Két főváros között

Először is elnézést kérünk az olvasóinktól, amiért csak most jelentkezünk, igen korlátozott az internet-elérés itt közép-Ázsiában.

Az alábbi irományban szeretném elmesélni, hogyan jutottunk el Jerevánból az 1200 km-re lévő Teheránba nyolc változatos nap alatt.
Tűkön ülve vártam, hogy újra biciklire ülhessek, elég volt a pihenésből Arsennál. Egy szép keddi délelőtt, iráni vízummal a zsebünkben és terjedelmes mosollyal az arcunkon indultunk útnak Irán felé. Kellemes napsütéses időben tekertünk át az örmény fővároson, útbaigazítást az ámulatba ejtően monumentális Ararát hegytől kaptunk.

Az Ararát

Az Ararát

Első megállónknak az 50 kilométerre található középkori Khor Virap nevű kolostort választottuk, ahonnan a hegység a legjobban látható. Szótlanul és békésen kóvályogtunk a rendház ódon falai között, a falakon kitekintve ottlétünk alatt pont felhőfüggöny mögé burkolózott a hegység. Miután továbbálltunk, a toldozott-foltozott főútra visszatérve egy helyi árustól szép nagy görögdinnyét kaptam ajándékba, amit egyből felszereltem a csomagtartómra.

Délutánra azonban roppant mód megváltozott az időjárás. Csontig áthatoló szembe szél végeláthatatlan erejével küzdöttünk minden egyes kilométer alatt, erőt és kitartást igénylő pedálozással kellett hajtanunk magunkat előre. A süvítő légörvény hangosan beköszönt lényem mentális központjába, s szétkürtölte, hogy mennyivel kényelmesebb volt az Arsennél egész nap ágyon, pamlagon heverészni, néha egyet-egyet nyújtózni, majd újra a jóleső mozdulatlan pihenés meditatív állapotába visszasiklani. Az expedíciónk azonban mozgásról és változásról szól, a fejlődés és a tapasztalás repít a végtelenség felé. Megköszöntem a tanítást, hogy ismét lehetőséget kaptam az szívósság gyakorlására és folytattam a tekerést. Összpontosítok, s a légzésem figyelem. Igyekszem tartani a tempót, s beosztani az erőmet. Tapasztalatom szerint minél nagyobb megpróbáltatásnak teszem ki magam, annál jobban „lázad” a hang a fejemben, elmém mentális erőpróba csataterévé változik. S ahogy napról napra gyűlik a tapasztalatom a kihívások küzdőterén, úgy tudok egyre könnyebben felülkerekedni elmém lázadás-sújtotta dzsungelén, a létezés átélésének égiszerű pillanataiba.

IMG_6769-2

Előre!

Ezen a délutánon az Élet iskolájának szakácsa hosszan tartó, kanyargó emelkedőt kínált fel desszertként, ráadásul a dinnyém, amit alig vártam, hogy megehessek, egy bukkanón átkerekezve kiugrott a csomagtartóm tartásából és hangosan széttoccsant az aszfalton. El is görbült a szám pár másodpercre, s emiatt bár könnyű, de látszólagos utat választva, egy útszéli kisboltban jégrémmel vásároltam vissza boldogságomat. Folytatódott a végeláthatatlan hegymenet, este hét óra volt, mire fáradtan és megviselve gördültünk be egy csöppnyi falucska (Tigranoshen) megviselt betonútjára. A nélkülözhetetlen tisztálkodást egy utcai csap jéghideg vízének segítségével oldottuk meg. Közepesen higiénikus állapotban pár perc alatt bejártuk a maroknyi községet és szállásnak egy dombtetőn fekvő elhagyatott iskolát szemeltünk ki. A romos iskola annyira csendes és békés atmoszférával volt átitatva, hogy akár egy szürreális horrorfilm forgatás helyszíne is lehetett volna. Ajtajai, ablakai zárva voltak, ezért úgy döntöttünk sátrat verünk a gazos udvaron, a távolugró pálya mellett.

20150826_084617

A falusi isi

Estére járt már az idő, rögtönzött konzerv-vacsora után egyből fejest ugrottam a hálózsákomba, ekkor kezdtem el hallani, hogy a sátram falán egyre erősebben kopog az eső, így a vízcseppek szimfonikus játéka szenderített álomba. Sátorban aludni meglepően nyugtató, és pihentető, ezentúl lakjon mindenki sátorban! 🙂

Az éjszaka alatt szinte összeforrt szemhéjamat mire újra felfeszítettem, az égbolt még mindig csapadékos volt. A zuhé csak reggel 9 körül intett búcsút a helynek, s addigra az iskolát szorgos kezek lepték el, amik a szeptemberi tanévkezdésre igyekeztek rendet és tisztaságot varázsolni a megviselt épület termeiben. Tapasztalatunk szerint a Nap gyermekeit szeretettel fogadják a világ különböző részein, az iskolába is behívtak minket, és kávéval, süteménnyel kedveskedtek nekünk, ami igen jól esett ebben az esős zord időben. Előkerült az igazgató úr is, akivel barátságos beszélgetést folytattunk a 12 diákot foglalkoztató iskoláról, illetve az utazásunkról. Végül szépen összepakoltuk a nagyjából megszáradt sátrakat, hálózsákokat, megnéztük az útirányt a térképen, búcsút intettünk a tanintézménynek és már ott sem voltunk.

Miután útra keltünk, bár továbbra is borult volt az ég és több kilométernyi emelkedő állt előttünk, mégis izgalmasan folytatódott a kalandunk. Előbukkant egy megpakolt, lassan közlekedő teherautó mögöttünk, sunyi mód bevártuk, s a hátuljába kapaszkodva felhúzattuk magunkat párszáz métert. Kötelező szénhidráttöltéssel folytatódott a nap, bevágtam egy nagy adag mézes-mazsolás-barackos zabpelyhet reggelire. Ezután pedig a learattuk az előző napi többórás hegymenet gyümölcsét, és vigyorogva leszáguldoztunk a magaslatról. Dimbes-dombos tájon bringázgattunk pár órát, s már hűvös délutánra járt, amikor ismét utolért minket a felhőszakadás. Szerencsére megúsztuk az elázást, pont be tudtunk húzódni egy pékség védelmet nyújtó pavilonja alá. A duzzadt cseppekben záporozó csapadék megállás nélkül ömlött az égből, szerette volna, ha az esténket ezen a helyen töltjük el. Akcióba lendültünk, kinyomoztuk, hogy ki a sütöde vezetője, s megkértük had aludjunk a házban. Így alakult, hogy ezen az éjszakán, az udvari csapnál végzett cicamosdást követően a pékség padlóján hunytuk le a szemünket. Majd arra keltem valamikor 1 óra körül, hogy piff-puff, nyikk-nyakk, dirr-durr, beindult az üzemi termelés! A közvetlenül mellettünk lévő műhelyben finom illatú pékáruk készülődtek a reggeli indulásra, hogy ellepjék a boltok polcait. Felfogtam, hogy mi történik körülöttem, majd visszafeküdtem, és a külvilágot kizárva újra az álomvilág puha mezeire varázsoltam magam.

20150827_071751

Alvóhely pékné módra

Újabb nap, újabb lehetőségek! Ébredés után meditálással és hálaadással elmémet kiegyensúlyozott, harmonikus állapotba állítottam, hogy lelkileg felkészülten fogadhassam a mai menüt, azaz egy 2500 méter magas hegy megmászását. Nehéz hegymenetben tekerni, mégis nagyon szeretem. Az ámulatba ejtően szép tájakon haladva szinte harapni lehet a friss magaslati levegőt, s kedvenc zenéimet döngetve az egész idő alatt a szabadság szárnyaló érzése tölt folyamatosan. A küzdelem feltüzel és megerősít, a siker pedig a győzelemérzés édes aromájával cirádás, vastag betűs strófát karistol önértékelésem kiskönyvébe. Útközben leginkább ember által érintetlen vidéken bringáztunk, néha birkákat legeltető pásztorokkal, máskor mézet áruló bácsikákkal találkoztunk, vagy épp dudáló-integető autósok köszöntöttek minket. Találkoztunk egy francia hátizsákos, stoppal közlekedő utazó sráccal is, aki ha hiszitek, ha nem, 4 hónapja tartó utazása során folyamatosan napi 1 Euróból gazdálkodik és elmondása szerint könnyen boldogul.

P1080842

Monsieur 1 Euro

Sokat beszélgettünk, élményeket cseréltünk, majd a csákó tatyójából hirtelen előbukkant Csacsa, a fél literes ásványvizes palackban lakó grúz tömény gyümölcspárlat, amit ízlelőbimbóim kétség kívül egy 50 fok feletti pálinkának ismertek fel. Egy két szíverősítő korty után elbúcsúztunk egymástól, a maradék főzetet pedig megkaptuk ajándékba. A Nap-mint-nap átélt változatos kalandocskák erősebben húznak a továbbhaladás felé, mint az Ezeréves sólymot elragadó Halálcsillag vonósugara.

Ezen a napon majdnem egy komplett műszakot bicikliztünk, mire a ködös, nyirkos hegycsúcson is átevickéltünk, s didididi-dideregve azon kezdtem el elmélkedni, ma vajon hol lesz szállásunk? Tudtam, hogy mint mindig, most is majd csak lesz valahogy :). Velem csak jó dolgok történnek, minden eseményt tanulásként fogok fel, ráadásul profi módon tudom szórakoztatni magam bármilyen körülmény között is. Szinte teljesen sötét volt már, amikor kétezer méret magasan egy öreg, „ZS kategóriás” benzinkút homályos látványa tárult elénk. Leparkoltunk, s azonnal berongyoltunk a fűtött büférészbe, hogy fagyos végtagjainkat újra életre keltsük, majd visszakecmeregtünk a bringákra, hogy előcsalogassuk az esti szállásunkat. Nem is kellett sokáig hívni! Néhányszáz méterre találtunk egy másik töltőállomást, aminek kipusztult, poros, egérszagú bódéja nyújtott menedéket számunkra az éjszaka dermesztő időjárása ellen. A helyiség oldalának két nagy, vaskos hungarocelldarab támaszkodott, ezeket kineveztük memóriaágynak. A bútorokat egymás tetejére pakoltuk, a felszabadult területre lefektettük a rögtönzött ágyakat, erre meg a sátraink aljait ráterítve kész is lett a megamenő fekhely. Cicamozsdás, hálózsákba be, szemhéjakat le, alvás.

P1080847

A szállodai szobánk 🙂

Hogy, hogy nem, a kaland éjszaka sem állt meg. Az ártatlan csendet az ablakunk alól beszűrődő emberhangok törték meg. Az első gondolatom az volt, hogy megjöttek a biztonsági őrök és biztosan el fognak zavarni minket, ám a hangok elcsendesedtek és békésen továbbaludtam. Reggelre kiderült, hogy a hangok két, szintén menedékhelyet kereső utazó sráchoz tartoztak, ők tanakodott kint, hogy mihez kezdjenek éjszaka. Mivel a piciny házikót már elfoglaltuk, s ők nem akartak zavarni minket, így kint aludtak a ház lábánál. Ébredés után kimentünk a szerény kis lakhelyünk elé, majd a helyzetet felismerve egyből ismerkedésbe kezdtünk. Természetesen a beszélgetésből Csacsa sem szeretett volna kimaradni, szíverősítő megjelenése szélesre tárta a kommunikációs készségünk kapuit. Érdekesnek találtam, hogy a két 23 év körüli szlovák származású diákcsemete fiatal koruk ellenére több utazáson is részt vettek már. Ezen a nyáron például Iránt fedezték fel stoppal közlekedve, s Örményországon keresztül indultak vissza Grúziába, ahonnan terveik szerint hazarepülnek. Egy hetet otthon pihennek, azután autóba ülnek és Angliába utaznak, hogy folytassák tanulmányaikat az Oxford egyetemen. Én ennyi idősen még csak Ausztriában jártam, s egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha világutazó leszek. Aztán meggondoltam magam :). Behúzódtunk a már ismert benzinkút melletti bisztróba és forró teát kortyolgatva beszélgettünk utazásunk alatt szerzett élményeinkről, és megerősítést kaptunk arról, hogy az iráni vendégszeretet valóban példaértékű. Az elbúcsúzásunk után több óráig hatása alatt voltam annak az érzésnek, hogy milyen remek dolog utazónak lenni, nekiindulni és találkozóra hívni az ismeretlent. Leszáguldoztunk a hegy lábánál fekvő Gorisz nevű városba, ahol feltöltöttük élelmiszer-raktárunkat, s egy pazar reggelizés után tettre készen folytattuk utunkat, hogy másnapra végre Iránba érhessük, amire már nagyon kíváncsiak voltunk. Egész nap kellemesen telt, fotózással és filmezéssel szórakoztattuk magunkat, a délután fényét pedig háborítatlan függőágyazással aranyoztuk be.

P1080851

Matchbox pálya

Mire beért minket a szürkület ismét az alvóhelyünk után kutakodtunk. Lassan, pásztázó figyelemmel haladtunk Kapan város nyüzsgő utcáin, s a helyi buszvégállomás után közvetlenül tekintetünk egy épülő emeletes házon akadt meg. – Gyertek be! Mondta a ház, és mi bementünk. A bringákat egy sufniba tettük, az ajtó elé egy teherautó motorhűtőjét állítottuk, ezzel bebiztosítottuk a helyet, majd felosontunk az emeletre. Fent egy nagy üres tér fogadott minket, amiből két, folyóra néző ablaktalan szoba is nyílt. A szobák padlózatát vékony, homokos sóderréteg borította, amiből majd újabb fedőréteget fognak készíteni a mesteremberek. A földszinten talált lapáttal kiszinteztünk két-két négyzetmétert, így már nekiállhattunk mi is az építkezésnek, azaz a sátorállításnak.

20150829_072546

A folyóra néző teraszos szobám

Miután kész lett a bázis, a ház lábánál csendesen zúgó folyóhoz indultam. Át kellett kommandóznom sóderrakásokon, köveken, törmelékeken és mindenféle ákom-bákomon keresztül. Kis papucsomban, egy szál biciklis gatyában, tiszta ruhákkal és szappannal a kezemben, igénybe vett végtagjaimmal egyensúlyozva a Részeges karatemestert megszégyenítően haladtam a víz felé. Szerencsére nem volt senki a közelben, így a textilt ledobva jóleső érzéssel végre teljesen tisztára mostam magam, aztán a csereöltözetben visszabotorkáltam a házba. Ezen az estén a folyó lágy morajlása volt az altatóm. Reggel korán keltünk, hogy nehogy lebukjunk. Kezünk rutinos mozdulataival kerültek be a felszerelésünk az Ortlieb táskákba. Kisomfordáltunk a házból, a behemót hűtőt az ajtó elöl elhúzva kibányásztuk a bicikliket és nekiindultunk.

A sok hidegben töltött hegymenet mindkettőnk térdét meglehetősen lestrapálta, a további sérülések elkerülése végett egy kis stoppolásra adtuk a fejünket, hogy az Irán előtti utolsó nagy hegyen átjuthassunk. Ádám mondta, milyen király lenne, ha jönne egy nagy teherautó hungarocell táblákkal, amin biztonságban el tudnánk helyezni a gépeinket. Ezt követően eltelt kb. negyed óra és befutott a megmentőnk: egy tehergépkocsi, hungarocell táblákkal a platóján! Hevesen integető jelzésünkre rögvest megállt előttünk a monstrum. A félszemű sofőrrel activity jellegű kommunikációba kezdtünk. Fájós térdre, majd kerékpárjainkról dinamikus mozgással a plató irányába helyeztük ujjainkat. A megértés villanykörtéje felgyulladt, elkezdhettük a hadműveletet. A sofőr bá együttműködésével felraktuk a két bringát a platóra, s felültünk a raktér végébe, s ez után olyan nem várt kaland kezdődött, amit bármikor újra átélnék! Elindultunk felfelé, s az autó hátuljából ámulatba ejtő panorámában lehetett részünk, percenként esett le az állam a lélegzetelállító látványtól!

20150829_101717

Vidám potyautasok

A 2500 méter magasan fekvő hegycsúcs felé menet érintetlen hegyek között fekvő ködbe burkolózott falvak haladtak el mellettünk, a látómezőt a kék szín megannyi variációjában pompázó hegyvonulatok sokasága ékesítette, mialatt mi hátul, tátott szájjal kapaszkodtunk a teherautó korlátjába.

20150829_111147

Hegyek mindenfelé

Én mondom nektek, ez a biciklis utazósdi életre szóló kaland! Felpöfögtünk a legmagasabb pontra, a teherautó megállt, leszedelőzködtünk és megköszöntük a fuvart.

20150829_114212

Vigyázat! Adi a platón! 🙂

Beöltöztünk jó melegen, végigellenőriztük a bicikliket és fokozott adrenalin termeléssel és 100 wattos mosollyal elkezdtünk gurulni lefelééé!

IMG_6725

Készen állunk a gurulásra

Avo paradicsoma

Már egy jó ideje a végtelenség érzésével robogtam, mikor az út melletti dombocskáról egy vadul integető bácsikát vettem észre. Ha valaki ennyire integet, biztos fontos dolgot szeretne közölni. Kiderült, hogy egy iszonyat menő kikötőre bukkantunk a hegy lábánál. A ház gazdája Avo, az életvidám veterán katona a vendégszeretet magas fokával teljesen lenyűgözött minket.

P1080862

Avo bá

Még magamhoz sem tértem az ereszkedés kirobbanó érzésétől, s már fortyogott a kávé a kis kempingfőzőn, Avo kicsiny szobájában, ahová meghívást kaptunk. Pazar színjátékkal mesélte háborús kalandjait vendéglátónk, bűvész trükkökkel kedveskedett, perdült-fordult, fejen állt. Megtudtuk többek között azt is, hogy a helikopter fársziul, afgánul és pakisztániul is helikopter :). Kifújtuk magunkat, majd közöltük, hogy továbbállunk, mert éhesek vagyunk. Erre emberünk benyúlt a szekrénybe, előhúzott egy nagy lábast, s pár perc múlva a rotyogó bazsalikomos rizs illata végképp rabul ejtett minket ezen a csöppnyi paradicsomban. Nem csak mi voltunk az egyetlen vendégek ezen a délután. Egy kínai biciklis srác jelenléte növelte a történések érdekességét. Ő csak anyanyelvén és a telefonján lévő szótár segítségével kommunikált, ezen a módon tudtuk meg tőle, hogy következő érintett országunk közös.

20150829_150112

Bolondozás Thoval

Kiültünk a terasz alá, s a házigazda unszolására ittunk egy vodkát étvágygerjesztőként, bár ne tettük volna! Az „ital” leginkább akkumulátorsavra emlékeztető igen kellemetlen ízét még sokáig éreztem magamban. A közösen betermelt nagy tál rizst enyhített a helyzeten, s mire végeztünk az evéssel, újabb emberek érkeztek a helyre.

20150829_132713

Íme a paradicsom és az új útitársunk

Avo családja jött látogatóba. Az unokák kínai barátunk, Tho táskájából előszedett lufikkal játszottak, én pedig csak gyönyörködtem a pillanat idilljében.

P1080873

Népes a család

Igazán feltöltő délutánban lehetett részünk, megköszöntük a sok szeretetet, elutasítottuk az újabb vodka-ajánlatot, s immáron hárman, Thoval együtt tovaröppentünk Meghrin keresztül Iránba. Ahogy a határhoz közeledtünk, hirtelen három fiatal határvédő katona került elénk és megállítottak minket. Elkérték a telefonjainkat és átnézték a rajtuk található fényképeket, gondolom műkedvelőek lehetettek. Ezután érkeztünk a határátkelőhöz, ahol számtalanszor ellenőrizték az útleveleinket, a táskáinkat pedig kétszer is átröntgenezték, s ezután jutottunk át Iránba. Kezdetét vette az ámulat! Rögtön a határon megtapasztalhattuk a lakosság híres vendégszeretetét. A helyi határőrök kedvessége is meglepő volt, egy mellettem álló iráni emberke pedig röpke szóváltást követően felajánlotta, hogy ha a városába érünk, szívesen vendégül lát minket, s szállást is biztosítana számunkra. De jó :)! A határ után tekertünk még húsz km-t, ekkor már este hét órát mutatott a telefonom. A kihalt dimbes dobos kopár tájon megpillantottunk egy birkaitatót ahol le tudtuk mosni magunkról az út porát. A tisztaság kellemes érzésével felturbózva folytattuk kalandunkat, bár az egyre sötétedő környezet megnehezítette a lakhely keresését. A három fiatal kalandor az autóútról letérve, köves, homokos, gazos terepen átgázolva a préri közepén egy kiszáradt folyómeder partján telepedett le, kíváncsian hallgatták az este neszeit. Szerencsére ezen az éjszakán sem jöttek farkasok. Thoval beszélgettünk még egy kicsit a szótáralkalmazásának segítségével, miközben a gondosan kiválasztott sík talajon felépítettük a sátrainkat. Aztán eltettük magunkat másnapra.

Az új ország felfedezésének lázával veselkedtünk neki az indulásnak. Sokat tekertünk tűző napon, gyakran kellett folyadékot pótolni. 3 liter vizet szoktam magammal vinni, ami általában fél napra elegendő. Húsz km hegymenet után egy kisvárosba értünk, szuperéhesen. Még a szlovák srácoktól kaptunk valamennyi helyi pénzt (Iráni Rial), ebből sajtot, kenyeret és paradicsomot vettünk, s megebédeltünk. Észrevettük, hogy mindenki beszélgetni, ismerkedni szeretne velünk. Megismertük például Alit, kedves, jó fej srác, segített pénzt váltani egy helyi emberkénél, és meghívott a házukba, hogy interneten megnézhessem a leveleimet, szüleitől barackot és almát kaptam, a településtől összességében meg egy jókora adag szeretetet. Ali útba igazított minket, aztán továbbálltunk. Délután kemény edzést tartottunk, végig felfelé kaptattunk csak estefelé találkoztunk lejtőkkel. A nap kezdett nyugovóra térni, a közeli nagyváros elérése előtt kis patakban mosakodtunk le, s ez után értünk be Vanzequarba. Iránban kellemes pozitívum, hogy szinte bárhol engedélyezett a sátrazás. Rövid idő alatt sikerült találnunk egy szép parkot, ahol a helyi gyerekek játszadoztak. Itt gyakorlatilag celebek lettünk, ilyet még nem tapasztaltam. Körénk gyűlt mindenki, aki épp erre járt, s a tágra nyílt érdeklődő pupillák mögül mindenféle kérdés özönlött felénk ezerrel, amikből nem sokat értettünk. Néhány itteni ismerte a “where are you from”kérdést, amire a válasz perzsául (fársziul) Magyarisztán. Előbukkant még a polgármester is, üdvözölt minket, ajándék vacsorát kaptunk és felkértek fotózkodásra is.

P1080891

A polgármesterrel és jobbkezével

Sátorállítás közben többen jelentkezek segíteni, majd az éjszaka beköszöntével eloldalogtak az emberek, mi pedig végre lehunyhattuk a szemünket parkban.

20150831_065508

A táborhelyünk

A következő reggelünk azzal indult, hogy mindhármunk sátrát meg kellett szárítani a hajnalban lecsapódó párától. Kiteregettük a vásznakat mászókákra, fákra, bokrokra és a többi munkát a napsütésre biztuk. Míg Csillagunk dolgozott megreggelizünk, aztán mire végeztünk, száraz lett a felszerelésünk. Tele a has, nosza gyerünk! Jó kis hátszélben kerekeztünk Tabriz felé, félúton pedig egy kis udvarban megálltunk ebédelni. Az udvar, mint kiderült egy mentőállomáshoz tartozik. A garázsából egy mentős srác lépett elő, és behívott minket irodájukba. Így szép perzsaszőnyegen, egészségügyi és társadalmi információkkal gazdagodva ebédelhettünk meg. Megtudtuk, hogy mostanában nem volt baleset a közeli utakon.

P1080898

Az életmentőkkel

Tabrizba érve viszont sajnos elhagytuk Tho-t, elkeveredett valahogy a nagy rohanásban és azóta sem találkoztunk vele. Bár nem sokat beszélt, mégis megszerettem a srácot, remélem még összehoz minket a sors.

P1080883

Itt még együtt

Szemrevételeztük a helyi bazár csecse-becséit, szőnyegeit, finomságait, majd elkerekeztünk a vasútállomásra. Mivel az iráni vízum megszerzése miatt sok időt vesztettünk, sőt még az üzbég vízumunk is közeledett a lejárata felé, úgy döntöttünk, hogy csöppnyi biciklis alakulatunk vonatra száll. Két vonatjegy a 600 km-re lévő Teheránba összesen 10 dollárba került, s ugyanennyit kellett fizetnünk a biciklik szállítására is. Az állomás egyik dolgozójával beszédbe elegyedtünk, s megengedte, hogy lemosakodhassunk az állomáson, külön nekünk kinyitották a tusoló részleget.

Egy teljes napunk maradt a vonat indulásáig. Visszamentünk a belvárosba hogy átváltsunk pár dollárt iráni riálra. Rögvest mellénk csapódott két helyi fiatal, készségesen segítettek pénzváltót találni, közben nagy hévvel érdeklődtek rólunk, az utazásunkról, pörgött az információcsere. Mire sikerült helyi pénzhez jutnunk, már kezdett besötétedni. Új barátaink leszólítottak egy bringás srácot az autóúton, felkérték, hogy mutassa meg nekünk a közeli parkot, ahol aludhatnánk. Gyorsan igent mondott a kolléga és elkísért a közeli parkba, ami igazából rohadt messze volt, pedig mi már rég pihenni szerettünk volna 🙂 . A park amúgy meseszép volt, gondozott ápolt növényekkel, szökőkutakkal, kellemes hangulatvilágítással megérte a hosszú utat. Elköszöntünk és elkezdtük keresni a sátorhelyünket, ezután egy másik biciklis srác is megtalált minket, vele is sokat beszélgettünk, s hozott nekünk friss kenyeret, majd egyetemisták jöttek hozzánk fotózkodni. Iránban annyit társalogtunk egy nap alatt, mint máshol egy hét alatt. Nagyon poén :). A park végében fellőttük a függőágyainkat, pihentető lazulás után a sátrakat egy fákkal borított részen állítottuk fel. Nyugalmas éjszakánk volt, reggelre viszont megérkeztek a park kertészei és nekikezdtek a fű locsolásnak. Már javában fent voltunk, összepakoltuk a cuccainkat, megúsztuk az elázást.

P1080904

Sátrazás a parkban

Szépen sütött a nap, biciklivel elgurultunk a közeli tavacskához, ahol ismét leszólítottak minket. Pár fiatal gyerek kérdezősködött honnan jöttünk, merre tartunk. Volt köztük, aki nagyon jól beszélt angolul, ezért gördülékenyen tudtunk kommunikálni. Mesélni kezdtünk magunkról, s érdeklődtünk a helyi szokásokról. A gyerekek elhívtak minket, hogy reggelizzünk velük, amire természetesen igent mondunk. Lenyűgöző szokás errefelé, hogy az étkezésekre és a családra nagy hangsúlyt fektetnek az irániak. Egy-két-három család összeáll, kivonulnak a természetbe, parkokba, stílusosan megterítenek szép szőnyegen, és békésen, nyugodtan együtt fogyasztják el a hozott finomságokat. Mi is egy ilyen eseménybe csöppentünk.

P1080910

Egy átlagos családi reggeli Iránban

A pazar reggeli után tollasoztunk egyet, majd miután elárultam, hogy Budapesten táncórákat tartottam, felkértek egy kis bemutatóra, jól elszórakoztattuk magunkat. Különös, barátságos, szeretetre méltó emberek között tölthettük el a délelőttünket, egyre jobban belekeveredtünk Irán varázsába.

20150901_102939

Jó sokan vagyunk 🙂

Búcsúzás után két utcányit haladtunk előre, amikor egy egyetemista srác termett előttünk, akiről kiderült, hogy újságíró. Felkért minket egy interjúra, amit szívesen elvállaltunk, sokat beszéltünk az utunkról, országunkról, majd mélyebb témákat is érintettünk például a vallásokat. A cikk télen fog megjelenni a helyi újságban, elvileg mi is kapunk egy pédányt emailben, megosztjuk majd veletek is.

A délután folyamán feldobtuk a bringákat a vonatra, a függőágyakat meg két fa közé az állomás előtt, és pihentünk egy jót, amíg észre nem vett minket egy gyereksereg.

20150901_165005

A függőágy mindenhol gyerekmágnes

Este indult a vonat, aminek segítségével egy hetet tudtunk behozni a lemaradásunkból. A váróteremben különös dologra lettünk figyelmesek. Az alábbi mese ment a TVben:

P1080914

Ez váratlan látvány volt 🙂

Ülőhelyünk volt csak, az út pedig fél napig tartott Teheránba. Az ülés kényelmetlen volt, emiatt fogtuk a függőágyakat és felkötöttük a kabinok közé, hogy ringatózva érkezünk meg az újabb kalandjainknak teret adó városba.

20150902_012213

Páó

Két főváros között” bejegyzéshez ozzászólás

  1. ÜDV!
    Jó volt újra olvasni benneteket, nagyon vártam hogy mi lehet veletek, de mint írjátok és a képeken látszik hogy minden rendben. Látni hogy a valóság kicsit más mint a hírek alapján hallani(Irán). Hátszelet.

    • Köszönjük Silvanus. Idáig bármerre is jártunk, leginkább kedves, barátságos emberek vettek körül. Terrorizmusnak, háborúnak nyomát sem láttuk 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.