értem vissza a peronra, nagyon megörültünk egymásnak Ádival. Ha nem áll meg a vonat a vészfékezésre, vajon hogyan és mikor találkoztunk volna újra? Az összes cuccom és a kormányt rögzítő kulcs is az állomáson volt, egyikünk sem rendelkezett helyi sim kártyával. Szerencsére megoldódott az ügy, a peronon felszerelem a brinyóra a táskákat, kormányt beállítottam egyenesre és elindultunk Goa felé.

20151228_114328.jpg

Egy mumbayi érdekesség: vizi mecset

Gyors városnézés után átkompoztunk Mandawaba, ahol kezdetét vette a trópusi bicózás.

IMG_9542

Vízre szálltunk

Erre várunk már Tadzsikisztán óta, hogy végre pálmafák között, 30 fok felett, félmeztelenül tekerhessük a pedálokat, kókuszvizet igyunk, toljuk a mézédes déligyümölcsöket és tengerparton sátorozzunk.

20151229_084335

Sátrazás a parton

Egy héten keresztül tekertünk mesébe illő tájakon. Gyerekek, ezt át kell élni nektek is! Olyan buja az itteni növényzet, amit még sehol nem láttam, óriási fák nyújtanak árnyékot az út mentén, s meghitt nádkunyhós kis falucskákon keresztül haladtunk dél felé.

20160106_122232.jpg

A fák istenek

Emellett szinte minden nap kompozunk is kellett, aminek különösen örültem, mert egyszerűen imádok vízre szállni is, olyan király érzés, ahogy a friss tengeri szél átjár, miközben a folyóktól fodrozódott part mentén szeljük a habokat.
Megbeszéltük, hogy az utolsó 350 km-t vonattal tesszük meg Goa felé, viszont sikerült ismét elhagynunk egymást egy szép délutáni napon bringázás alatt. És ebben a sztoriban bizonyosodott be számomra a láthatatlan égi fonál létezése kettőnk között. Külön érkeztünk meg India legkisebb és leggazdagabb államába. Szerencsére itt nem volt szükség a vészfék használatára. Későn érkeztem egy Margao nevű városkába, és egy kiadós vacsora után letekertem a partra és egy méltóságteljesen terebélyesedő fa védelmező lombkoronája alatt a csillagos eget kémlelve azon tűrődtem vajon jól lehet most Ádám, mielőtt elszenderedtem. Reggel frissen ébredve visszafelé, északra vettem az irányt, hogy a tartomány fővárosában utánajárjak, hogyan lehet meghosszabbíttatni a már csak egy hétig érvényes vízumunkat.

oltar

Úton útfélen színes oltárokra lehet bukkani

Találtam egy helyet, ahol tudtam pár percet netezni. Ádám írt, hogy ő dél felé vette az irányt, én pedig megírtam neki, hogy meglátogatom a közeli FRRO irodát, azaz a Foreign Regional Registration Office-t vízum ügyben. Itt felvilágosítottak, hogy csak komoly betegség vagy közeli hozzátartozó halála esetén tudnak vízumot hosszabbítani, azt kell csinálnunk, hogy el kell hagyni az országot, új vízumot kérni, s akkor visszajöhetünk. A legközelebbi országba, Sri-Lankára több, mint 100 ezer Ft lett volna a legolcsóbb repjegy, s az India-Sri-Lanka kompjáratot pedig beszüntette a kormány néhány évvel ezelőtt.
Drága, felesleges és környezetszennyező lett volna a repülés, itt akartunk még maradni Indiában, hogy megvárjuk, amíg a következő célországban, Nepálban kitavaszodik. Az új infók birtokában visszatekertem Margaoba, miután lőttem egy fotót Csőri és János barátom tiszteletére, akik sokat meséltek nekem Indiáról, és a helyi Kingfisher sörről.

20160104_152429

Üdv János és Csőri! India menő!

Margaoban ugyanaz a fa alatt aludtam megint. S ahogy utolért a pirkadat, és még félálomban nyújtózkodtam, nem akartam hinni a fülemnek.
“Móki, Móki, na mi a helyzet?” Hallottam a kérdést.
Már az gyanús volt, hogy magyar szavak jutottak a fülembe, de azt végképp nem értettem, hogy szólíthat valaki azon a becenevemen, amin csak Ádám szokott. A hang irányába tekertem a nyakam, miközben felpattantak a szemeim és ott állt előttem Ádám. Kérdezte mit csinálok itt, menjek be a kempingbe inkább, ahol ő lakik 200 Ft-ért. Ádám amúgy zseniális szállástmegtaláló képességgel is rendelkezik, mindig kiszúr valami menő helyet estére.
“Jól van, akkor megkaptad a délutáni üzenetem Facebookon” – nyugtatta magát.
“Milyen üzenetet?” – érdeklődtem. “Utoljára tegnap délelőtt neteztem”.
“Elküldtem neked a szállásom koordinátáit, azt hittem így találtál ide” – nézett meghökkenve.
Egy hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, mert levágtam, hogy úgy aludtunk egymástól 150 méterre egymástól két napig, hogy azt sem tudtuk hol van a másikunk. Elmeséltem a vízumos sztorit, majd folytattuk a trópusi bringázást dél felé.
Állítólag erre-felé november-december körül kezdődik a hűvös évszak, azonban én minden nap úgy izzadtam a biciklimen, mintha zuhanyoztam volna. Napközben szinte mindig 40 fok felett volt a hőmérséklet, egyszer pedig 56 C°-ot mutatott a hőmérőm. Ez aztán már jó meleg!

20160102_111544

Srácok támadnak a suliba

Vízum ügyben pedig arra jutottunk, hogy nem fogunk repülni feleslegesen, inkább szerzünk orvosi igazolást, mint az általános iskolában és betegségre hivatkozva kérünk haladékot az ország elhagyására :).
Az elkövetkező pár napban folytatódott meseország felfedezése. Pálmafák, tengerpart, napsütés és fullos kaják.

 

IMG_9693.jpg

Lazulás Agondán

double_kaja

Vegetarian Thali, sokminden egy tálon

Az első estét az Agonda beachen töltöttük, majd a megnéztük Gokarna beachet is.

20160106_074322

Agonda, alvásra készen

Ez a tengerparttal megáldott Gokarna hasonlított Pushkárra, tele volt templomokkal és hívő emberekkel. Ebédre elmentünk praszádámot tolni, azaz Isteneknek felajánlott szent ételt enni egy hindu templomba. Ezt a szokást Ádám mutatta nekem, ugyanis szülővárosában, Egerben gyakran önkénteskedett krishna étteremben, praszádámot segített felszolgálni az éhezö helyi lakosoknak és hakléktalanoknak. Elhatároztam, hogy hazatérésem után én is önkénteskedek majd a krisnásoknak, mert többször is igénybe vettem az egyébként mindig nagyon finom, ingyenes szent étel szolgáltatásukat, szeretném viszonozni önzetlenségüket.

20160107_115147

A prászádám

20160107_114749

Velük kajáltunk együtt

A legközelebbi FRRO iroda pont Mysuru mellett található, amerre tartottunk. Ugyanis Ádám ismerőse, Rita kiugrott jógázni Budapestről a napokban, és magával hozott pár cuccot is nekünk, többek között a KTM bringáink váltórendszerébe szükséges speciális olajat. Elértük a 10 ezer kilométert, olajat kell cserélni.
Utánajártunk a vonatoknak, kimentünk az állomásra, megvettük a jegyet és vártuk a vonatot, hogy fél nap alatt átszállítson az Ashtanga jóga központjába, Mysuruba. Ahogy befutott a vonat, a szemeim előtt újabb vonatos akciójelenet játszódott le, azonban most Ádi volt a főhős. Sejtettük, hogy rövid ideig fog csak megállni a vonat, a legelső kocsihoz gurultunk, hogy jól lásson a pilóta minket. A vonat megállt, s tapasztaltan, rutinos módon kezdtük el felszórni a táskáinkat. Épp végeztünk volna, s már csak a két bicikli hiányzott, meg 1-2 táska, amikor a vonat egy perc várakozás után elindult, miközben a pilóta látta, hogy a pakolás felénél tartunk csak. “Wait, wait!” -szóltunk rá. Éreztem, hogy ez a szitu nem jó irányba tart, és gyors szóltam a vagonban lévő csákónak, hogy tüstént szórja ki az összes táskám, végtelen sebességgel. Eközben Ádám már ordított a feltehetően vak és süket sofőrnek, hogy “STOP THE FUCKING TRAIN”! De valahogy nem ment át a mondandónk. Ádám felugrott a vagonra a cuccaiért, én meg tágra nyílt szemekkel bámultam, hogy ez már megint mi? A vonat egyre jobban gyorsul, Ádám valahol fent, a táskái nagy része a vonaton, a maradék pedig a biciklik mellett pislogtak gazdájuk után sóvárogva. Bár csak 1-2 perc telt el, számomra mégis egy órának tűnt, mire azt vettem észre, hogy a táskák repülnek lefelé a vonatról, majd Ádi ismét megjelent a vagon ajtajában, és kaszkadőröket megszégyenítő ninja ugrással elhagyta az ekkor már sebesen száguldozó szerelvényt. Durva volt ezt végignézni, bíztam benne, hogy megússza komolyabb sérülés nélkül, így is lett. Acélosak a csontjai a kis gekkónak, az már tuti :).

Egy lélegzetvétel útán már támadtunk is vissza a Station Master-hez, hogy megkérdezzük ugyan mi is volt ez. Azonban az állomás főnökét egyáltalán nem hatotta meg a sztorink, sőt neki állt feljebb. Ráhagytuk inkább az egészet, mert pár perccel később beérkezett a következő vonat, szerencsére ez már legalább öt percet az állomáson töltött, s ennyi idő alatt kényelmesen fel tudunk pakolni.

Vajon ő hogy élte át a jelenetet? Hát így:

“A gokarnai vonat ugrás

Már jó sok idő eltelt mióta ez történt , de nyomait még mindig magamon hordom bőrömön és élménytáram pirossal jelölt fiókjában.
Dél körül érkeztünk a gokarnai vasútállomásra, tűzött a nap, mint ahogy azt már megszoktuk, mialatt Goán bringáztunk. Kedves ismerősünket készültünk meglátogatni, aki Mysoreban töltött 1 hónapot, hogy fényesítse yoga tudását. Úgy döntöttünk hát, hogy vonatozunk kicsit a mihamarabbi találkozás érdekében.
A vonat indulásáig még 2 óra volt, de a jegyek már a zsebünkben lapultak, mi meg az árnyékba húzódva pilledtünk a peron túloldalán. Lassan gyülekeztek az emberek, de amint begördült a nagy dízel mozdony minden felgyorsult egyszeriben, olyas kép, mint amikor bottal kezdenek piszkálni egy békés hangyabolyt.
Mi is készültségben álltunk a bicajok mellett és amint megállt a szerelvény elkezdtünk a mozdony utáni második vagonba bepakolni. Miután a harmadik táskám is felkerült a vonat szép lassan elindult. Egy darabig lépést tartottam vele, úgy tettem fel rá még egy tatyót, miközben Adival kérdőn néztünk egymásra, hogy ez most vajon milyen mutatvány a masinisztától?
Hisz félig kint lógott a mozdonyból és minket figyelt, de közben a hosszú, ezer tonnás vaskígyót egyre jobban ostorozta. Kéményéből sűrű fekete füst szállt fel a nagy erőlködéstől, viszont Adorján a két bicajjal és a maradék csomaggal nem tett így, se feketén se fehéren, helyette inkább egyre jobban zsugorodtak össze a térben és kerültek távolabb az időben. Én még lépést tartottam a vonattal, úgy kísértem a táskáimat, amik a nyitott ajtón túl a vastag bordás kazánlemez padozaton kezdtek izgulni társaik és gazdáik hol léte felől. Már kocogva, kezem a külső kapaszkodón tartva kiabáltam a mozdonyvezetőnek, hogy ne csinálja már, hát nem látja, hogy még nem fejeztük be a pakolást?
Viszont azon kívül, hogy minden ablakból és ajtóból kíváncsi indiai szempárok százai követték figyelemmel a rendkívüli eseményt más nem történt, a vonat egyre nagyobb sebességgel zötyögött és a peron vége is már vészes távolságon belülre került. Nem volt más hátra fel kellett pattanjak a vagonra fél „otthonom” megmentése érdekében, mert elfogyott a lábam alól a díszköves kifutó. A futóművek behúzását követően haladéktalanul bevetettem magam a legközelebbi fülkébe és rácsimpaszkodtam a vészfékre, amit az ott utazó kb. 10 emberen át értem el legnagyobb meglepetésükre. Az én meglepetésemre pedig ugyanúgy semmi sem történt, csak gyorsultunk és gyorsultunk. Gondolkodás nélkül rohantam vissza a táskákhoz, és néztem ki a megváltozott tájra. Nagyjából 30 km/h-val haladhattunk már, amikor megfogtam a cuccaimat és mint léghajóból a súlyt dobáltam ki őket, amennyire lehetett a zöld területet megcélozva. Utolsó táskám földet érése után már csak én maradtam hátra, ám én se sokáig, épp még hallottam izguló hangon a „No, don’t, don’t!” szavakat felém suhanni a mögöttem összegyűlt nézősereg szájából mielőtt kivetettem magam a homályosra felgyorsult világba. Mindez nem tarthatott tovább 15 másodpercnél a felugrástól az újbóli fölre érkezésig, amit nagy bukfencezéssel fejeztem be még érdekesebbé téve az akció jelentet az ingyen mozizók számára.
Landolásom pont egy félig száraz tehén lepény mellé sikerült, úgy másfél méter mélyen egy bozótokkal tarkított földes, köves területre. Mivel hátamon és bal térdemen szereztem pár horzsolást, csak 4 es alá-t kaphattam volna erre a gyakorlatra a kaszkadőr iskolában, én mégis elégedett voltam, hisz minden csomag megmenekült a magányos utazástól és a soha viszont nem látástól. Sántikálva szedtem össze őket és sétáltam vissza Adihoz, aki még mindig ott állt a peronon, kidülledt szemekkel figyelve a nem mindennapi műsort. Ezt követte az elbeszélgetés az állomás mesterrel, aki bocsánat kérés helyett csak annyit tudott szajkózni, hogy itt csak 1 percre áll meg a vonat, ám erről minket nem értesítettek, amikor megvettük a jegyeket. Ha fel tudsz szállni, ha nem tovább indul úgy, hogy közben simán végig nézik a Drágán add az életed egyik jelenetét Bruce Willissel, vagyis jelen esetben velem. Amúgy soha semmi hibájukért még elnézést nem kértek az indiaiak, csak vigyorogva a fejükkel végtelen jelet csóválnak a nagy semmibe. Mondhatnám, hogy végtelenül idegesítő magatartás, de itt ez a módi, úgyhogy nekünk kell alkalmazkodni hozzá.
Ritához végül a következő vonattal közelítettünk, ami viszont nem közvetlen volt egy éjszakát Mangalore-ban kellett töltenünk…
Adi folytatja:”

Történetünk ezen szakasza még egy utolsó kis meglepetést tartogatott a számunkra. Hajnalban érkeztünk meg Mysuruba, nem volt szükség sem ninja ugrásra se vészfékezésre. Még az első napsugarak előtt felszereltük a kerékpárokat a csomagokkal, kormányokat egyenesbe raktuk, és már kattant is az SPD cipő a pedálra, hogy Rita szállásán megpihenhessünk. Ekkor odajött hozzánk egy peron rendőr és kérdezte, hogy mit kerestek a biciklik a vagonban, amikor azoknak a csomagszállító kocsiban a helyük. Elmondtuk az igazat, azaz hogy engedélyt kaptunk az állomáson, hogy így szállítsuk a gépeket, amúgy sem voltak útban senkinek, szépen elhelyeztük őket. Ekkor jelent meg a következő intézkedő ember és áttessékeltek minket az állomásrendőrségre. Ekkor már vagy öt rendőr fogott közre minket.
S színre lépett a nagyszájú, fontoskodó Gárszia őrmester, aki szólt, hogy vigyük fel a bicókat is az irodához. Mondtuk, hogy vigyétek fel ti a kétszer ötven kilót a hosszú lépcsősoron, ha akarjátok. Nem értettük az egész szitut, s az sem számított, hogy Ádámnak terebélyes seb tátongott a hátán a vasúttársaságnak köszönhetően.
“Az egész ügyet be kell regisztrálni, és hivatalos eljárást indítani. Várakozzunk kint, amíg az irodában előkészítik a folyamatot.” – dübörgött felénk Gárszia.
Oké mondtuk és lesandalogtunk a lépcső aljára a biciklikhez, simogattuk a kormányokat, vizet kortyolgattunk a kulacsunkból, amikor a lehetőség találkozott a felkészültséggel, élesedett a szinkronicitás: egy másodpercre egy rendőr és egy őr sem figyelt. “Gyerünk!” – szólt Ádám, és western film-szerűen biciklikre felugorva kiturbóztunk az állomásról, hiába kiabáltak utánunk a kiábrándult szervek, mi már ott sem voltunk. Elbújtunk egy sötét kis utcában egy parkolóban, majd miután megbizonyosodtunk, hogy tiszta a terep, elindultunk Rita felé.

20160116_112543

Nemsokára Ti is megismerhetitek Ritát

De ez már a következő sztori, vagyis kettő, ugyanis …

Napsütés, trópus, varázstó és ninja-akciók” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Örülök hogy írtatok. Nagyon izgalmas rész volt. A thali-t milyen sorrendben jobb enni?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.