A backpacker squad

Ennek a bejegyzésnek legyen előszava a bocsánatkérés, amiért ilyen sok időre eltűntem előletek. Tudom mindenre van megoldás, de előfordulnak helyzetek az életben, amikor egyszerűen nem “éri meg” bármi áron véghez vinni a tervünket. Alkalmazkodva az ember tervez, Isten végez egyszerű, de annál nehezebben betartható elvéhez, hagytuk tervünket és engedtük, hadd végezze Isten a dolgát velünk, így inkább utaztunk blogolás helyett. Nem tettünk meg mindent azért, hogy a rendkívül korlátozott lehetőségek között, megtaláljunk egyet, ami elengedhetetlen egy-egy új bejegyzésünk publikálásához. Most ezt pótoljuk, hála az internet világának, ami kapcsolatot teremt köztünk, egymástól távol lévő emberek közt.

IMG_7165

A kapcsolat és a vezetékek

A hét órás esti vonatozás után reggel 9-kor futott be a szerelvényünk a teheráni vasútállomásra. Bringáink és csomagjaink valahol egy vagonban várták, hogy újra együtt lehessenek gazdáikkal. Tőlük talán csak mi vártunk jobban a pillanatra, amikor végre ismét megpillanthatjuk guruló otthonainkat. Azonban erre a találkozásra csak órákkal később kerülhetett sor, mert egyenként pakolták ki és nézték át a megutaztatott számtalan poggyászt. Ezt elég nehezen viseltünk, így addig egy közeli parkban az alvást találtuk a legjobb megoldásnak a figyelmünk más irányba terelésére.

P1080998

Valami ilyesmi bringával álmodni és utazni is

Délután volt már, mire mindent visszakaptunk és elindulhattunk a szállásunkra, ahol sajnos csak egy éjszakát maradhattunk így másnap új hely után kellett néznünk, de előtte első dolgunk a Türkmén nagykövetség felkeresése volt, hogy benyújtsuk igényünket a vízumra. Ez simán ment, azt mondták, egy hét múlva jelentkezzünk újra, addigra meglesz a plecsni. Hamar fordulhattunk is vissza a belváros irányába. A metrón szóba elegyedtünk egy, már Amerikában élő iráni fazonnal, aki perzsa szőnyeg bizniszben utazik a tengeren túl. Kérdésünkre, hogy tud e esetleg segíteni szállásban hamar választ kaptunk, de nem tőle, hanem a vele szemben helyet foglaló fiatal sráctól. A szőnyegárus barátunk ugyanis mandinerből passzolta tovább a feldobott labdánkat a legközelebb ülő embernek. A hirtelen a mi ügyünkbe csöppent srác azonnal telefonált és már meg is volt a cím. Egy hotelben az űrlap kitöltése több időt vesz igénybe, mint amennyi idő alatt ennek a 16 milliós városnak az egyik metrójában száguldva szereztük meg következő szállásunkat és egyben ismerhettük meg új barátainkat, a Green Connection nevű bringás szervezet két alapítóját, Mahmudot és Mariamot.

IMG_6997

Mariam és Mahmud. A másik kettőt ismeritek 😉

Teherán nem túl gazdag bicikliseket tekintve, ezért Mahmud és Mariam, akik amúgy fél éve házasodtak össze, szeretnének tenni azért, hogy ez ne így legyen. Hirdetik és tanfolyamokat tartanak a kerékpár sport felé kacsingató lelkes kezdőket és haladókat, mindezt apró otthonukban heti kétszer. A fiatal pár szívét lelkét beleadva foglalkozik bárkivel, akit érdekel ennek a hálás tevékenységnek bármely ága, beleértve a túra bicózást és annak történelmét. Szóval ismét a lehető legjobb helyre csöppentünk, ráadásul hasznunkat is látták, mert az egyik előadást mi tartottuk a túránkról, majd a végén a bicókat is részletesen bemutattuk, amit nagy figyelemmel kísértek. Kivételesen mindezt egy gyönyörű parkban, Teherán északi részén.

20150904_094729

Az EVOBIKE-tól szervált bringámat mutatom be épp, aminek nagy sikere volt Teheránban is

Pihenéssel és sok falafel evéssel telt el a két első teheráni napunk és mivel még volt további 5 a vízumig, úgy döntöttünk, hogy egy időre megválunk a bringáktól és lestoppolunk dél Iránba egy hátizsákos túra keretében. Első megállónk Kashan volt, Teherántól 150 km-re. Klasszikus régi iráni város a maga vályog építészeti remekeivel, mecsetjeivel és bazár soraival.

20150906_183952

Kashan egyik mecsetjét szugerálom

IMG_6796

Ő a bazár egyik boltjának tulaja, előtte az asztalon egy nagy csonttal és sok más érdekességgel 🙂

Jellemző Iránra, hogy a vallás erősen jelen van az emberek hétköznapjaiban, amit egyes városokban még jobban érezhetünk. Ilyen volt Kashan is.

IMG_6774

Sokan fentről várják a világosságot, miközben elfelejtenek magukba tekinteni

IMG_6806

Kashan egyik utcáján

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy egy kicsit jobban bemutassam, én hogyan láttam perzsa barátaink hétköznapjait.

A muszlim vallás nagyon fontos szerepet játszik az iráni emberek életében. Ritka az, aki nem tartja be a vallásra vonatkozó szabályokat és ne ez lenne számára az első. Ez máris ad egy alap hangulatot, bármerre is járjunk, plusz ehhez társul a kormány szigorú vezetése, amit viszont már kevesen néznek jó szemmel. Az egyén szabadsága jócskán le van korlátozva, elég ha csak a legszembetűnőbb példát, az alkohol teljes tilalmát, a médiumok, beleértve az internet szigorú szűrését (Facebook, WordPress nuku) és az ellenkező nemek közti társasági érintkezés kontrollálását említem. Buszon, vagy metrón is külön hely van a nők és a férfiak számára, korlátokkal elválasztva egymástól a két utastér. Ez a legfurcsább és legérthetetlenebb, mivel egy férfi szemszögéből a nők pezsdítő jelenléte fontos szerepet játszik a kiegyensúlyozott emberi légkörhöz. Energiáik más rezgést hordoznak és sugároznak, amik nélkül sokkal sivárabb az élet. És gondolom a nők sem szeretnek kizárólag csak egymás között trécselni… Ezt a lényeges különbséget élénken tapasztaltam Iránban. Habár egyre többen kezdik felrúgni a kormány által kényszerített szabályokat és akár egy kézfogást is megengednek bemutatkozáskor, vállalva a letartóztatás lehetőségét, még mindig sokkal többen vannak azok, akik félelemtől vezérelve hajtják igába a fejüket és tesznek úgy, mintha ez jó lenne nekik…

IMG_6907

Férfi, vallás, nő

IMG_6908

Bábú, érintés, nő

Jelenleg egy lány és egy fiú nem mutatkozhat csak úgy együtt az utcán, hacsak nem házosok, amiről a papírjukat mindig maguknál kell tartaniuk, mert egy igazoltatásnál bizonyítaniuk kell kapcsolatuk minőségét, különben simán napokra börtönbe zárják, mind a fiút, mind a lányt. Ennek a furcsa világnak érezhető egészségtelen hatása, a férfiak frusztrációjában és a nők keserű pillantásaiban mutatkozik meg. Alapvető fizikai igényeinkről lemondani egy kényszerítő erő hatására csak még jobban felerősíti a vágyakat és mivel megélését akadályoztatják, más szinten ütközik ki, néha torz, beteges irányba fordulva. A szabad akarat és cselekedet univerzális joga mindenkinek, aki erre a világra születik, tehát ennek diktatórikus kontrollálása teljesen ellent mond a természet alaptörvényeinek. Szinte mindenki akivel beszéltünk, szeretne szabadabban élni, nyíltan vállalva azt, amit jelenleg még csak titokban tehet meg. Szeretnék ha országuk nyitottabb lenne és ők is utazhatnának külföldre, mert a kormány ezt sem teszi könnyen lehetővé a 85 millió iráni polgár számára. Sokan az emigrálást látják az egyetlen megoldásnak, kormányuk korlátozó működésétől való szabadulásra. Persze az underground rendezvények is részleges megoldást jelentenek, de ki szeret titokban a négy fal között csendben bulizni, vagy egy pár nehezen beszerzett sör mellett beszélgetni, tartva attól, hogy ezért komoly börtönbüntetés jár? A 20 as évek amerikai alkohol tilalma itt most éli aranykorát és valószínű ez így is marad még egy darabig…

IMG_6873

Van, aki engedelmesen lefekszik ködös parancsoknak, mások a szabadságra hallgatva tovább repülnek

IMG_6757

Ő pl. egy szabad iráni pásztor legény, aki a szabadságát kizárólag a természethez köti

Bálványként tekintenek viszont a két ősz aggastyánra, akik az Imam korszakot kvázi folytatóan, szellemi vezetőként állnak a nép élén.  Tehát vannak ők ,a követendők akik segítenek Allahhoz vezető úton haladni, van a vallás maga és a nem kívánatos kormány. Sokáig nem volt számomra világos ennek a hármas kapcsolódásnak a jelentése, mára azonban már egyértelműen látom, ezek vonnak burkot sok ember saját, egyéni fejlődése köré.

P1090010

Hussein, Homeini és a sárga teherautó

Na, de térjünk vissza a négy napos túránkhoz. Kashan után Abyanebe szerettünk volna tovább menni, ami vörös sárból épült házakat rejt a hegyek között, páratlan hangulatot kölcsönözve ennek a néhány száz fős zsákfalunak. Motorral vitt ki minket a főúthoz kashani szállásadónk unokatesója, ahol alig pár percig kellett csak felfelé tartanunk hüvelykujjunkat, máris megállt egy Peugeot 206, amit egy gitárművész vezetett, aki később Isfahánban segített ki szállással egy éjszakára.

20150907_101126

Gyakorlunk Indonéziára

IMG_6859

Abyane , a vörös sárfalu

IMG_6828

Helyi néni

IMG_6824

Helyi bácsi

IMG_6856

Helyi mosoda

IMG_6849

Nem helyi, backpacker

Hamar bepattantunk és a közel 2 órás utazás alatt mély, magasztos hangulat lett úrrá rajtam. Magas kopár hegyek vettek körül minket, amiket széles út választott el a horizonton túlra tartva, ami a laposan elterülő sivatag sivárságát mozgással töltötte meg. Az érzés, ami lényembe költözött, a lélek kielégítetlen, addig ismeretlen zugában lappangó igényét látta vendégül, lágyan, de határozottan. Felkínálta a csalhatatlan jelent, esélyt sem adva az elégedetlenségnek, bármilyen módon is próbálta volna az kikezdeni elmém tünékeny harmóniáját. Betöltött mindent, akár a szülés fájdalmát megtörő felsírás az újonnan érkezettől. Hiszem, hogy egyszer elérjük mind, hogy örökké tartson számunkra ez a legteljesebb állapot…Abyaneből még aznap tovább stoppoltunk Isfahánba.

IMG_6864

Egyik stoppunk Abyaneből

Bár tervünk az volt, hogy egész Shirazig elmegyünk, idő szűkében értelmetlennek találtuk tovább utazni, inkább itt maradtunk 2 éjszakára, ami alaposabb képet adott erről a városról.

IMG_6901

Nők imádkoznak Irán legrégibb mecsetjében a Jameh mecsetben

Első nap megnéztük a klasszikus turista látnivalókat, majd este neki indultunk az Isfahán főlé tornyosuló hegynek.

IMG_6871

Az Imam Hossein, azaz a Khomeini tér

IMG_6878

Kis kölök, nagy tér

Aludni félúton álltunk meg, egy építkezésre érve. Két tagú squadunk napok óta tartó meneteléséhez méltó helyszínt választva, Adi téglából vetett ágyat magának éjszakára, én meg hajnalig kattogtattam a fényképezőt remélve, hogy vissza adják majd a képek, milyen hihetetlen helyre keveredtünk már megint. Reggel nagy robajra keltünk, mert megjött a mosodából az ágynemű, amit egy teherautóról borítottak le néhány méterrel a hálószobánk mellé.

IMG_6920

Álítólag keményen aludni egészséges

IMG_6937

Isfahan fölött szundít a squad egyik tagja

IMG_6944

Ő őrizte álmunk

20150909_074838

Érkezik a reggeli patyolat tégla

A lakosztályhoz nem járt reggeli, így miután gyorsan összekaptuk magunkat, a csodálkozó munkás osztag mellett elvonulva folytattuk utunkat a csúcs felé. Egyre meredekebb hegyoldalon kellett felkapaszkodnunk és csak plusz dopping volt a tudat, hogy rajtunk kívül e lenyűgöző helyről, egy lélek sem látta, ahogy aznap felébred Isfahán.

IMG_6959

Ott lent már ébredezik a város

IMG_6968

Egyre magasabban

IMG_6966

Így néz ki Isfahán fentről, egy kopasz hegy mellől

20150909_083647

Kattogtatok

Pár óra után értük el kitűzött célunkat, a 2100 méteren lévő barlangot. A bámulatba ejtő formák, színek és fények reggeli híján is jóllakattak, de nem a hasunk volt tele, hanem a szívünk, olyan felemelő volt ott lenni akkor. Az idő múlását mellékpályára tettük, hogy minél jobban befogadhassuk a hely varázsát, mielőtt újra nyakunkba vettük a lábunkat és délután vissza indultunk Teheránba.

Éjfélkor érkeztünk meg, ezért már nem mentünk el Mariamékhoz, különben is másnap reggel a közeli nagykövetségre kellett jönnünk a vízumokért. Így alvó hely keresése közben bukkantunk rá teheráni kedvenc helyemre a Water and Fire parkra. Fejünket csak egy jó nagy kör után hajtottuk le az egyik őrbódé mellett, milliónyi éber szúnyog társaságában, mert a kialkudott imahelységhez nem jutottunk már vissza a park két pontját összekötő híd lezárása miatt.

IMG_6985

Autópálya a híd alatt Teheránban

IMG_6991

Ezen a hídon csak jönni tudtunk, visszamenni a kialkudott menedékünkre már nem sikerült

A friss és üde szó nem teljesen állja meg a helyét, ahogy reggel a türkmén nagykövetség kis ablakán kopogtattunk a vízumokért. Állapotunkon az sem igazán segített, hogy klasszikus ügyintézői érdektelenséggel, amit valószínűleg oktatnak a köztisztviselői iskolákban, azt mondták még sincs meg a következő országba lépéshez az engedélyünk, jöjjünk vissza újból egy hét múlva… Miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiicsodaaaaaa, már megint kezdődik a játék, ami számunkra egyáltalán nem szórakoztató.

P1080884

Birkák közt könnyű eltévedni, nem árt résen lenni…a bürokrácia kutya dolog

Nagy nehezen azt sikerült kikönyörögnünk, hogy legalább küldjék át az ügyünket Mashhadba, ami kb. 10 napi bringaút és mire oda érünk hátha meglesz a vízum is. Így hátizsákjainkat a bicajokra visszacserélve, de a squad lelkesedést megtartva indultunk el Teheránból másnap a Kaszpi tenger irányába.

P1080932

Újra szól a kétkerekű

A türkmén vízumunknak megadott dátumok konkrét időpontra szóltak, ezért 19 re lapot húztunk azzal, hogy a hosszabb útvonalat választottunk Mashhadba, ami napra pontosan lett kiszámolva, minden hibalehetőséget kizárva bíztunk tervünkben. Mindenképp látni szerettük volna a tengert, a hozzá keresztül vezető hegyeket és erdőket, majd visszatérve a Selyem útra a sivatagot is. Aki mer az nyer, bejött a tervünk, ugyanis a következő 10 nap volt a legemlékezetesebb időszak Iránban tartózkodásunk alatt és időben érkeztünk meg Mashhadba is.

P1080927

Chalus felé egy duzzasztó gát

Az első megálló hamarabb ért a tervezettnél, mert egysávosították a hegyi utat Chalus felől és a mi sávunkban is autók vágtáztak velünk szembe. Ez jelentette a kezdetét az iráni vöröskeresztes, (ami itt vörös újhold / redcrescent), pályafutásunknak, aminek rengeteget köszönhetünk. A legfőképp önkéntes legénységből álló, út széli mentős bázisok, minden arra tévedt embert szívesen fogadnak be egy-két éjszakára, zuhanyt és sokszor kaját is felajánlva a “bajba jutott” utazónak. Eltekintve az első alkalomtól, bajról szó sem volt nálunk, mégis még 6-szor kerestük fel kedvenc menedékünket, ahol kivétel nélkül mindig nagyon örültek nekünk és fergeteges hangulatban teltek az esték és reggelek. Kaptunk inget, mellényt, kabátot, szirénázva repesztettünk egy mentőautó tetején teázva a sivatagi éjszakában és egy alkalommal egy hidraulikus feszítő cuccot is elkértem, mert szegény Mighty Voyager, műtéti beavatkozásra szorult.

20150917_105848

Ennek a kocsinak a tetején száguldoztunk a sivatagi homokban, őket pedig nagyon megkedveltük

Történt ugyanis, hogy egyik sprintemnél 30-al belementem az előttem hirtelen lefékező autóba úgy, hogy az 50 kilós bicaj nehezebbik, hátsó fele, az égbe kívánkozott egy darabig, amíg én első keréken gurulva navigáltam vissza magunkat a rendes kerékvágásba. Egy pár pillanat kellett, hogy feldolgozzam a váratlan eseményt, a bravúrt, miszerint nem fordultam át a holtponton és kenődtem rá az autó csomagtartójára, hogy közelebbről szemügyre vehessem azt. Helyette épen raktam le a bringa farát, folytatva a gurulást és csak az tűnt fel, hogy a lábujjam beleér az első sárvédőbe, ezért gyorsan megálltam megnézni mi történt szegény jó Mighty Voyagerrel. Hát a villám úgy hátra hajlott, hogy a vázon látszott a sárvédő nyoma, amint az hozzá ért. 7 centivel került közelebb az első kerék a hátsóhoz, azaz lett rövidebb a bringa, amit mindenképp orvosolni kellett. Első körben a legközelebbi faluban nyomtuk vissza egy kézi emelővel, de később, amikor alaposan összehasonlítottam Adi gépével derült rá fény, hogy még mindig van benne 2 centi hajlás.

P1080960

A szerszámos ember

P1080956

A manuális módszer…

Ezért kellett a hidrás szerkó, amivel közel a gyári állapotot sikerült visszaállítani. Szóval ezer köszönet a Redcrescentes srácoknak mindazért, amit velük élhettünk át, mert nem csak egyszerűen menedékről volt szó, hanem szórakoztató és hasznos időtöltésről.

20150916_170615

…és a hidraulikus

Két alkalommal viszont más helyet kellett találnunk éjszakára, a Mashhad felé vezető, végtelennek tűnő ám élvezetes úton. Az egyik ilyen keresgéléskor jutottunk el egy vasútállomás kertjének pálmafái alá,

P1080928

Jó reggelt, itt sincs net

másik alkalommal pedig Dáriusz birtokára, ahová kertésze vezetett minket, miután egy benzinkútnál kérdezősködtünk. A kincs szó simán passzolt ahhoz a varázslatos, ezer színű, sűrűn beültetett, de gondosan rendezett, hatalmas, lépcsőzetes kerthez, ahol Dáriusz lakott. 50 éves eukaliptusz fák meredtek az égbe, alattuk szépen nyírt üdezöld sövény kanyargott a kőből kirakott kis utakat szegélyezve, ami hol egy veteményesben végződött, hol egy nagy bambusz ültetvényhez tartott, vagy épp egy üresen hagyott részhez csalt, ahová kapva az alkalmon, elültettük a soron következő, iráni eukaliptusz fánkat. Örömünk, hogy gyarapíthattuk ezt a “kincses ládát” talán még annál is magasabbra szárnyalt, mint amilyen magasra ez a kis véznaság fog nőni a hosszú évek alatt…

IMG_7015

Ösvény a kincses kertben

IMG_7011

Az ott középen a kis iráni eukaliptusz véznaságunk

IMG_7020

Barátunk, Dáriusz

IMG_7023

Ő is a kertben lakott

Dáriusztól másnap Gorganba terveztünk eljutni, ami utolsó szakasza volt a lapos, autóktól hemzsegő egyenes útnak. Ahogy ráálltunk a pályára egyből a szelet figyeltem, próbáltam megbizonyosodni az irányáról. Egy zászlót, vagy fűstöt, kerestem szememmel, hogy elárulja és biztosan tudhassam tényleg kedvez e, nem csak az érzetem csal.

20150917_120205

Látjátok ott azt a zöld zászlót? Ez bizony hátszél

Az első 55 km-t hamar lenyomtunk, meg kellett állni enni, a kazán tüze kezdett alább hagyni, amit az őrlángig sosem szabad lecsökkenni hagyni. 30 perc és újra a poros, zajos út rövidült alattunk, még 72 km volt aznapi célunkig. Az autók keltette légcsatorna fekete lyukként húzott magával, miközben három sávja káoszt teremtett, ahogy az autók hömpölyögve dudáltak, de utasaik vidáman integettek. 65 km a célig. 30 km/h alá csak néhányszor esett vissza a sebességem. Az út széli árusok portékáit gyorsan lepte be a mozgással járó por. 50 km a célig. Enyhe holtpontot éreztem, de lassulni nem engedtem magam. Hajtott a tudat, hogy milyen gyorsan és sokat haladok saját erőmből. Már csak 35 km a célig. Az elmúlt 15 km mínuszt a táblán lévő számok különbségéből vettem csak észre. 14 esben volt a bringám már vagy 2 órája. 30 km/h nál pontosan 100 csapás percenként. Nincs csapás számláló az órámban, de volt időm számolni. 17 km a célig. A holtpontokon úgy kapcsoltam át, mint reklámok alatt a nézők Tv2 ről az RTL Klubra. Aztán már holtpont sem volt, kikapcsoltam a tv-t. 10 km nél egyszer csak a nevemet hallottam. Hátra néztem, Adorján volt az egy Toyota furgonba csimpaszkodva. Én is csatlakoztam a karavánhoz, így pillanatok alatt 30-50-60-70 km/h val gurultunk máris. 3 km megtétele után mégis elengedtem a kocsit, mert a gumik ilyen tempónál gyorsabban kopnak és a sofőr is bénán vezetett. 5km a célig. Pár korty és hiányzott a fele a flakon vízemnek. Ahogy megérkeztem Gorganba rögtön kerestem egy padot, hogy leüljek és leírhassam, milyen volt aznap 130 km-t tekerni egy Mashhad felé vezető, forgalmas iráni autóúton, a Kaspi tenger mentén.

IMG_7073

Sivatagi forgalom

Még volt 5 napunk, hogy Masshadba érkezzünk, így az eredeti tervhez hűen átvágtunk egy 2500 méter magas hegyen és a Selyem úton folytattuk a tekerést, a háttérben hegyek skicceivel, sivatagi környezetben.

P1080947

Adorján a hegyek között

P1080985

Skicc

Teheránból 10 nap alatt értük el Irán fő zarándok városát, a szent oltárnak helyet adó Mashhadot az 1 millió négyzetméteres Imam Reza, Holy shrine-val. Azon a két napon, amíg itt voltunk a Türkmén követségen és egy bicajos bolton kívül minden időnket ezen a lenyűgöző méretekkel rendelkező, hátborzongatóan apró részletekből felépülő monumentumban, vagy annak környékén töltöttük. Azért nem próbálom szavakkal leírni milyen a Holy shireben lenni, mert még a legjobb igyekezetem és tudásom ellenére is biztosan olyan csorbult, életlen képet adnék csak róla, ami messze méltatlan ehhez a helyhez. Minden káprázatot felülmúl, amit eddig a saját szememmel láttam, kiváncsi vagyok mikor és mi fogja utunk során majd felülmúlni ezt az ember alkotta építmény által nyújtott élményt. Persze a természetben a legegyszerűbb almafa is tökéletesebb mint ez, mégis levett a lábamról. Egyszer még szeretnék ide vissza jönni, egy különleges alkalom kapcsán…

20150921_172525

A Holy Shire az első teremből

20150921_233924

Szemfényvesztés, amibe kicsit az én szemem is elveszett

Imam Reza szentsége mellett az is nagy megnyugvásra adott okot, hogy megkaptuk a türkmén vízumot, bár csak tranzit vízum volt, ami 5 napra szólt, azaz szeptember 25-én léphettünk be és 29-én már el is kellett hagyni ezt a sivatagi országot. Nem is igen tudtunk volna többet időzni Türkmenisztánban, mivel az üzbég 25 napos vízumunk meg szeptember 30-án járt le, amit mi úgy értelmeztünk, hogy legkésőbb 30-ig kell megérkeznünk Üzbegisztánba, ahol aztán maximum 25 napot lehetünk. Sajnos nagyon félre tárcsáztunk, mert bizony a határon kiderült, hogy a szeptember 30 a tényleges lejáratot jelentette. Tehát mindössze 1 napunk volt arra, hogy a türkmén határtól elérjünk a tadzsik határig, átszelve egész Üzbegisztánt. Ahogy ezt most leírtam csak fele annyira zavaros, mint az a valóságban történt, úgyhogy ha első olvasásra nem sikerült megérteni mi, s hogy volt a vízumokkal, fussatok neki mégegyszer, vagy szusszanjatok egyet, mert a folytatásban megpróbálom leírni ennek a necces résznek a történetét.

P1080968

Szusszanás 1.

IMG_7146

Szusszanás 2.

Mashhadot elhagyva három nap alatt értünk el a Howdan határátkelőhöz. A sebészi pontossággal felállítottuk tervünket a gyakorlatban is sikerült összehozni. Ezt a tervet arra alapoztuk, hogy Howdantól-Farapig a 670 km-t pontosan 120 órán belül kellett megtennünk, amiből egyet sem szerettünk volna fölöslegesen elvesztegetni. Ezért a vízum életbe lépése előtti este már a határ mellett táboroztunk le, hogy amint az reggel kinyit léphessünk is át rajta, megkezdve a versenyfutást az idővel. Akkor még nem tudtuk, hogy a 120 óra leteltével ennek a versenynek nem, hogy nem lesz vége, de csak akkor kezdődik el majd igazán…

Viszlát Irán, egyszer még visszajövök hozzád

Viszlát Irán, egyszer még visszajövök hozzád

Mikor átléptünk az új országba, kezdésként semmi jó nem történt velünk. Kapásból fejenként 11 dolláros nem várt kiadásra kényszerítettek a határőrök, majd egy buszra is fel kellett szállnunk plusz 10 dollárért, mondván, hogy biztonsági okokból az első 37 km-t csak így tehetjük meg. Minden próbálkozásunk ellenére így folytattuk az utazást, ami azzal tetőzött, hogy végig lefelé haladtunk, lenyűgöző hegyek között kanyarogva, ám mi ezt csak egy tükör radial gumikon guruló, büdös buszról figyelhettük végig. Magyarul elvettek az utunkból 37 kilóméternyi lejtőzést és még fizetnünk is kellett érte. Nem vagyok büszke rá, de a 40 perces utat végig káromkodtam, szépen bele foglalva a sofőrt is, aki minden szemrebbenés nélkül hajította ki az ablakon italos palackját. Mire Ashgabatba értünk sikerült lenyugodnom, amihez hozzájárult az űrállomás szerű szellemváros egyre közelebb kerülö látképe. Kis csavargás és kajálás után nagy lendülettel hagytuk magunk mögött a türkmén fővárost szigorúan szemelőtt tartva az útlevelünkben ketyegő időzített vízum bombát.

20150925_114328

Ashgabat, az űrváros

Úgy 80 km után ért az első pozitív történés a gyér forgalmú autóúton. Egy nagy fehér Land Cruiser lassitott mellém, amiben 3 megtermett orosz ember ült. Kérdezősködtek, ki vagyok, merre tartok és, hogy van e mindenem amire szükségem lehet. Válaszom ellenére elkezdtek tankolni kenyérrel, vízzel és a visszautasított löncshús konzerv helyett egy 100 manatost is kiadtak a mozgó terepjáró ablakán. Ennek a fele se tréfa gondoltam, ígyhát én is rákérdeztem ők kik, mire az anyósülésen ülő tag a térde mellől vigyorogva előhúzott egy nagy mordályt. Vadászok voltak, akik a sivatagba tartottak egy éjszakai szessönre, ahová engem is hívtak magukkal, de megköszönve a már addig kapottakat, visszautasítottam a kedves invitálást. Beszélgetésünk úgy jó 10 percig tarthatott, miközben húztak a síma türkmén aszfalton, a mögöttünk visszatarthatatlanul eltűnni készülő nap langymeleg fényében. A kapott 100 manat pedig pontosan annyi dollárnak felel meg, mint amennyit a határőrök és a busz sofőr kért el tőlünk még reggel…micsoda gyönyörű törlesztés újra az élet páratlan gondviselése felől.

P1090023

Ők azok

Alig egy órával ezt követően újra vendéget kaptam, amikor megálltam az út szélén pihenni. AMG merci ajtaja nyílt ki, hogy beülhessek kényelmes pár mondatot váltani Hajival, a fiatal sofőrrel. A pár mondatból fél óra lett, mire Adi is megérkezett. Addigra már lezsíroztam, hogy aludhatunk Hajinál, aki még Egerben is járt egy európai utazás alkalmával. Ehhez viszont még menni kellett 40 km-t, ám az extra ajánlat, miszerint a türkmén fánk is helyet kaphat a Kaka névvel megáldott kis városkában, végképp kellő motivációt adott. Úgyhogy összekaptuk magunkat és lenyomtuk a még előttünk lévő 40 km-t, amivel új napi rekord született, mert pontosan 160-on állt meg a kilometeróra napi számlálója. Mielőtt azonban végleg besötétedett volna, az ég alja ibolyában pompázott, amiben könnyedén elfért, a vérnarancs függöny mögé elvonulló naptól megvilágított szuperhold. Mindehez a Tool lüktető zenei kísérete volt a porondmester.

P1090055

A türkmén szuperhold

Sajnos Hajit mégsem tudtuk elérni a megadott számon, ami viszont lehetővé tette, hogy megtapasztaljuk milyen egy igazi autentikus türkmén romatelepen egy autólámpa világításánál, vödörből lezuhanyozni, majd a baromfi udvar mellett, egy összetákolt bádog konténerben aludni. Őszintén mondhatom, épp olyan jó, mint bárhol máshol, ahol vendégszerető helyi emberek ajánlják fel a segítségüket, amikor alig látunk az éhségtől és a fáradtságtól.

P1090041

Reflektorfényben úszik a fürdőszoba

IMG_7158

A csirkefarm szomszédságában

Sokat viszont sehol sem időzhettünk az egyenletesen ketyegő idő szűke miatt, hát mentünk tovább innen is, amint ránk virradt a reggel. Ahogy haladtunk a sivatag felé az egyre rosszabb minőségű úton a forgalom is egyre kisebb lett, és amikor már csak 3 nap volt hátra, nem várt belső vívódás kezdődött bennem.

P1080993

Kezdődik

A 250 km es sivatagi szakaszon nem volt hová menekülni az egyre erősebben feltörő kellemetlen, ideges érzésektől. Hiába, körös körül ameddig a horizont húzódott és feltehetően tovább is, csak homok és szél. Alattam, mögöttem és előttem csak egy rommá töredezett út mutatta az irányt honnan jöttem, s merre tartok. Biciklim úgy zakatolt ezeken az aszfalt darabokon, mint sín híjján egy vonat a talpfákon.

IMG_7191

Talpfa, sín, Peshi

Kísérteties volt a hasonlóság a gyermekkoromban látott western filmekhez, amint egy kisebb forgoszél ördögszekeret görgetett elém és szurikáta szerű állatok behúzott farokkal menekültek fedezékbe, a bicaj közeledő zörgése hallatán. A lovas banditák szerepét a ritkán feltűnő kamionok töltötték be, a serif pedig az út mentén álló korrupt rendőr volt, kihasználva a lehetőségét, jutott extra bevételhez mindenféle kitalált kamu ürügy segítségével. Az órák óta tartó már-már őrületbe kergető gondolatok ellen nem tudtam mit tenni. Pedig minden addig bevált módszerrel próbálkoztam. Semmi sem használt. Egyre csak táplálták egymást a más dimenzióból érkezett negatív érzések és gondolatok. Más magyarázatot nem találok rá, csak hogy nem evilágból való volt egyik sem. Értelmemmel nem tudtam felfogni miértjüket, és ez egy olyan spirálba húzott, amiből egyszerűen nem találtam kiutat. Ráadásul minél jobban ki akartam kerülni a szenvedés örvényéből annál jobban sűlyedtem bele a ragacsos gondolatok mocsárba.

IMG_7125

Száradó mocsár a sivatagban

Nem láttam sehol a kikapcsoló gombját az agyamnak, amit máskor a legnagyobb kavarodásban is elérek. Mindezt a vívódást külső szemlélőként is átéltem egy időben, ami olyan belső háborút indított két énem között, hogy a hamis énem a tehetetlenségtől való tiltakozás gyanánt bombákat hajigált mindenre és mindenkire, amit és akit  csak lokalizálni tudott. Szegény Adin is robbant egy, de szerencsére volt rajta páncél mellény, így megúszta kisebb lelki karcolásokkal, amit később egy néma bocsánat sebtapasszal ragasztottam le. Szűnni nem akaró lelki béklyóm törlesztés volt a karma törvényének értelmében, amit feladatként hoztam magammal erre a futamra.

IMG_7170

Homok hullám

Egyik szélnek eresztett ordításom képzeletbeli viszhangja egyszercsak ráébresztett minderre és ez a felismerés magában hordozta az ajtó bezárásához szükséges zár kulcsát is. A végtelenségig kielemzett érzéseimet újra a réges rég feledésbe merült aszkéta módszerrel fogom tudni igába törni, azaz elengedni.

P1090088

Így kell elengedni

Elhatároztam hát, hogy láncnak az időt tekintem, korbácsnak pedig a fáradtságot, szembeszél és sivatag ide vagy oda, tisztességel letekerem az utolsó kilómétert is az üzbég határig és mindezt este 6 óráig, mielőtt bezárják a kapukat, hogy még a vízum lejárta előtt elhagyhassam Türkmenisztánt. Böjt gyanánt pedig megvonom magamtól a beszédet és majd meglátjuk mi sül ki belőle. Eltökélt szándékom lelki nyugalmam eléréséért áldozat volt a fizikai kimerültség oltárán.

P1090103

Az oltár

Ahogy fogytak a kilóméterek úgy hullottak le rólam elmém trükkös kötöttségei. Adorján ekkor már egy kamiont lestoppolva haladt a célig én pedig igazi énem felé úgy, ahogy a kakaós csiga is a közepe felé lényegül. Képzeletemet az szilárd akaraterő lángjába tartottam, ameddig el nem értem egy nemesebb álapotot, hasonlóan Hattori Hanzo kardjához.

Már Farapnál jártam és tudtam, sikerülni fog. 20 km és elérem a határt, amivel elérkezek a végső megoldáshoz és teljesen véget vetek az egyre szűnő belső káosznak. Mikor odaértem már mosoly derengett a napok óta feszült arcomon. A vámnál várakozva pedig egy papírfecnit adtam át Adorjánnak, amire az volt írva, hogy most egy ideig nem fogok beszélni és bocsánat az elmúlt napok viselkedéséért. Egy kézrázással nyugtázta utazó társam a helyzetet és 6 óra előtt néhány perccel áttoltuk a bringákat Üzbegisztánba.

Némának lenni a türkmén-üzbég határon érdekes feladat. Egy szót sem szóltam, mégis teljes volt a kommunikáció a határőrökkel, akik rávilágítottak a tényre, miszerint egy nap múlva lejár a vízumunk, pedig még szinte be sem léptünk az országukba. Ez az újabb fordulat érzékenyen érintett, mivel akkor már pihenő nap nélkül tekertünk Teherán óta, több mint 2200 km-t. Épp, hogy sikerült megmenekülni Türkmenisztán bürokráciája elől, most újabb, még égetőbb feladat vár megoldásra és segítségre nem nagyon számíthatunk. Pihenésről tehát szó sem lehetett, sürgősen meg kellett szervezni Üzbégisztánra vonatkozó stratégiánkat. Volt ott egy nagyon rendes tiszt, aki segített fuvart találni, amivel Bukharáig mentünk. Itt tudtunk végre aludni egy keveset a kamion üres pótkocsijában.

20150930_060209

Mondd, hogy még nem kell felkelni. De felkel

Korán reggel miután elvetettük a vízum hosszabítás tervét, tovább folytattuk a rohanást, mert ha az éjfél ebben az országban ért volna, borsos árat kellett vona fizetnünk érte. Ekkor még mindig írásban beszéltem, csakis a leglényegesebb dolgokat vetettem papírra Adorjánnak. Tudtuk, hogy 8 kor indul egy vonat a Tadzsik határ felé, de meg kellett találnunk a vasútállomást. Miután ez is megvolt jegyet váltottunk Samarkandig, hogy onnan a határhoz bringázzunk majd és belépjünk Tadzsikisztánba, de ami mégfontosabb, kilépjünk Üzbegisztánból a várva várt nyugalomért.

IMG_7219

Azért Samarkand szép hely

IMG_7218

Piac/részlet

Ez majdnem összejött, csakhogy ezt a határátkelőt lezárták, amiről mi nem tudhattunk, mert ez a rendkívül rossz hír csak Samarkandban derült ki, mikor egy rendőrségre siettünk, hogy most már valaki tényleg mondja meg, mit tehetünk pár órával a vízum lejárta előtt, átmehetünk e itt a következő országba, avagy sem? Egy sokcsillagos vállapal díszített haza szolgája árulta el az egyetlen lehetőséget. -Kocsit kell szereznünk valahogy és északra mennünk vele egészen Taskent mellé. Ott nyitva van a határátkelő, amin keresztül megmenekülhetünk.- Gyorsan eltekertünk a város széléig, ahol sikerült két taxist rábeszélnünk, hogy 260 km-t, (nekik 520km), fejenként 25 dollárért bevállaljanak. Betuszkoltuk a bringákat és már repesztettünk is két autóval a zárt tadzsik határtól a nyitott felé. Egyszer csak félúton megálltunk, mert a két sofőr kitalálta, hogy ez mégsem jó üzlet nekik, fizessünk többet. Mindennel próbálkoztak, de amire egyszer igent mondtak ne akarják megváltoztatni, főleg ne ilyen szorult helyzetben. Sajnos pontosan szorult helyzetünk tette lehetővé számukra, hogy még 10 zöldhasút adjunk nekik, ezzel valamelyest lenyugodtak az indulatok és újból tövig nyomták a gázpedált. 10 órakkor megérkeztünk a kijelölt határhoz, de akár hiszitek akár nem, itt sem engedett át a kalasnyikovos őr. Újabb 40 km-t kellett autóznunk, mire éjfél előtt nemsokkal sikerült kicsekkolni az “őrültek házából”. Hulla fáradtan érkeztünk meg Tadzsikisztánba és amint becsukták mögöttünk a szögesdróttal ékesített vaskaput, lefordultunk a legelőre, hogy felhúzzuk sátrainkat, majd mélly álomba zuhantunk.

P1090104

Határ menti bátor tábor

Ez Szeptember 30-án történt, azóta eljutottunk a tadzsik fővárosig Dushanbéig, Véro oázisába. Itt pótoltuk be a blogunk lemaradását és a Ti, kedves olvasók utaztatását. Valamint itt készülünk fel a Pamírra és a Himalájára.

IMG_7320

Véro oázisa 1.

IMG_7342

Véro oázisa 2.

Kínai és indiai vízumokat kerítünk, meleg ruhákat vásárolunk és amikor ezt olvassátok, már 4000 méter felett bringázunk majd. Én legközelebb csak Indiából fogok írni, magas hegyi kalandjainkról, amiket ezekben a hetekben élünk át. Adi viszont még jelentkezik majd egy különleges bejegyzéssel, amiben Türkmenisztánról lesz szó, valamint hosszú távú bringások mesélnek majd kicsit magukról és erről a pompás utazási formáról. Puszi mindenkinek, az élet szép.

A backpacker squad” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Nagyon jók ezek a részletes beszámolók, így végig lehet veletek tekerni ezt az apró kört.
    Kitartás a nagy hegyekben, combos lesz. Vagyis épp van…..
    Várjuk a folytatást, hophop

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.