A nagy hegyekben 1.

Előszó:

Ezt a fejezetet nehezen kezdtem el megírni és félúton úgy döntöttem, hogy két részesre szerkesztem, mert én is két szakasznak éltem meg az elmúlt több mint 60 napot. Pontosan ma fél éve, hogy elindultunk otthonról, haza, és olyan valóságban élünk azóta, amihez a legszebb irodalmi alkotás, vagy legtökéletesebben rendezett film jár ihletért, forgatókönyvért. A minőségi jelenlét mindennapossá és általánossá vált. Természetesnek veszem, amit csinálunk és semmilyen lényegi különbséget nem látok már köztünk és a bárki közt. Ezért nem tudom, mi lehet érdekes annak, aki otthon vagy épp munkában olvassa a kalandozásunkat, mint ahogy annak idején azt én is tettem egyik inspirálóm, Simon Dávid blogjával, akinek ezt a fejezetet ajánlom, amiért ő is mert élni az álmainak.

JPEG Image (125611)

Köszönöm

Nehéz más szemével látni a világot, de elengedhetetlenül szükség van rá, ha önzetlenségre törekszünk. Az örök értékkel való mérce ebben segít. Így hát ennek a mércének hagyom magam vezetni és rajta keresztül azokat a pillanatokat bepötyögni, amik talán a monitor előtt ülve is izgalmasak, vagy érdekesek lehetnek. Bár ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor az is lehet, hogy mindezt magamnak írom, mert közben újra átélhetem, amit egyszer már tiszta szívvel átéltem.  Ám bízok abban is, hogy amíg olvassátok az írásainkat, velünk vagytok és kicsit átélhetitek azt a csodát, ami nap mint nap vesz körbe minket.

Földre születésem óta vonzanak a hegyek, időm nagy részét szeretem ezeknek az óriásoknak a közelében tölteni. Tudtam, hogy a világ legnagyobbjai közt elidőzni olyan élmény lesz, amit sehol máshol nem kaphatok meg. Most, hogy ezeket a sorokat írom, már mindez a múlté. Megtörtént, ott voltam. Nem siratom, hiába múlt el a pillanat, amit abban az állapotban tölthettem ott fenn, a nagy hegyekben.

IMG_7276

Eeekkora hegyekről fog szólni ez a fejezet

A Dusanbében töltött idő reflektorfénybe helyezte, mibe is vágtunk bele pontosan 4 hónappal ezelőtt, azaz hamarosan ki fog derülni milyen a világ legmagasabb hegységeiben tekerni. A küszöbénél álltunk a misztikus szépségű Pamírnak és a kapujában a világ 8 csodája közt említett Karakoram Highwaynek. A Veró oázisának elkeresztelt bringás bázisra egyre másra érkeztek be az egy kis pihenésre vágyó kalandorok a hosszú és nehéz Pamír szakasz után. Megviselt, ám boldog tekintet tükröződött az emberek arcán az első napokban, koszos, elnyűtt paripáik kemény túráról árulkodtak. A nagy kert parkfermévé alakult át, ahogy egyszerre 5-6 bringás tisztogatta, javítgatta a sokat megélt felszereléseit. Hosszasan figyeltem őket a nyugágyamból és legtöbbjükről sugárzott, hogy profik a maguk nemében. Nyugodt magatartásuk, koncentrált, aprólékos kézmozdulataik mind-mind azt sugallták, hogy kapcsolatuk már nem csak a hétvégékre és ünnepnapokra terjed ki a magasabb intelligenciával, hanem szerves részét képezi minden pillanatuknak. Ez az az állapot, amit mindig is kerestem, amit építek, hosszú évek, évtizedek és minden bizonnyal életek óta. Ám lassanként rájövök, hogy a „cél” szinte semmiben sem különbözik a kiindulási ponttól. Mégis ezt tartom legfőbb feladatomnak, hogy betöltsem a kört és a többé válás vágya nélkül megérkezzek oda, ahonnan egykor elindultam. Csodálat és irigy gondolatok helyett tehát megnyugvás fogott el ennek az élő előadásnak a láttán, mert tudtam, hogy jó úton járok saját harmóniám mindennapossá transzformálásához.

IMG_7336

Jochen volt rám legnagyobb hatással

Volt azonban olyan is, aki hozzánk hasonlóan innen indult a hírhedt hegyekbe és a három hetes út előtt, ezen utolsó támaszponton gyűjtött erőt a nagy megmérettetéshez. Igaz, ez utóbbi bringások száma jóval kevesebb volt, ugyanis az év ezen szakában már nem sokan leselkednek neki az 1300 km hosszú hegyvidéki útnak, ami öt 4000 méter feletti hágót nevelt fel a hátán az évmilliók alatt és ezekből mi hármon tekertünk át. Legmagasabb az Ak-Baital (Fehér ló)  tekintélyes 4655 méterével. De ott van a Koi-tezek (4272) és a Naizitash (4137) is.

d_15

A fennsík nem ereszkedik 3500 méter alá, amit ha egyszer elértünk, jó darabig nem is hagyunk el. Körben öt és hatezres csúcsok őrzik a nyugalmat és a csöndet bármerre is szegeződjön a tekintetünk. Párszor úgy tekertünk egy teljes napon át, hogy közben egyetlen autóval sem találkoztunk.

20151101_111945

Csúcs-forgalom

A felettébb pihentető napok gyorsan teltek és már csak az indiai vízumunk bepecsételésére vártunk, ami két napon belül volt esedékes. Amíg Dusanbében voltunk sok időt töltöttünk együtt az ideiglenes kolónia többi tagjával. Rendszeres célpontunk volt az izgalmas és kellemes időtöltésül szolgáló piac, épp úgy mint a közeli kajálda, ahová a helyiek jártak ebédelni és ahol hamar törzsvendégek lettünk. Finom és olcsó volt, bár szinte mindig ugyanazt ettük. Salátának számító, de teljes ebédnek megfelelő zöldséges, joghurtos kenyér tálat…

JPEG Image (97756)

Finom és nagyon olcsó

Az esti tartalmas beszélgetések a súlyos tölgyfa asztalra helyezett gőzölgő vacsora mellett történtek, ami sokszor éjszakába nyúlt. Annyi érdekes történet került terítékre, amivel nem lehetett betelni, még úgy sem, hogy közben mindenki szőlőt csipegetett, vagy teát szürcsölt a ropogós keksz mellé. Egy szó mint száz, otthon lévő távoli barátaink és családunk hiányát pótolta kicsit ez a színes bringás csapat.

JPEG Image (97621)

A csapat egy része, Jochen épp lelép tőlünk

A beígért napon megkaptuk a vízumunkat így másnap útra kelhettünk ismét. De előtte még egyszer átnéztük a térképet és extra információkat gyűjtöttünk be, merre érdemes kicsit kitérni az eredeti útvonaltól.

d_25

Yuyával egyeztetek etapot és ami ránk vár

Feltankolva, rekord súlyú bicajokkal indultunk neki a Pamírnak. Hamar magunk mögött hagytuk Dusanbét és vele a civilizációt is. A napokig tartó felfelé menetet könnyedén kezdtük, amihez az idő is kedvezett.

P1090118

Még sok helyen zöldek a fák


 

P1090115

Aminek ő nagyon örül

A környék egyenletesen változott, csak úgy, mint az időjárás. Ahogy haladtunk egyre feljebb a tempónk is alább hagyott, de azért 3 nap alatt elértünk az első 3000 méter feletti hágóhoz. Rendkívül nehéz terepen kellett felfelé mennünk, miközben az eső is esett, csúszóssá változtatva a sárból és kövekből álló meredek utat.

d_01

Itt már esik az eső…


 

20151018_173634_001

…itt meg a hó.

Pár száz méterrel a csúcs alatt épp fel akartam borulni, a sarat már vékony hó réteggel betakaró úton, amikor két bringást pillantottam meg, akiknek keréknyomát már régebben észrevettem. A Hong Kongba tartó Julia és Beth Angliából tekert el idáig, hogy egy beton bunker alá kuporodva, mézből, szárított gyümölcsökből és búzapehelyből egy ragacsos energia dús ételt készítsenek gázfőzőjükön. Ettől várták a megváltást és az erőt az utolsó szakaszhoz a csúcsig. Ritka látvány erre felé az ember, főleg biciklivel, na meg ráadásul csajok, úgyhogy nyilván megálltam jobban szemügyre venni a dolgot. Ha meg már megálltam, akkor kajaaaaaaa.

20151103_090843

Julia, Beth, meg mi

Két óránk volt sötétedésig, ezért nem időztünk sokat ezen az amúgy sem túl otthonos helyen. Amint kiürült az edény, szedtük a sátorfánkat és nekikezdtünk az utolsó felfelé szakasznak. Ekkor már csak 3 fok volt és havas-eső áztatott tovább mindent, ami felett nem volt fedél, bele értve minket és szamarainkat is…

JPEG Image (105497)

Ázik a szamár

Egy óra múlva értük el az utunk során első igazán magasnak mondható csúcsunkat.

JPEG Image (106027)

Az első 3000 méter feletti hágónk

A legközelebbi lakott terület Kalaikhung volt, de ehhez még 30 km lejtőzés várt ránk, amit már nem vállaltunk be hisz közben besötétedett és a felhők is cinkostársként szegődtek a korán ránk köszönő éjszaka mellé. Egyik kanyar után tehát a kempingezés mellett döntöttünk, ugyanis egy ideje már nem esett semmi a csillagokat fekete lepel mögé bújtató égből. A tábor állítás közben hamar kiderült, hogy a bunkerből való sátorfa szedés inkább sátorfa otthagyás volt, mert sajnos az angol csajok komoly hibát követtek el azzal, hogy elfelejtették elrakni a sátorvasaikat. Nagyjából 12 km-t tettünk meg azóta, ebből 10 et lefelé, úgyhogy esélytelen volt, hogy vissza menjenek érte. Egy megoldás maradt, ők beköltöztek Adi sátrába, Adi meg mellém az enyémbe. Jogosan gondoltok most sokan az indokolatlan felállásra, de abban a helyzetben semmilyen komolyabb barátkozás nem jöhetett számításba… 😛

20151019_075731

Angol -Magyar tábor Tadzsikisztánban

Hideg volt és éhesek voltunk, ráadásul ez az új szitu is elég kényelmetlennek bizonyult, de legalább abban bíztunk, hogy talán nem fog többet esni se eső, se hó és reggelre kitisztul az ég, felszáll a köd és újra látható lesz minden körülöttünk. Sajnos nem így történt, mert hamarosan újra eleredt és egész este zörgött a havas/jeges, égi áldás a sátrakon és a bringákon.

Az elázott cuccainkat Kalaikhungban szárítottuk meg, ahová fogvacogva gurultunk be, totál rádermedve a két kereket összekötő acélvázára. Időbe telt mire újra éreztem az újaim végét és megnyugodtam, hogy megtarthatom őket. Mihez is kezdenék nélkülük, a 10 kicsi indián nélkül, akik irányban tartják a bicajom kormányát és a féket húzzák, ha nem épp a váltót csavarják, amivel sokszor a tempót űrsebességre kapcsolják. Vagy, mondjuk a klaviatúrát nyomkodják, hogy ezt a blogot is megírják és még számtalan dolgot kis újból ügyesen kirázzák, hisz a leckét az évek alatt jól megtanulták…

…már későre járt, amikor elhagytuk a Kalaikhung táblát és néhány kilométer után egy közeli faluban találtunk éjszakára szállást. Ez volt az első alkalom, hogy megtapasztalhattuk mit jelent a Pamír vendégszeretet. Egyetlen kérdés után 4 koszos biciklisnek tárták ki a tágas udvar kapuját, amiről a többi helyiség nyílt. Kezdetben azt gondoltuk, hogy egy vendégházhoz kopogtunk be, mert olyan tüsténkedés támadt körülöttünk, amit mi Európában csakis komoly fizetség fejében szokhattunk meg. Még szinte le sem támasztottuk a kecskéket, már tűz gyúlt és nagy edényben kezdett főni a leves. Több napja magunkon hordott koszos, izzadt ruháinkat nem hagyták, hogy magunk mossuk ki, egyszerűen kivették a kezünkből és jóformán bezavartak a meleg kényelmes vendégszobába, hogy a többit bízzuk rájuk, mi itt most vendégek vagyunk. Így kissé zavart ellenkezésünk ellenére hamar puha, díszes takarók, párnák és matracok közt találtuk magunkat. A vacsora pedig követett minket rövidesen, épp csak azt várta meg, hogy előtte még a szoba közepén, mint egy varázsütésre forró tea, kefír, kenyér, csokoládé és alma nőjön ki a fa-padlóból.

d_34

Klasszikus  pamír vacsora

Érdekes tadzsik, azaz pamír szokás mondjuk, hogy először eszik az édességet és aztán a főételt, ami legtöbbször húsos kaja volt, így sokat fogytam, amíg ezen a fenséges tájon utaztunk… Később ráadásul egyre szűkült a kínálat, csupán jakvajra, cukorra és teára, amihez jak tejet adnak. Ebbe a kombóba kenyeret aprítanak és máris kész a pamír reggeli, ha csak mellé harapják, akkor a vacsora. Egyszer kétszer viszont belefutottunk olajon sült hagymás krumpliba vagy tésztába is, aminek úgy örültünk, mint a szerencsekerék nyertese, akinek mássalhangzót sem kellett vásárolnia, úgy találta ki a feladványt.

Kivétel nélkül minden házban volt egy nagy kupac, szépen egymásra rendezett takaró és matrac torony, amit mi csak paplanországnak neveztünk. A vacsora után a háziasszony és húga haladéktalanul megindították a támadásukat paplanország ellen és a néhány perce még étkezőként funkcionáló földet, hálószobává alakították át. Nekem az ország királyságát jelképező arany szett jutott, ami közé rögvest be is bújtam.

20151019_210238

Paplanország királysága

Dusanbe óta tartó, hullámokban kiújuló hasmenésem ismét rövid távú futó edzéseket biztosított reggelente és sajna ez egyre csak romlott a napok folyamán. Szomjunkat mindig patak vizével, vagy a sziklafal oldalán alábukó forrásokkal oltottuk, ami a szabad állat-tartásnak köszönhetően e-coli baktériumot rejtegetett a kristály tisztán áttetsző kincsben.

20151021_104752

Klasszikus utazó diarrheám hetekig velem tartott és bukkant fel különösebb kérdés nélkül.

d_23

Toalett panorámával…

A szervezetemre bíztam a kórokozó likvidálását, gyógyszert nem akartam bevenni semmi szín alatt. Szegény testem egyre csak fogyott, de ennek ellenére erőm szépen kitartott ezen a rendkívül nehéz és hosszú szakaszon. Sokáig haladtunk a Panj folyó mellett, aminek a túloldalán már Afganisztán hegyei meredtek az égbe és lábaiknál egy-egy lankásabb résznél emberek éltek állataikkal a teraszosan kialakított falvakban. Még sok helyen zöldelltek a kertek, de a fák egyre tarkálló leveleikkel már elkezdték visszaküldeni az újra születés üzenetét a földbe, hogy aztán táplálhassák egykori gazdájukat, akin felnőttek, éltek és akiről a tél közeledtével alá hullottak.

d_02

Panj folyó és a zöldellő és afgán kert, na meg Adi


 

P1090133

Érkezik az ősz a Pamírba


d_19

No comment…

Láttam, ahogy sok száz évvel ez előtti technikával vágnak utat magasan a hegy oldalába, hogy összekössenek két egymástól akár 20-30 kilométerre lévő falvat. Szamarakkal szállítják azt, amiből itt több termett, ám amott szükséget keltett, így aztán az üzlet igazságos csere lett, mivel ott meg pont az maradt meg, amiből itt több kellett.

IMG_7570

Árúszállítás

Elhaladtunk helyi emberek mellett, akik hétköznapi munkájukat végezték, ami egyben az életben maradásukat is jelentette.

d_04

Őrlik a búzát


 

d_27

Ő pedig egy nindzsának öltözött juhász

Hegyi sugárutakon gurultunk, amiket fegyvertelen katonaként védtek a zöldről sárgás barnára váltó mozdulatlan Entek, akik lassan készülődtek, hogy téli álomra hajtsák az út fölé nyúló ágaikat, amik között a távoli hegycsúcsok egyre többet engedtek megmutatni méltóságteljesen hízó fagyott világukból.

d_03

“…de látod amottan a téli világot?”


 

d_24

Patakok és folyók dolgoztak fáradhatatlanul, könnyed, de visszatarthatatlan lendülettel, hogy egyre mélyebb ráncot vonjanak a táj időtlenül öregedő arcába.

JPEG Image (109003)


 

d_30

Fák gyökereit táplálták, hogy a felszín felé törhessenek, madaraknak otthonnal, embereknek és állatoknak a nagy melegben árnyékkal kedvezzenek, de ha épp úgy esik, az ártatlant az útból félre parancsolva kegyetlenül tovább siessenek.

d_18

Kedvenc 1


 

d_05

Kedvenc 2

Már jócskán elhagytuk Khorogot és az angol csajokat, de a növényzetet is, amikor egy nappal a második hágónk előtt megremegett alattunk a föld. Jelondyban voltunk ekkor és a helyi gyerekeknek segítettünk vizet hozni a közeli forrástól.

d_31

Víz hordás

Ahogy leraktuk a teli vödröket és a bicajom mellett álltam, a kormányt kézbe véve, egyszer csak azt éreztem, hogy el akar húzni kétkerekű barátom. Nem is értettem mi történik hirtelen, olyan furcsa érzés volt. Néhány másodpercnek el kellett telnie mire felfogtuk, hogy mi is van valójában, de ezalatt mindenkinek zavarodottság tükröződött a szemében. Földrengés! Nem tartott sokáig és egy közeli keskeny kőkerítésen kívül nem esett semmi áldozatul ennek a különös eseménynek, de sajnos tőlünk kb. 200 km-re, Afganisztánban sokan életüket áldozták a természet oltárán.

Ezt követően egy újabb nagyon nehéz napnak néztünk elébe, mert elértük a második hágót, amivel négy-ezer méter felé jutottunk és egyben megérkeztünk a fennsíkra. Embert próbáló volt feltekerni a csúcshoz vezető utolsó 7 kilométeren miután a fagyos reggelen magunk mögött hagytuk a menedékházat némi müzlivel és szárított gyümölccsel a gyomrunkban. Minden fehérlett a hótól körülöttünk, az úton pedig jégborda a Kínába tartó, vagy épp onnan jövő kósza kamionok hóláncától. Majd két óra kellett, hogy felérjünk 4300 méterre, a gyakori megállások miatt, amit megkövetelt a ritka levegő és a csúszós út. Hóláncot, vagy, oxigén-palack árusító bódét nyitni itt elég jó biznisz lenne, bár ha az itteni szokással ellentétben nem szárított jaktrágyával durrantanánk be a kis vaskályhánkba, valószínű az összes profitot elvinné a fűtés számla…

A csúcs nem, viszont a hamarosan elénk táruló vidék meglehetősen szépre sikerült az isteni műhelyben.

20151027_120954


d_26

Egy 40 km-es kitérővel, szigorúan lakatlan irányba tartó rögös, köves úton értük el az életemben tapasztalt legnagyobb nyugalmat sugárzó apró hegyi falut, Bulunkult és a mellé ékelődő mélykék tavat. A faluban aludtunk, de lefekvés előtt még bóklásztam kicsit az éjjeli hold fényében mártózó házak és jakok között.

d_16

Bulunkuli éjszaka


 

d_17

Holdfürdőző jakok és talicska a fagyos hidegben


 

d_14

Másnap reggel, pár kilométer után érkeztünk meg a tóhoz. Óz a csodák csodája talán mindenkinek ismerős és el is tudja képzelni milyen is lehet a Dorotthy-t körülvevő mesés környezet. Úgy gondolom ez áll legközelebb ahhoz a képhez, amit mi láttunk alánk terülni. Olyan nyugalom és béke vett körül, hogy talán ettől nincs is tovább földi léptékben. Ilyenkor szeretnék csak úgy ott maradni, mert minden jelen van ahhoz, hogy semmit ne akarjunk többé. Haza érkeztem távol az otthonomtól. Nincs gondolat, ami elválaszt attól, amik mi mind vagyunk, a Nap gyermekei.

d_33

Szevasztok halászok! Mi a Nap gyermekei vagyunk.


 

IMG_7784

Szavasz öcsi! Mi is.

Óz a csodák csodája talán mindenkinek ismerős és el is tudja képzelni milyen is lehet a Dorotthyt körülvevő mesés környezet. Úgy gondolom ez áll legközelebb ahhoz a képhez, amit mi láttunk alánk terülni. Olyan nyugalom és béke vett körül, hogy talán ettől nincs is tovább földi léptékben. Ilyenkor szeretnék csak úgy ott maradni, mert minden jelen van ahhoz, hogy semmit ne akarjunk többé. Haza érkeztem távol az otthonomtól. Nincs gondolat, ami elválaszt attól, amik mi mind vagyunk, a Nap gyermekei.

Ám a váz, amit magunkon hordunk éhes lesz és fázni kezd, főleg ha ezen a környéken kóborol, ugyanis itt hamar lemegy a nap és onnantól dermesztő hideg köszönt ránk. Ezért sajnos nem tudtunk sokáig időzni itt, tovább kellett mennünk.

IMG_7827

Már Dusanbéban elmentettünk a koordinátáit, egy hegyekkel körülvett meleg vízű forrásnak a semmi közepén. Eltartott még vagy két órát, mire megtaláltuk az apró „strandot”. Mélyen alattunk láttuk meg a folyó mellett álló kunyhót, ami falai közül gőz szállt fel. Egyszerűbben is közelítettem már meg medencét, mint most, de valahogy csak lejutottunk a meredek vízmosásos lejtőn.

d_09

Nem volt kérdés, hogy itt maradunk estére, hiába hogy komoly fagyra számítottunk. Rögtön nekiláttunk a tábornak és mire a folyó túloldalán bóklászó juhok, jakkok és szamárháton ülő őrzőjük hazaindultak kész is lettünk a világbajnok bázissal.

20151028_125736

A gőzőlgő kabinból előlépő egyetlen strandvendég, egy szép-vénkorban lévő asszony még utasnak felült a szamár farára és megkapaszkodva a sofőrben, magunkra hagytak. Naplementéig még volt 3 óránk, amit nyakig merülve a meleg vízben töltöttünk, és közben teát főztünk, amit jól meg is ittunk.

d_21


d_20

Mikor a Nap végleg tovább állt, még megvártam, hogy hűen követő asszonykája, a Hold, előbújjon a hegy mögül, megmutatva magát, és tükröződő fényével megvilágítsa a folyót, valamint a sátrainkat, amelyik közül az egyikben Adi húzta a lóbőrt. Pár képet lőttem és én is behúzódtam a lakosztályomba, ahol már mínusz négy fok volt ekkor. Hajnalra kint 11 fokig csökkent a hőmérséklet negatívban, de minden különösebb gond nélkül húztuk ki reggelig. Aztán persze indulás előtt még vagy újabb két órára beültünk a kunyhóba rejtett forró vízzel teli mederbe.

d_12

Táborunkat és a folyót a Hold világítja meg a csillagos ég alatt


 

d_08

Nagyon hideg van

Innen holdbéli tájon folytattuk a bringázást és már megint kezdett vége lenni egy napnak, mire vissza értünk a híres M41 es aszfalt útra. A hasam még mindig nem volt rendben teljesen, de azért jól haladtunk a fennsíkon.

d_32


IMG_7879

Aztán mégis eljött az idő, hogy segítséghez folyamodjak, mert végleg eluralkodott rajtam a betegség és nemcsak testileg csökkentem tartalék lángra, mentálisan is az őrület határára sodort ez az állapot. A tetőpont akkor következett be, amikor esélyem sem volt megszabadulni a ruhámtól, úgy nyert a coli… Ordítottam, a vizes palackomat vagdostam a földhöz, annyira kihozott a sodromból a másodpercek alatt rám törő kín, miközben 4000 méteren kellett tekerni úgy, hogy nem maradt meg bennem még az a nyomorult jakk-vajas kenyér sem. Könyörögtem, hogy elviselhessem a helyzetet és, hogy véget érjen a lehangoltságom.  Hasonlót a türkmén sivatagban éreztem amikor belekerültem a kellemtlen gondolatok zavart keltő spiráljába. Mire elértük a legközelebbi falut újból nyertem és megszűnt a fejemben lévő káosz. Viszont a hasmenésem nem, sőt hajnaltól mindent bevetett, hogy leterítsen a lábamról. Már a víz sem talált otthonra gyomromban, és reggelre a 12. menet után már felkelni sem volt erőm a földre vetett ágyból. Ezen a hosszú meccsen csak egy szalmával kibélelt rozsdás vödör volt a társam, akihez a birkák melletti ólba jártam ki a hidegbe, vagy ha addig nem sikerült eljutni akkor az udvaron álló Uaz mögé guggoltam… Egyetlen dolog volt, amibe kapaszkodni tudtam, a kinti égbolt, ami olyan közel volt és úgy tele volt tűzdelve csillagokkal, hogy ha erőm lett volna felnyúlni értük le is szakíthattam vonal egyet közülük.

JPEG Image (122621)


20151031_121829

A magyar beteg

A trágya szagú, füstös szobába visszetérve pedig felváltva hallgattam gyomrom vészjelzéseit és a falióra kattogását. Reggel aztán feladtam és megkértem Adit, hogy hozzon valami gyógyszert. Kényszerpihenőnk helyszíne is a lehető leggázabb volt, de nem tudtunk így tovább állni, mivel egész nap feküdtem.  Estére lettem csak jobban amikor végre enni is tudtam egy keveset.

Alig vártuk, hogy szabadulhassunk erről a helyről, így amint ez megtörtént a szabadság négyzetre emelt fokát éreztük magunkon. Ha ki kéne emelnem egy „büszkeségre” okot adó sport teljesítményemet, ezt a napot említeném meg. Nyolcvanöt kilométert mentünk felfelé úgy, hogy 12 órával az előtt még felkelni is nehezemre esett. Nullára kiürült szervezettel, de mindennél felszabadultabban közelítettem legmagasabb hágónk felé.

JPEG Image (126859)

A Fehér Ló hágó táblája, ami a hágó előtt 4 km-re van…(?)

Előtte még azonban újból összefutottunk Juliával és Bath-el. Szállásért kopogtattam egy három házból álló település egyik házánál 4500 méteren, amikor a szomszédból előlépett Beth. Kezdődhetett hát a sztorizás, hogy ki mit élt meg az elmúlt több mint egy hét alatt, persze volt jakk vaj és kenyér, na meg tejes tea és végre nem csak átmenő forgalmat okozva hasamban…

JPEG Image (104169)

Reggel mikor kiléptem a házból nem örültem annyira a friss hónak, ami az éjjel esett.

d_11

Nem örülök a hónak? Én? Ugye milyen érdekes, hogy minden csak nézőpont kérdése? Ezen kapva magam újra bizonyosságot nyert, hogy az elménk szeretne irányítani, egy fantom ügyességével az „ismeretlenbe” burkolózva. Érzéseket generál miközben áthárítja a felelősséget a körülményekre. Úgyhogy elhatároztam, hogy ha eddig mindig örültem a hónak akkor most is fogok. Nem érdekel, hogy otthon maradt a snowboardom és felfelé kell tekerni, nem lefelé veretni, jól fogom magam érezni. Még rajzoltam egy antibiotikumos neon-sárga ábrát a hóba és nekivágtam a hátra lévő 3 kilométernek 200 méter szinttel. A két angol csaj is velünk támadott, ami legalább azért volt jó, mert így semmilyen nyápickodásnak nem lehetett helye. Hisz ők is ott voltak, sőt „ugyan úgy”  felfelé tolták a bringáikat mint mi. Le a kalappal előttük.

GOPR0306

Újra együtt a csúcstámadásnál

Itt már tényleg nagy spórolás megy a levegővel, nem úgy a meredek emelkedővel. Nehéz volt és lassú, de aztán csak nem volt tovább felfelé, elértük a Fehér Ló hágót. Sosem voltam még ilyen magasan, hát meg kellett ünnepelni valahogy ezt a ritka alkalmat és egy fotóval megörökíteni az utókornak.

JPEG Image (127971)

Nem támadt jobb ötletünk, mint hogy 4655 méteren levetkőzzünk 🙂

Murghabba késő este érkeztünk meg gyötrelmes aznapi szakasz után, hiába már csak szinte lefelé kellett hajtani a hágótól. Szívesebben fekszek fel legközelebb egy fakír szöges ágyára, mintsem ilyen úton biciklizzek. Na persze hacsak nem egy össztelós DH monti van alattam.

Murghab jelentette számunkra a Pamír végét ugyanis innen egy terepjáróval mentünk Oshig, ami másnap reggel vett fel minket. A csajoktól is elbúcsúztunk, hisz volt kínai vízumuk, ezért ők egyenesen oda mentek.

20151103_113253

Itt vett fel a Land Cruiser és ért véget számunkra a csodás Pamír

Sofőrünk jól vezetett és hamar elértük a kirgiz, tadzsik határátkelőt. A határőrök az útleveleink tanulmányozása után behívtak a bódéjukba, ami sok jót nem sejtetett. Egyedül mentem be, nem tudva, hogy milyen beszélgetés fogja kezdetét venni.

-Zdrasztvujtye.

-Zdraszti.

-Honnan valók?

-Magyarországról. Jó kis hely, járt már ott?

-Nem, viszont maga most itt jár és meghaladta a 30 napot, amit regisztráció nélkül lehet az országban tölteni.

-Regisztrációó??? És ezt nekem honnan kellett volna tudni? Senki nem mondta, pedig legalább 5 ször állítottak meg a rendőrök különböző állomásokon. Legutóbb 4 napja.

-33 napja vannak Tadzsikisztánban, ráadásul magának a belépési papírja sincs meg. A társának meg olyan a dokumentuma, mint amit egy aligátor szájából húztak ki. Ez így elég nagy gond tudja?

-Hát most már tudom. Eddig megvoltam e tudás nélkül is, de mit tegyünk, ha maga mondja.

-Így nem engedhetem át a határon, és büntetést kellene fizetniük. Nem tudom, mit csináljak magukkal.

-Nézze uram, higgye el nem tudtuk, hogy regisztrálni kell, a papírom meg útközben elveszett. Nem akkora nagy baj ez, hisz a vízumunk még 10 napig érvényes. Biztos van valami megoldás.

-Hát nem is tudom.

-Maga tadzsik vagy kirgiz?

-Tadzsik, miért?

-Látja azt a dzsippet kint? Két idős tadzsik asszony utazik benne és az egyik ura, a sofőr. Felvettek minket, hogy Oshba vigyenek. Most ránk várnak.

-Látom. És?

-Hát ha meg akar büntetni, akkor tegye, de döntse el végre. Ha nem mehetünk tovább, akkor legalább pakolhassunk ki a kocsiból, hogy a többiek mehessenek. Ők tesznek szívességet nekünk és most ránk kell várniuk. Ez így nagyon kellemetlen. Valami történjen!

A határőr, aki egyébként tisztelettel beszélt velem végig és fürkésző fekete szeme folyamatosan az enyémbe kutakodott egyre enyhülni látszott és végül kiadta társának a parancsot, hogy pecsételjen az útlevelünkbe.

-Na ugye, nem akkora dolog ez látja. Rendes ember maga, tudtam én. Örülök, hogy még vannak ilyen tisztviselők, akik nem élnek vissza a hatalmukkal.

-Jólvan, jólvan, most menjenek.

Azzal megköszöntem a rugalmasságát és sarkon fordultam egyenesen ki az bódé ajtaján. Beszálltam a terepjáróba és már indultunk is a felhúzott sorompó alatt.

d_13

Aztán mégegyszer megálltunk pár kilométer után, de itt már a sofőrünk intézkedett, magánál tartva az útleveleinket. Furcsának tartottam, hogy nem kaptuk vissza őket, miután a kirgíz oldalon is újjabb pecséttel lett gazdagabb a gyűjtemény. Kezdtem azt érezni, hogy ennek oka van. Legközelebb úgy egy óra múlva, egy étteremnél fékezte az ember nullára a járgányt és miután megkajáltunk újból kísérletet tettem úti okmányaink elkérésére. De csak terelt a forma, majd a kocsiban a telefonjába bepötyögött egy 80 as számot és felénk fordította. Hát ez meg mi lehet, néztünk egymásra Adorjánnal.

-Máni, máni.

-Excuse me?  What?

-Dollar, dollar.

-No way. Mi stoppoltunk és te megálltál. 150 km t jöttünk már és most mondod, hogy 80 dollárt akarsz tőlünk cserébe? Ez nem igazán stílusos így öregem. Nincs 80 dollárunk.

A pali gyújtást adott és újból elindultunk. Pár perc csönd után megint megpróbáltam elkérni legfontosabb papírunkat.

-Sir, our passport please! Mi ez az egész, kérjük vissza az útleveleket!

-Hello, sir, passport!!!

Erre a két hölgy kínjában rászólt az emberre, hogy nem hallod, hogy a srácok hozzád szólnak. Add nekik vissza az útleveleiket.

20151103_164722

Nagy nehezen visszaadta őket, de tudtuk, hogy ezzel még nincs vége, mert útközben többször telefonált a fószer és bár nem bezélek Kirgizül, néhány orosz szót elkaptam és rólunk volt szó. Mikor megérkeztünk már este volt és egy város-széli tanyára kanyarodtunk, majd megálltunk. A sejtelmes és nem túl barátságos környezetben több ember gyűlt körénk, köztük egy tízen pár éves fiúval. Valamit tudott angolul, így ő lett a tolmács. A sofőr még mindig ragaszkodott a 80 dollárhoz, amit mi elég nagy lehúzásnak találtunk, így kiálltunk amellett, hogy nem fogjuk neki kifizetni ezt az összeget. Előkapartunk 20 dollárt meg némi ajándékba kapott kínai Juant és próbáltuk vele megértetni, hogy ennyink van, ezzel is nagyon jól jár. Nem hagytunk rést a pajzsunkon, egyszerűen nem volt rajtunk fogás. Úgyhogy részéről még pár próbálkozással, részünkről pedig megtoldva egy bizsu karlánccal, feladta a kapzsi akaratát az ember és lelécelt a nagy Land Cruiserrel. Azzal mindenki átment lazába és baráti kérdésekkel kezdtek bombázni. A vége az lett, hogy a tolmács srác családjának pár méterre lévő mellék épületében vertünk tanyát éjszakára és még vacsora is járt hozzá…

JPEG Image (118015)

Vlagyimir Iljics Lenin büszke szobra, Oshban

Osh Kirgizisztán második legnagyobb városa. Furcsa volt a 3 heti békés hegyi túránk után újra civilizált környezetben lenni. Bárhol tudtunk kaját venni, internethez is könnyen jutottunk viszont, mint minden városban a szállás keresése nem volt egyszerű. Tulajdonképpen ide azért kellett eljönnünk, mert még nem volt kínai vízumunk és bíztunk benne, hogy itt majd megszerezzük. Sajnos hamar kiderült, hogy nekünk itt nem fog kínai vízum teremni, egészen Bishkekig kell utaznunk érte, ami totál nem esett útba. Másnapra terveztük, hogy tovább menetelünk a 650 km-re, Északra található fővárosba. Így már csak szállást kellett intézni éjszakára, ami elég nehézkesen ment. Találkoztunk egy egyetemista sráccal, aki rendkívül segítőkész volt és kísérgetett minket egyik helyről a másikra, de így sem sikerült számunkra megfelelő helyre bukkanni. Kissé tanácstalanul álltunk az út széli éjszakában, amikor odajött hozzánk egy középkorú nő és becsatlakozott a beszélgetésbe. Felajánlotta hogy némi pénzért nála aludhatunk. Nem sokat gondolkoztunk az ajánlaton, így egy perc múlva már indultunk is a cél felé. Hamarosan egy lakótelephez érkeztünk, viszont mivel kicsi volt a nő lakása, egy épp zárni készülő gyógyszertárban intézett helyet a táskáinknak és a bringáknak. Már jócskán sötét volt ekkor és fáradtak is voltunk, alig vártuk hogy 2 hét után lezuhanyozhassunk és ágyban aludhassunk. Elkezdtük lemálházni a kerókat és két-két táska kivételével mindent bevittünk a patikába. Úgy elszoktam az emberektől, hogy eszembe se jutott az óvatosság. Fél percet voltam az épületben, amikor leesett, hogy nincs kint senki a táskákkal. Gyorsan kirohantam, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. És jól éreztem. A legfontosabb táskám, az „iroda” eltűnt. Körbenéztem és bár hihetetlennek tűnt, felfogtam mi is történt. A lehető legtökéletesebb hely volt a nyomtalan eltűnéshez egy kis fekete kormánytáskával. Benne két fényképező, egy kamera, a telefonom, a naplóm, de ami a legfontosabb, az útlevelem értékes, nehezen beszerezhető vízumokkal. Érdekes élmény volt, mert kétségbeesésemet egy másik, külső szemlélőként is átéltem, és míg egyik felem értetlenül állt a dolog előtt, a másik biztosan tudta, hogy semmi, de semmi baj sincsen. Közel egy órán át, amíg a rendőrök a helyszínre értek, Adinak analizáltam a történteket és magamat, hogy épp mit érzek és milyen nagyon fura ez az egész. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy így érjen véget az utazásom. A rendőrök elég gyengén indították a dolgukat, amit nem vettem jó néven, ezért a sokféle érzéstől felvértezve átmentem vezérbe mókusba.

(…ide betennék egy fotót, de mivel épp nem volt fényképezőnk ez most kimarad…)

Csakis úgy tudtam elképzelni a forgatókönyvet, hogy egy fiatal amatőr tolvaj keze lehet a dologban, és ha így van, akkor le fogja buktatni magát a cuccokkal hamarosan. Pénz nem volt a táskában és itt a pénznek van értéke, nem az értékeknek. Úgyhogy két lehetőségre jutottam. Egyik az volt, hogy azonnal hirdetést adok fel tévében, újságban, rádióban, hogy valahogy eljusson az elkövetőhöz a híre, hogy nem jó táskát vitt el, viszont ha visszahozza, mint becsületes megtaláló, több pénz üti a markát, mint amennyit valószínű az egészért kaphatott volna, ha eladja. Tovább gondolva a jelenetet, elképzeltem, ahogy el akarja adni a cuccot és lebukik, mert errefelé ilyen dolgokat nem lehet kapni,  messziről ki lehet szúrni a szajrét…a körénk gyűlt tömegben volt egy nő, aki tudott angolul így meghagytam neki, hogy mondja el akinek csak tudja, hogy 200 dollárt adok annak aki visszahozza a táskám. Ezt az egyik rendőr is hallotta, amit akkor még nem sejtettem, hogy vissza fog később ütni.

Miután már beláttuk, hogy aznap már nincs mit tenni, felmentünk a szállásunkra és lefekvés előtt még a nő két kisebb lányával angol leckéket vettünk át. Rájuk hangolódtam, ami sokkal kellemesebb időtöltésnek bizonyult, mint kattogni a történteken. A következő napot a rendőrségen kezdtük, ahol biztosítottak afelől, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek a táska előkerítésére. Jöjjek vissza 4 re, addigra kerítenek egy angol tolmácsot és megírjuk a jegyzőkönyvet.

d_22

A rendőrségen a tolmáccsal és a segítőnkkel

Születésnapom lévén egy utcai pékség volt a következő állomásunk ahol teletömtem magam sütikkel, majd egy internet kávézóba siettünk. Miközben a magyar konzulátuson dolgozó ismerősömmel egyeztettem a lehetőségeimmel kapcsolatban, az a késztetés támadt bennem, hogy megosztom a történteket a barátaimmal a facebookon. Egész utazásom és életem hátterében az egy-szelleműség húzódik meg. Akkor, ha ebben hiszek, működnie kell a kollektív csatornáknak, hiszen ahogy fent úgy lent, a kicsi semmiben sem különbözik a nagytól. Így all-in, teljes hittel erre koncentrálva kiírtam a falamra, hogy szülinapi ajándékként, aki tud, gondoljon arra, hogy visszatalál hozzám a táska. Semmilyen harag nem volt bennem, hisz aki elvitte nem tudhatta, hogy egy földkerülő projekt végére tehet pontot tettével…vagy legalábbis komolyan megbonyolítja azt. Éreztem, ahogy otthon örül a sok érdekes kütyünek, barátait áthívja és büszkén mutogatja zsákmányát. Mindennél erősebben gondoltam rá, hogy amatőr legyen és vigye emberek közé a cuccokat, ahol az egyetlen esély van a megtalálásra. Az érzések úgy cikáztak bennem, hogy egy több megawattos áramfejlesztőt pillanatok alatt max kapacitáson üzemeltettek volna. Soha ilyen összhangban nem voltam az emberekkel, akik ott sem voltak. Éreztem, ahogy megannyi barátom a távolból, de mégis egy térben, korlátlan energiát generál a kollektív mezőbe, mindent mindennel összekapcsolva. Mind együtt voltunk akkor hitünkkel és jó szándékunkkal.

Hamarosan 4 óra volt már, úgyhogy vissza indultam a rendőrségre. Az úton egy képet láttam többször bevillanni, ahogy ott van az asztalon a táska, amikor belépek az őrsre. Bringám csonkán gurult be az udvarra. Majd pár pillanat múlva már nyitottam is az ajtót és a szobába léptem, ahol egy megtermett rendőr állt. Kezet fogtunk, és amíg egymás szemébe néztünk arcán egyre kivehetőbben jelent meg valami mosoly féle. Elengedte a kezem, félre állt és határozottan elvigyorodott. Fejemet róla elfordítva megláttam a táskámat, amint az asztalon pihen, pontosan úgy, ahogy azt a képzeletembe villant képeken láttam nem régen.

Mindent megértettem egy pillanat alatt, az embereket, a világot, az univerzumot. Majd csodálattól könnyes szemmel megöleltem a rendőrt, aki csak annyit mondott, hogy boldog születésnapot.

Mikor már a fordító is jelen volt egy másik szobába mentünk, mert ez előzőbe a tolvajokat, azaz két fiatal testvérpárt vezettek be, nyomukban szüleikkel, akik nem voltak túl vidámak. A táskát viszont még nem vihettem magammal, az ott maradt az asztalon.

Amíg tartott a srácok kihallgatása bejött hozzánk egy tiszt és leült velem szemben az asztal túloldalán. Lábát feltette és a tolmácshoz fordult. Neki kezdte feltenni a kérdéseket, amiket angolra fordítva továbbított felém a szimpatikus fiatalember. Három mondat után a negyediket így kezdte.:

-Őő, hmm, nem is tudom, hogy fordítsam le ezt neked, igazából szégyellem tolmácsolni, amit a rendőr akar.

-Semmi gond, azt hiszem, tudom mit kérdezett, nyugodtan fordítsd le.

-Háát azt kérdi, hogy mennyit ér neked a táska, amit megtaláltak?

Jól gondoltam, hogy erről van szó. Válaszként tíz dollárt mondtam, mintegy jelképes összeget. A rendőr fogát szívogatva megint a tolmácsra nézett és egy rövid mondatot mondott neki.

-Ezt már tényleg nem is akarom lefordítani.

Érkezett felém a zavart mondat.

-Csak nyugodtan, tudom kezelni a helyzetet.

-200 dollárt akarnak.

200 dollár. Pont ennyit ajánlottam fel tegnap a megtalálónak és mondtam a nőnek, hogy híresztelje el az emberek között… Tekintetemet a tolmácsról a rendőrre szegeztem és nyugodtan beszélni kezdtem.

-Hálás vagyok, amiért ilyen rövid idő alatt megtalálták az ellopott tulajdonomat. Ez nagyszerű munkára vall. Viszont úgy gondolom, azért van a rendőrség, hogy tegye a dolgát ilyen esetekben, amiért rendes fizetést kap. Délelőtt már értesítettem a Magyar konzulátust és tudnak a történtekről. Amennyiben ragaszkodnak a 200 dollárhoz, úgy kénytelen leszek jelenteni a zsarolást. Annak pedig diplomáciai következményei lesznek. Jól gondolja meg, mert az állásával játszik.

A rendőr arcán az iménti elégedettségnek már nyomát sem lehetett látni, úgy állt fel és ment ki a szobából szó nélkül. Hamarosan egy új tiszt jött be hozzánk és a másik szobába tessékelt. Adival és a tolmács sráccal 5 testes rendőr közé léptünk be, akik cseppet sem voltak már barátságosak. Még egyszer megkérdezték, hogy tényleg nem e szándékozom valamivel honorálni a fáradtságos munkájukat.

Rezzenéstelenül mondtam el ugyanazt, ami már egyszer elhangzott. Erre egyikük a táskámra mutatott és csalódottan annyit mondott, hogy fogjam és menjek. Így ért véget az oshi rendőrséggel a rövid, de örök életre emlékezetes kapcsolatom. A vissza kapott egyik fényképezőben pedig egy ismeretlen arc óvatlan fotóját találtam, akinek hálás vagyok, amiért egy nap alatt megforgatta bennem az egész világot.

JPEG Image (130083)

Köszönöm, te csibész

Folyt. köv.

A nagy hegyekben 1.” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Jó volt olvasni a történéseket, és a Facebookon bezengett ellopott és megkerült táska történetét. A szép képekhez is gratula, nagyon szép helyeken jártok ismét.
    További jókat és egészséget kívánok.

    • Köszi a rendszeres részvételt! Hidd el rengeteget számít számunkra minden egyes vélemény, vagy biztatás. Kívánunk minden jót neked is kedves Silvanus! A Nap gyermekei 😉

  2. Hát öcsém, nem semmi utazás! Gyönyörű képek, élvezetes olvasmány! Gratu és várjuk a folytatást.

  3. Sziasztok, elkepesztöen jok az irasaitok es a kepeitek. Egyre jobbak minden cikkel. Ha szabad tudni milyen objektiveket hasznaltok a fotozashoz ? Nagyon jok a kepek megegyszer, mint a beallitas, mind a tema szempontjabol! 🙂

    • Köszönjük szépen! Két obink van a canon 650d hez. Egy 17-70 és egy fix 30 as 1.4 es. De sok kép készül egy sima compact régi panasonic géppel vagy goproval. Maradj velünk a továbbiakban is kedves András 🙂

  4. Kívánok nektek jó egészséget, és kitartást az utatok további részéhez. Kívánok még kellemes Karácsonyi Ünnepeket és élményekben gazdag, boldog Új Évet.
    A beszámolóitokat mindig érdeklődéssel és örömmel olvasom. Tartsátok meg továbbra is ezt a jó szokást és küldjétek rendszeresen az élményeket, fotókat.

    • Nagyon köszönjük, boldog új évet neked is Péter! Igyekszünk a bloggal, de nem egyszerű a gyakori update, mivel ritkán van netünk és folyton mozgásban vagyunk valamerre. A lemaradást viszont mindig pótoljuk, ugyhogy ha egy kis csúszással is, de minden fontosabb eseményről, élményről beszámolunk utólag.

  5. Sziasztok,bár én csak tegnap találtam az oldalatokra és igy az utazásotokra is,de minden elismerésem le a kalappal.Ennél a táskás ügynél komolyan mondom kétszer olvastam el,mert nem hittem el először,hogy ilyen nyugodtatok tudtatok maradni és biztatok abban a dologban ami az utatok elejétől fogva elkisér:)Igaz,hogy csak tegnap kezdtem el olvasni,de már bepótoltam a lemaradást.További jó utat szeretnék kivánni Nektek és ahogy az egyik történetben már irtátok az Úr veletek van az úton,ha egy kis rossz is történik,utána 100%,hogy a többszörösével mért “jó” fog történni veletek.Alig várom a következő sztorit:)

    • Ennyi! Köszi szépen a hozzászólásod kedves Arni! Ha nem ez lenne az alap nézetünk, nagyon megnehezítenénk a saját dolkainkat ezzel az utazással…hamarosan érkezik a folytatás. Köszi hogy velünk tartassz! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.